A Die Welt internetes archívumának tanúsága szerint 1998 és 2002 között a lap húsz reszortjának 67 rovatában, 1888 cikkben fordult elő Magyarország. A világ 130 országában olvasott német konzervatív újság saját honlapja szerint is Európa egyik legmértékadóbb napilapja. Hermann Meyn sajtószakértő véleményét, miszerint a Springer konszern zászlóshajójának olvasói elsősorban az állami és a gazdasági élet vezetői közül kerülnek ki, a lap internetes oldalán közölt statisztikai adatok is alátámasztják: míg Németország teljes lakosságának kilenc százaléka felsőfokú végzettségű, addig a Die Welt olvasóinak 31 százaléka; míg a német társadalom egy százaléka nagyvállalkozó, addig a Die Welt olvasóinak négy százaléka; s miközben a vezető beosztású hivatalnokok csupán három százalékát adják az ország lakosságának, a Die Welt olvasóinak 12 százalékát ők teszik ki. Írásomban rámutatok, hogyan és minek a hatására változott meg e tekintélyes német lap Magyarország-képe 1998 és 2002 között.
„Briliáns fiatalemberek gyűjtőhelye”
A Fidesz 1998-as győzelmét a Die Welt jóindulatú érdeklődéssel fogadta. A lap 1998. május 26-i számában két cikk is foglalkozik a magyarországi választásokkal. Az egyik Magyarország kormányváltás előtt áll címmel ismerteti Orbán „becsvágyó” programját, amely az újságíró megítélése szerint annak ellenére, hogy helyenként „a kör négyszögesítésének tűnik”, valójában kivitelezhető, és jó elképzeléseket tartalmaz. A másik írás a Fideszt „briliáns fiatalemberek gyűjtőhelyeként” mutatja be, kiemelve, hogy az 1994-es választások előtt fél évvel már az ország kedvencei voltak a „jó kinézetű, szellemes, intelligens” politikusok. Az írás hangvételére, a pozitív minősítésekre egyébként a Fiatal lázadóból okos pragmatikus címből is következtethetünk. Boris Kalnokytól, a lap budapesti tudósítójától a német olvasók ezenkívül megtudhatják, hogy a „fantasztikus kinézetű” Orbán Viktor „elvarázsolja a magyar lányokat”, valamint hogy Magyarország új miniszterelnöke szellemességével elüt a magyar politikát uraló, színtelen politikusok szürke tömegétől. A „becsvágyó” programokról Kalnoky végül megjegyzi, hogy ha az új kormány a célok felét megvalósítja, már az is szép eredménynek számít. A Die Welt olvasóinak azonban nem kell beérniük a tudósító által közvetített Orbán Viktor-képpel: az újdonsült miniszterelnökkel készített interjú ugyanis csak július 9-ig várat magára.
Annak megfelelően, hogy a beszélgetés célja a magyar politika új irányvonalainak felmérése, mintha maga a cím is egy kampánykiadványból származna: A magyarok a jövőben – népesek és okosak. A szerveződő Miniszterelnöki Hivatalt a tudósító úgy jellemzi, hogy az a német kancelláriához hasonlóan működik majd, s megjegyzi, hogy az Orbán Viktortól várható vezetési stílus merőben más, mint amit az eddigi magyar miniszterelnököktől megszokhattunk. Az újdonság erejével hat például a vidék felé fordulás, a decentralizáció előmozdításának szándéka. A Kalnoky által használt kifejezések jelentős részéről elmondható, hogy szinte szuperlatívuszokban ír Orbán Viktorról, a Fideszről pedig közli, hogy „az európai politikusok körében majd sármjukkal és intelligenciájukkal ápolják a magyarokról alkotott klasszikus sztereotípiákat”.
