Barátok a bajban

Hatvanöt éve kezdődött a II. világháború. Egyetlen országot sem sújtott ez a világtörténelmi tragédia annyira, mint Lengyelországot. Hitler különleges dühöt érzett, hogy egy szerinte alacsonyabb rendű nép nem törődik bele a túlerő által reá mért vereségbe, katonái külföldön folytatják a harcot, az otthoni ellenállás pedig a katonai sikerek mellett valóságos földalatti lengyel államot hoz létre, a londoni emigráns kormány irányítása alatt. A német diktátor és Sztálin negyedszer is fölosztotta Lengyelországot, s noha később egymásnak estek, 1944-ben közös erővel verték le a hősies varsói felkelést és rombolták le a lengyelek fővárosát. (Budapestnek és lakóinak még a hosszú ostrom ellenére is sokkal jobb sorsa volt, Prágáról nem is beszélve.)
1939 szeptemberében Lengyelország lángokban állt, sorsa a szeptember 17-i szovjet támadás után pedig megpecsételődött. A visszavonuló katonák és a menekülő civilek egyetlen szomszédnál találtak menedéket, Magyarországon. (Kárpátalja 1939. márciusi visszafoglalása után egy darabon helyreállt az ezeréves magyar–lengyel határ, s ezt tette lehetővé a magyar határ megnyitását jó százezer lengyel számára.) A magyar lakosság az évszázados barátság jegyében részvéttel és szeretettel fogadta a hazájukat elvesztett embereket, az akkori magyar vezetés pedig – Hitler és a náci kormány haragját kiváltva – biztosította a menekültek elhelyezését és megélhetését, sőt szemet hunyt a katonák Jugoszlávián át Franciaországba és Angliába történő szökése előtt. Teleki Pál miniszterelnök és Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a menekültek gondozását Antall József miniszteri tanácsosra (a rendszerváltozás miniszterelnökének édesapjára) bízta, akit menekültügyi kormánybiztossá neveztek ki. Ő ezt a feladatot önfeláldozóan, szívvel-lélekkel végezte egészen addig, amíg az 1944-es német megszállást követően a Gestapo le nem tartóztatta. Munkáját igen sok magyar segítette, mindenekelőtt a lengyel–magyar menekültügyi bizottság, amelyben a hazafias magyar arisztokrácia kiváló asszonyai, mint Szapáry Erzsébet (a bizottság elnöke), herceg Odescalchiné Andrássy Klára, Andrássy Ilona, Károlyi Józsefné mellett Salamon-Rácz Tamás titkár végzett minden elismerést megérdemlő (de ezt itthon azóta sem kapott) munkát. A katonák ügyével Baló Zoltán ezredes foglalkozott az érintettek teljes megelégedésére mindaddig, amíg 1943-ban német követelésre le nem váltották – de utódja, Utassy Loránd hasonló szellemben működött. Számos más társadalmi szervezet, így a Magyar Vöröskereszt, a Magyar–Lengyel Diákszövetség és a cserkészet is fölkarolta az ügyet.
A Magyarországon menedéket találó lengyelek politikai és kulturális irányítását – Antall fölkérésére – egy sziléziai szociáldemokrata újságíró, Henryk Slawik vállalta magára. Kitűnő szervezőnek bizonyult mint a Lengyel Polgári Bizottság elnöke és mint az emigráns kormány megbízottja. Antall-lal együtt hoztak létre olyan intézményeket, mint Balatonbogláron a világban akkor egyedül működő lengyel középiskola (Varga Béla plébános, később a Nemzetgyűlés elnöke aktív támogatásával), a lengyel ifjúsági tábor és Vácott a lengyel zsidó gyermekek árvaháza. Mindennek véget vetett Magyarország 1944-es német megszállása, amikor nemcsak az intézményeket számolták föl a megszállók, de számos lengyelt tűzharcban vagy a börtönökben megöltek. Köztük volt Slawik is, aki a kínzások ellenére sem vallotta be Antall valódi szerepét, s ezzel megmentette annak életét.
A két nép kapcsolatainak ezt a legfényesebb fejezetét a kommunista korszakban mindkét országban hosszú ideig hallgatás övezte, sőt Magyarországon szinte tabu téma volt, mert a kommunizmus hamis történelmet írt és tanított, a lengyelek fogadtatása nem illett bele a bűnös nemzet, utolsó csatlós klisébe, ráadásul ehhez semmi köze nem volt a kommunistáknak. A lengyel ellenállók és magyar segítőik célja minden idegen megszállás kiküszöbölése és két szabad ország megteremtése volt. Csak az 1970-es évektől kezdték elismerni Slawik és Antall szerepét, előbb Lengyelországban, majd Izraelben, itthon inkább csak néhány szaktörténeti munkában. A rendszerváltozás után Varsóban Antall emléktáblát kapott az egykori királyi várban, s utcát neveztek el róla, budapesti lakóházának falán pedig tavaly avatták fel emléktábláját. Slawik mellőzésének az volt a magyarázata, hogy szociáldemokrata volt és hazafi. Ha megélte volna, úgy a szovjet megszállásnak is ellenfele lett volna, s akkor nem a németek, hanem a szovjetek ölték volna meg, vagy emigrációba kényszerült volna. Miután a jeruzsálemi Jad Vashem intézet emlékfával ismerte el embermentő munkáját, hazájában is fölfigyeltek rá. A közelmúltban jelent meg itthon is Gregorz Lubczyk volt budapesti lengyel nagykövet róla (és Antallról) szóló könyve A lengyel Wallenberg címen, sőt film is készült életéről. Az olvasmányos és történelmi jelentőségű képekkel illusztrált kötet valóban hézagpótló és aktuális, egyedül a címe vitatható, mert Slawik és Antall – ellentétben Wallenberggel – saját népéhez tartozókat, illetve egy történelmi barát polgárait segítette, míg Wallenberg egy idegen ország fiait és leányait. De közös a három személyben az önzetlenség, a bátorság, saját életük tudatos kockáztatása, ami kettő esetében tragikusan is végződött.
Antall mindig hangsúlyozta – ezt sokszor hallottam családi körben is –, hogy Teleki és Keresztes-Fischer biztosította munkájához a hátteret, de mindezt a Várból Horthy Miklós kormányzó hallgatólagos támogatása fedezte. E magatartás mögött ott volt a magyar társadalom józan fele, a Parlamentben működő kisgazda, polgári és szociáldemokrata ellenzék, mindazok, akik nemcsak a német győzelemben nem hittek, de elvi és morális alapon is szemben álltak mind a nácizmussal, mind a kommunizmussal. Ezt a hosszú ideig elhallgatott magyar hagyományt nemcsak tisztelni illik, de követni is.

A szerző az Antall-kormány külügyminisztere,
egyetemi docens