Ugrás a sötétbe

A második világháború történetében Magyarország számára 1944. október 15-én lehetőség kínálkozott a háborúból való kiugrásra. Igaz, hogy ezen a napon Lakatos Géza miniszterelnök – a koronatanácsról távoztában – így vélekedett: ugrás a sötétbe. Valóban ugrás volt a „sötétbe” 1944. október tizenötödike?
Erre a kérdésre kíséreltem meg választ adni még 1986-ban ugyanezzel a címmel megjelent könyvemben, amelyet a Magvető Kiadó jelentetett meg. Ennek a műnek a megírásához akkor a koronatanúk egész sorának addig még nem publikált visszaemlékezései, levelei, valamint a kérdés szerteágazó irodalma állt rendelkezésemre. Ez a gazdag történeti forrásanyag nem csupán Magyarország második világháborús szereplése miatt nyújt megszívlelendő tanulságokat, hanem az egész Horthy-korszak teljes államhatalmi és katonai összeomlásának mélyén fekvő okokat is megvilágítja. Ezért nem csoda, hogy a könyvem akkoriban két kiadást is megélt, és azóta csak hiányolni lehet ezt a fontos témakört a könyvpiacon.
Most azonban az esemény 60. évfordulója alkalmat nyújt arra, hogy legalább a sajtó útján magyarázatot adjunk arra a kérdésre: miért nem sikerült országunknak a háborúból való kiugrás, ami megakadályozhatta volna, hogy Magyarországra ismét a trianoni határokat kényszerítsék?
Magyarország helyzete 1944 őszén még abban különbözött a hitleri Németország csatlósállamaitól, hogy az ország megszállása 1944. március 19-én azzal a kompromisszummal járt: Horthy kormányzó megtarthatta államfői tisztét, és csupán a jelentéktelenebb fasiszta pártok képviselőit kellett hatalomra juttatnia. Igaz: a Sztójay-féle magyar Quisling-kormány azután teljesen kiszolgáltatta az országot, amelynek gazdaságát a hitleri Németország kifosztotta. Habár a vidéki zsidóság deportálását nem lehetett megakadályozni, Horthy támogatásával a budapesti zsidóság a Koszorús ezredes által végrehajtott katonai akció révén megmenekült Auschwitztól. És akkor a Sztójay-kormányt felváltó Lakatos-kabinetre várt a feladat, hogy az országot kivezesse a háborúból.
Lakatos Géza kormánya azonban alkalmatlannak bizonyult arra, hogy ezt a történelmi feladatot megoldja: az országot kivezesse a háborúból, és véget vessen a néptömegek szenvedéseinek. Miután Horthy elveszítette az angolszász felszabadításba vetett reményeit, mert a katonai események Európában nem tették lehetővé, hogy az angolszász haderők megközelítsék a magyar határokat, a kormányzó Moszkvába küldött megbízottjai révén előzetes fegyverszüneti egyezményt kötött a Szovjetunióval. De a kormányzó a Lakatos-kormány gyengesége, a sorozatos katonai árulások miatt képtelennek bizonyult az egyezmény végrehajtására, a háború – magyar részről történő – befejezésére. Maga Lakatos a sikertelen kiugrási kísérlet okait emlékirataiban így foglalta össze: „Hiába szépítenénk a tényt: az 1944–45-ös tragédiának okait részben politikai és katonai balfogásaink számlájára kell írnunk.”
Az október 14-i intézkedések során Horthy és kormányzati körei a leglényegesebb mulasztást azzal követték el, hogy a kiugrási tervről nem értesítették sem a szovjet kormányt – amellyel fegyverszüneti egyezményt kötöttek –, sem a szovjet csapatokat. Holott már érvényben volt az előzetes fegyverszüneti egyezmény, amelyben a szovjet főparancsnokság a maga és szövetséges társai nevében kötelezettséget vállalt a magyar átállás fegyveres erővel történő támogatására. Viszont a készülő eseményekről Budapestről semmilyen tájékoztatást nem küldtek Moszkvába sem Faraghónak, a magyar kiküldöttnek, sem Malinovszkijnak, akivel már kiépült kapcsolatuk volt. Vattay Antal visszaemlékezése szerint a Moszkvába küldött táviratból csupán közvetve lehetett sejteni, hogy valami készül Budapesten. Mert ahogy Vattaynál olvashatjuk: „A sürgöny ugyanis említi, hogy a németek már gyanakodnak, és ha tudomásukra jut a fegyverszünet, nyilvánvalóan támadnak is, amely ellen feltétlenül védekezünk. Ez esetben az orosz–magyar csapatok együttes sürgős feladata lesz Budapest felmentése. Addig a Várat mint a kormányzat székhelyét feltétlenül tartani akarjuk.”