Barkácsolás a kormányapparátuson
A következő négy év alatt azonban mind a Fidesz, mind Orbán Viktor óriási mértékű népszerűségvesztést szenved el. Aminek egyik jellemző kifejeződése, hogy ugyanazokat a jelenségeket ugyanaz a tudósító a két választás évében ellentétes előjellel kommunikálja. Míg 1998-ban A német kancellári hivatal Orbán mintája (1998. július 21.) címmel elismerően ír Orbán decentralizációs elképzeléseiről, a struktúra átalakításáról a hatékonyabb kormányzás céljából, addig 2002-ben mindezt úgy minősíti, hogy „addig barkácsol az apparátuson, amíg számára megfelelő nem lesz”, illetve „addig igazgatta a kormányzati struktúrát, amíg neki nem tetszett”, a kifejezésekkel Orbán Viktor öntörvényűségét sugallva. De az újságírói beállítódás megváltozására utal az is, hogy míg 1998-ban a kormányzati terveket ismertetve azt közli, „ha csak a fele valósul meg, már az is bőven jó”, addig 2002-ben azt írja a kormányzati munkáról, hogy „tettek egyet s mást” (2002. március 21.), noha a Kalnoky által 1998-ban ismertetett céloknak több mint a fele megvalósult.
A 2002-es országgyűlési választások idejére a lap rokonszenve hihetetlenül megcsappant a magyar jobboldal iránt. A hazánkkal foglalkozó cikkek hangulatáról sokat elmondanak a Magyarországon iszapbirkózás folyik a hatalomért (2001. augusztus 26.), Ellenségek, árulók, csalók, zsidók – Magyarország beleveti magát a választási küzdelmekbe (2002. március 2.) címek. De a kampány túlfűtöttségéről tanúskodnak „a rendszerváltozás óta ez volt a legkeményebb és legmocskosabb kampány” (2002. április 5.) és más hasonló megjegyzések is.
Nem kevésbé figyelemreméltó, hogy míg az 1998-as országgyűlési választások két főszereplőjére vonatkozó összes megjegyzés 23 százaléka Horn Gyulához, 77 százaléka pedig Orbán Viktorhoz kapcsolódott (vagyis a győztesre több mint háromszor akkora figyelem irányult, mint a vesztesre), 2002-re az arányok jelentősen eltolódtak: az összes említésnek csupán 56 százaléka vonatkozott Medgyessy Péterre, míg 44 százalékuk még mindig Orbán Viktorral foglalkozott.
Egyoldalú forrásfelhasználás
A szocialista–szabad demokrata oldal győzelmét hozó második forduló után a Die Welt tudósítója örömmel üdvözli az újonnan megválasztott miniszterelnököt, aki megítélése szerint „kellemes kontrasztot képez a nagyszájú Orbán Viktorhoz képest”. A kampány hangnemének eldurvulásáért a Die Welt munkatársai szerint egyértelműen a konzervatív oldal okolható. Amint azt részben a címek – A magyarországi konzervatívok az irigységkampányban bíznak (2002. április 19.), A magyar konzervatívok gondoskodnak a forró nyárról (2002. június 20.) – is sugallják, és ennek megítélésében teljesen egységesek az amúgy különböző szerzőktől származó írások. A legmegdöbbentőbb azonban Orbán Viktor megítélésének erőteljes megromlása. Ennek szemléltetéséhez négy tartalomelemzési kategóriát állítunk fel: az emberi kapcsolatok minőségét az együttműködés/konfliktus, míg a politikai tevékenység eredményeit a siker/kudarc dimenzióban. Eszerint a volt miniszterelnök összes említése 1998-ban, illetve 2002-ben az alábbiak szerint kategorizálható:
A Die Weltben megjelenő magyarázatok után kutatva arra az érdekes eredményre juthatunk, hogy az öt év mintegy kétszáz újságcikke között mindössze négy olyan van, amely magyarázattal szolgál arra, hogy minek köszönhette a magyar kormánypárt a meghökkentő népszerűségvesztést. Egy 2000-es cikk a magyarországi korrupcióról szól (2000. augusztus 4.), egy 2001-es közlés a durva kampányról (2001. augusztus 26.), egy 2002. januári írásban pedig Boris Kalnoky felháborodottan utasítja vissza a külföldi tudósítókat érő vádakat. Egy 2002. márciusi írásban pedig ismét a durva kampányról tudósít a lap. Tekintve, hogy 1998 és 2002 között 36 cikkben szerepelt a Fidesz miniszterelnöke, az említett négy írásban megfogalmazott kritikák sem adnak koherens magyarázatot a nagyfokú népszerűségvesztésre. Összességében elmondható, hogy a Die Welt újságírói a lap jobboldali–konzervatív beállítottsága ellenére nemhogy nem elfogultak a magyar jobboldal irányában, hanem 2002-re már kimondottan a balliberális oldallal rokonszenveztek. Egy lehetséges magyarázatra szeretnék is rámutatni.
