Ságvári és Gergényi

Az utókommunisták minapi Ságvári-ünnepélyeiken odanyilatkoztak, hogy hősük, akinek harminckét neve volt, ha jogilag nem is, de erkölcsileg helyesen cselekedett, amikor a magyar állam ellen szervezkedett, s megölt néhányat az őt igazoltató nyomozók közül. Úgy látszik, hogy a jog és az erkölcs szembeállításának természetes voltát az alapfokú szemináriumokon oly mélyen magukba szívták, hogy normálisnak tekintik. Ebből lesz a dialektika, magyarul az abesszin makaó: ha akarom, erkölcs, ha akarom, jog. Mikor melyik előnyösebb az érvelőnek. A nyilatkozók nem átallották Thökölyt, Rákóczit és Kossuthot emlegetni mint az abesszin makaó jeleseit. Szerintük a magyar szabadság hősei szintén erkölcsileg helyesen lépték át a jog határait.
Ságvári Endre eszmei örökösei Gergényi Pétert nevezik országos rendőrfőkapitánynak, annak ellenére, hogy a jelöltnek nincsen meg a törvényben előírt végzettsége. A szövegben az egyetemi végzettség kifejezést felsőfokúra cseréljük, nyilatkozta könnyedén a közben megbukott miniszterelnök. Vajon az erkölcs vagy a jog nevében szólt-e? Vagy a politikai érdek beszélt belőle, ami azt ajánlja, hogy ezt is, azt is igazítsuk érdekeinkhez?
A Ságvári-körhöz tartozók kineveznek, intézkednek, s nem is sejtik, hogy Magyarország nem a fölvilágosodás, nem Montesquieu és nem 1990, hanem Szent István óta jogállam. Szabadsághőseink a kommunisták föllépéséig, Bocskaitól az ötvenhatosokig, mind a jog és az erkölcs együttes érvényéért küzdöttek. Bárki utánaolvashat II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos vagy legutóbbi forradalmunk irataiban. Itt nincs hely a részletes és hosszadalmas idézgetésre, csak szemezgethetünk az események és tények között. I. Lipót magyar királyként (1657–1705) nyíltan magyarellenes politikát folytatott. Az alkotmányt, melyre esküt tett, számos alkalommal megszegte, majd fölfüggesztette, szinte kiprovokálta Thököly Imre felkelését. Rákóczi Ferenc írja Vallomásaiban: „A magyarok nem a királyoknak, hanem a törvényeknek vannak alávetve, különösen akkor, Lipót uralkodásának kezdete óta, aki ellen, minthogy megsértette az ország jogait és kiváltságait, szabad lázadási lehetőséget biztosított II. Endrének, Magyarország királyának Aranybullája.” A török kiűzése és Thököly bukása után az állami jogtiprás dühödtebbé vált. Az ország középső és déli területeit, melyeknek Lipót akkor is királya volt, amikor a török bitorolta őket, fegyverrel hódított „újszerzeménynek” tekintette. A katonák így is viselkedtek a lakossággal szemben. Jellemző, hogy a felszabadító hadjárat során számos, az oszmán hódoltságot túlélt település pusztult el. A megyerendszert nem állította vissza, helyette úgynevezett határőrvidéket szervezett, a jászokat, a kunokat zálogba csapta, a vallásüldözést fokozta, terrorpereket indított (Eperjes, 24 áldozat), törvénytelen adókat vetett ki stb. stb. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca az abszolutizmus fölszámolására, az alkotmányosság és szabadságjogok helyreállításáért indult.
Még világosabb az 1848-as helyzet. Az úgynevezett ’48-as törvényeket, melyek megteremtették a polgári Magyarországot, a király, V. Ferdinánd (1835–1848) szentesítette, így a Batthyány-kormány alkotmányos keretek közt kezdte működését. Az erélytelen uralkodót hamarosan palotapuccsal detronizáló bécsi kormány lázította föl a határőrvidék szerbjeit, akik szörnyű vérfürdőket – rácjárásokat – rendeztek a délvidék magyarsága között, s indította Buda elfoglalására, a törvényes rend megdöntésére Jellasics horvát bánt. Jellemző kulcspillanata volt az eseményeknek a Jellasicsot kiverő honvédsereg megtorpanása a Lajtánál. Katonái nem siettek a bécsi forradalom megsegítésére, mert Móga altábornagy, a fővezér, továbbá sok más magyar vezető úgy ítélte meg, hogy nem volna jogszerű osztrák területre lépni. Nem véletlen, hogy Kossuth Lajos külpolitikájában és emigrációs beszédeiben mind azt bizonygatta, hogy Bécs „szított forradalmat” a magyar alkotmány ellen. Magyarország csak jogait védelmezte, midőn országgyűlése Debrecenben a „hitszegő Habsburg-Lotharingiai házat jogvesztettnek” nyilatkoztatta.
1956 novemberében a törvényes, a nemzeti függetlenséget, az emberi és politikai jogokat helyreállító Nagy Imre-kormányra minden jog és megegyezés ellenére, „hitszegő” módon támadt a szovjet hadsereg, s fedezetében – Rákosi Farkasai helyére jött a lázadó, ha úgy tetszik, ellenforradalmár Kádár az Apró Dögeivel. Megsemmisítették a népszuverenitás demokratikus alapelvei szerint választott önigazgatási intézményeket: a nemzeti bizottságokat, a munkástanácsokat, az újjáéledő többpártrendszert, és ismét visszavonták az alapvető emberi jogokat. A kínai rémkirály, Csi jeu útmutatását követve Caraffa és Haynau rémtetteit messze fölülmúló vérfürdőt rendeztek ártatlanok és szabadságharcosok között, hogy „megbüntetve a jót, elterjedjen a gonoszság”.
Ságvári Endre meghalt a kor egyik, már akkor is igazoltan embertelen és iszonyatos ideológiájáért. Talán nem volt előtte világos, hogy a jog és az erkölcs egy, különben nincsen hiteles antifasizmus antikommunizmus nélkül, miként nincsen hiteles antikommunizmus antifasizmus nélkül.
Gergényi Péter a rend felesküdött őre egy olyan korban, melyben a törvények szelleme helyett Ságvárié az irányadó; tanúja volt a lex Szásznak. Most attól a kormánytól fogad el kinevezést, amely emléktáblát avat a rendőrgyilkos terroristának, miközben fütyül a törvények szellemére, sőt, éppen az ő kinevezése maga fütyülés…

A szerző író