Kultúrattasék Németországban
A közélet meghatározó része a művésztársadalom. A művészek/értelmiségiek hazánkról alkotott véleménye nagymértékben meghatározza, hogyan látnak minket a nagyvilágban. A Nobel-díjas Kertész Imrét, Konrád Györgyöt, az első külföldit, aki a Berlini Művészeti Akadémia elnöke tisztét betölthette, Dalos Györgyöt, akinek jóval nagyobb számban találhatók meg könyvei a németországi könyvesboltok polcain, mint a hazaiakon, szinte kultuszszámba menő tisztelet övezi Németországban: „a kortárs magyar írók sugárzó hármasa, Kertész Imre, Nádas Péter, Esterházy Péter” (2002. december 10.).
A kortárs magyar írók megítélésére, illetve a nyilatkozataik alapján körvonalazódó Magyarország-kép elemzésére azért is érdemes figyelmet fordítani, mert íróink 1998 és 2002 között összességében többet szerepeltek a Die Welt hasábjain, mint a magyar politikai élet legfontosabb szereplői. Ha az 1998–2002-es időszak legfontosabb politikai szereplőinek, a miniszterelnök-jelölteknek, illetve miniszterelnököknek és a magyar íróknak a Die Welt-beli megjelenéseit abszolút számokban összehasonlítjuk, a következő – talán némiképp meghökkentő – eredményt kapjuk:
A magyar írókat összesen 124 cikk említi. Teljes terjedelemben Kertész Imrével harminckét, Konrád Györggyel tizenegy, Nádas Péterrel hat, Esterházy Péterrel nyolc, Dalos Györggyel pedig öt írás foglalkozik. A Die Welt újságírói a magyar írókat gyakran nem irodalmi témák kapcsán idézik, hanem olyan közéleti témákról írva, mint például a berlini holokauszt-emlékmű körüli vita vagy a berlini helyhatósági választások. Önmagában az a tény, hogy a szűken vett szakterületükön kívüli témában is adnak a véleményükre, jelzi azt, hogy a legnagyobb rangot vívták ki maguknak, amit közszereplő a média birodalmában kivívhat: az összefüggéseket láttató, bonyolult jelenségeket kommentáló világmagyarázókét. Ugyanakkor Konrádról soha, egyetlen alkalommal sem jegyezték meg, hogy politikus is: a magyarországi SZDSZ országos tanácsának tagja. És amikor Dalos György a frankfurti könyvvásár németországi főszervezőjeként az Orbán-kormány politikai felelősségét feszegette egy, a Havi Magyar Fórumban közölt Csurka-tanulmány kapcsán (1999. október 11.), akkor mindezek a legnagyobb presztízsű értelmiségiek autentikus megnyilvánulásaiként fejeződtek ki. (Dalos akkori nyilatkozatával annyit ért el, hogy a német közvélemény szemében öszszemosódott egy magánkiadású havilap és a Fidesz-kormány felelőssége egy olyan kérdésben, amelyben a hírbe hozottaknak semmi közük nem volt egymáshoz.)
A Károly-díj Konrádnak ítélése kapcsán megjelenő portréban (2000. december 18.) a Die Welt újságírója a német értelmiség nevében tiszteleg „a hatalmas európai értelmiségi” előtt, aki meghatározó szerepet játszott abban, hogy a „jaltai realitás” napjainkra így átalakulhatott. De nemcsak a múlt alakításában vett részt, hanem most is kiáll az euroamerikai humanizmus mellett, és visszautasítja a „nacionalista őrületet”. A Kertész Imrével foglalkozó írások legnagyobb része természetesen a Nobel-díj odaítélése után született. Ugyanakkor – a lap nem kis büszkeségére – már 2000-ben neki ítélték a Die Welt 25 ezer márkával támogatott irodalmi díját.
Az írók sajtószerepléseinek jelentős része valamilyen különleges és a társadalom részéről tisztelettel övezett eseményhez kötődik. Ilyenek a díjátadások, a Berlin/Brandenburgi Művészeti Akadémiához – amely alapító okmánya értelmében is nemzetközi társaság, olyan tagokkal, mint Lord Norman Foster, Maurice Bejart, Ingmar Bergman, Jorge Semprun, Wim Wenders vagy Andrzej Wajda – kapcsolódó események vagy az értelmiség vezető rétegei előtti szereplésekre való hivatkozás. Ezen eseményeknek önmagukban is hatalmas presztízsük van, s a díjak, az akadémia intézménye vagy az előkelő közönség előtt (mint Nádas szereplése a német egység napján tartott díszelőadáson, amelyen a kancelláron kívül a kultuszminiszter is részt vett), illetve a finom társaságban (az Axel Springer kiadó által rendezett estélyen a francia, az amerikai és az izraeli nagykövettel együtt említik Kertész Imrét) való szereplés fénye kisugárzik az eseményekkel együtt említett írókra is. Az újságíró még akkor is rosszallja, hogy megszégyenítően kevesen vannak felolvasóestjükön, ha az általában ingyenes előadásokhoz képest valóban meghökkentő a belépődíj: 85 márka (2001. augusztus 21.).
Javaslatok az ellensúlyozásra
Megállapíthatjuk, hogy a magyar írókra a Die Welt nagyságrendileg több figyelmet fordított, mint politikusainkra. Mi több, íróink neve 1998 és 2002 között nemcsak több cikkben fordult elő, mint a miniszterelnököké, hanem a teljes terjedelmükben róluk szóló írások száma is lényegesen nagyobb. Joggal feltételezhetjük, hogy komoly szerepük volt (és van) a német embereknek a magyar közéletről, azon keresztül a Magyarországról alkotott képük alakításában. Elsősorban ez lehet a magyarázata annak, hogy egy olyan újság Magyarország-képe, amely 1998-ban bizalommal és szimpátiával viseltetett a polgári kormány és a magyar konzervatívok iránt, 2002-re már tökéletesen egybevágott a lap hasábjain rendszeresen felbukkanó liberális baloldali magyar írók értékrendjével.
Hogy e tendenciák ellensúlyozásában a magyar jobboldalnak tennivalói vannak, nem lehet kérdés. Egyrészt lehetővé kell tenni, hogy a nemzetközi elismertségnek örvendő, konzervatív gondolkodású magyar művészek, írók és értelmiségiek is érdemben szót kaphassanak a nyugati sajtóban. Másrészt, s ez talán még sürgetőbb, működtetni kellene egy olyan idegen nyelvű sajtóirodát, amely a nyugati lapokban közölt válaszcikkek, kritikák, észrevételek, állásfoglalások és helyreigazítások segítségével kompenzálhatná a határainkon is átívelő baloldali–liberális médiahegemónia egyeduralmának következményeit.
A szerző német–magyar–kommunikáció
szakon végzett elemző
Említett személy Említések száma
1. Kertész Imre 62
2. Orbán Viktor 36
3. Konrád György 34
4. Horn Gyula 24
5. Nádas Péter 17
6. Esterházy Péter 11
7. Dalos György 9
8. Medgyessy Péter 8
Siker Kudarc Együttműködés Konfliktus
Orbán Viktor (1998) 71% 10% 5% 14%
Orbán Viktor (2002) 31% 39% – 30%
Közlemény.
„A Magyar Nemzet 2001. november 17-i számában megjelent Még egyszer utoljára című cikkének azon állításával, miszerint Nagy Imre személyi titkára, Vásárhelyi Miklós budai villát kapott, megsértette Vásárhelyi Miklós emlékét és jó hírnevét.
A valóság ezzel szemben az, hogy Vásárhelyi Miklós nem Nagy Imre személyi titkára, hanem a Nagy Imre-kormány sajtófőnöke volt, és soha, senkitől nem kapott villát, 1949-től élete végéig egy többlakásos épület egyik, a II. ker. Tanács által kiutalt lakásában lakott családjával.”