Az október 14-i tervek és elképzelések szerint a kormányzó bejelentette a fegyverszüneti feltételek elfogadását, és másnap megtették a szükséges politikai, valamint katonai intézkedéseket. Ezek közé tartozott, hogy Lázár altábornagy – felkészülve a Vár védelmére – a Széna tértől a Várba vezető utakat aláaknáztatta. Mivel ezek mentén volt a német követség, Vessenmayer követ kifogásolta, hogy nem tud érintkezni a követségen kívül lakó személyzettel. Ezzel szemben az igazság az volt, hogy Szálasi akkor még a német követségen tartózkodott, az Úri utcai palotában türelmetlenül várta, hogy színre léphessen. Ott hallgatta meg saját rádiószózatát is. A német követség épülete pár lépésre volt a Nádor laktanyától, ahol két jól felfegyverzett, kormányzóhű zászlóalj állt rendelkezésre. Kádár Gyula joggal írta visszaemlékezéseiben, hogy csak a parancs kiadására lett volna szükség, hogy a követség vezetőit Vessenmayerrel és Rahnnal az élen, az ott kuksoló Szálasival együtt elfogják, és legalább a Várban magukhoz ragadják Horthyék a hatalmat és a kezdeményezést. Ezzel szemben a készséges Lakatos felhívta Vattayt, és utasította őt arra, hogy tegyék szabaddá a közlekedést a német követségig, amit Lázár kénytelen volt teljesíteni. Ezek után Vessenmayer közölte Lakatos miniszterelnökkel, hogy Rahn távozni óhajt a Várból, ezért adjanak mellé kísérőül egy magyar tisztet, hogy átvezesse az aknazáron. Mikor a tiszt megérkezett, Rahn arra való hivatkozással, hogy a sötétben nem lát jól, és kísérőre van szüksége, odaszólt a szobában német tiszti egyenruhában szótlanul, csendesen üldögélő férfihoz: „Herr Schneider, kommen Sie mit mir.” (Schneider úr, jöjjön velem!) És a mit sem sejtő magyar tiszt Rahn nagykövetet és Schneider urat, alias Szálasi Ferencet átvitte az aknazáron. Ez – Szálasi későbbi vallomása szerint – este 22 óra körül történt.
Miután az árulások következtében Budapesten a katonai helyzet kilátástalanná vált, s a kezdeményezés is teljesen átment a németek és a nyilasok kezébe, 15-én este csak az volt a kérdés, hogy ennek következményeit a kormányzó és körei hogyan vonják le. A 15-én este kialakult reménytelen helyzetben, a Lakatosékkal folytatott tárgyalás után, Vattay arra a megállapításra jutott, hogy a háborúból való kilépést célzó akció végrehajtása a fővárosban, a hátországban már lehetetlen, a németekkel szembeni ellenállás kilátástalan. Október 15-én, este 10 óra körül a 24. német páncélos hadosztály – miután magyar részről immár szabaddá tették az utat a Vár felé – Tigriseivel felvonult a Vár ellen, és számos SS-csapat minden közlekedési utat elzárt a magyar alakulatok elől.
Horthy és környezete ezek után már csak abban reménykedhetett, hogy kint a fronton a honvédség zöme a fegyverszüneti feltételeknek megfelelően fog viselkedni. Eközben Budapesten a német páncélosok a Várban a Szent György téren túlhaladva olyan kedvező helyzetbe jutottak, hogy Lázár Károly parancsot adott a harc beszüntetésére. Amikor a német haderő eme alakulatai behatoltak a Várba, a kormányzó két hűséges embere a csapást nem tudta élve elviselni. Tost Gyula alezredes, a kormányzó szárnysegédje, mielőtt a németek elvitték volna, főbe lőtte magát. Csatay Lajos honvédelmi miniszter szintén nem tudta elviselni a Szálasi-puccs szégyenét, és feleségével együtt a halálba menekült.
Minderről természetesen az utca embere nem tudott a fővárosban, de amikor a kormányzói kiáltvány elhangzása után nem sokkal értesülhetett a Várban történtekről és a Szálasi-puccsról, láthatta, hogy a Budapesten tartózkodó német SS- és Wehrmacht-egységek megszállták a Honvédelmi Minisztériumot, a laktanyákat, a pályaudvarokat, a közlekedési csomópontokat, a főbb középületeket. Amikor pedig Tigris-harckocsik vonultak a körúton és más fontosabb útvonalakon, sikerült megfélemlíteni a főváros lakosságát. De a Szálasi-puccs sikeréhez tartozott az is, hogy október 15-én délután a nyilas pártszolgálatosok – a 22. német lovashadosztály jóvoltából – a Pasaréti úti titkos német katonai raktárból 10 ezer puskát, körülbelül 2000 géppisztolyt és 20 ezer kézigránátot kaptak.
Mindezeket ismerve felvetődik a kérdés: valóban ugrás volt a sötétbe 1944. október tizenötödike?
Hatvan év után a kiugrási kísérlet okairól szólva meg kell említenünk a magát túlélt negyedszázados rendszer gyengeségét is. Kiderült, hogy a kritikus napokban az a politikai és katonai elit, amelyre a kormányzó országlása során támaszkodott, csekély kivételtől eltekintve, már nem állt mögötte. Horthy személyes tragédiája lehetett, hogy – családját és kis számú környezetét leszámítva – október közepének baljós napjaiban úgyszólván magára maradt. Szálasi kicsempészése a német követségről is ennek egyik jellemző bizonyítéka.
De az európai események alakulása is kedvezőtlenül hatott a háborúból való kiugrásra. Ugyanis nagymértékben megnehezítette a háborúból való kilépést az a körülmény is, hogy a szövetséges hatalmak hadseregei egyre közeledtek Németország határaihoz, és úgyszólván már csupán Magyarország maradt a hitleri birodalom olyan Hinterlandja, amelynek gazdasági kifosztását még folytathatta. Ugyanakkor a birodalom védelme érdekében, tehát stratégiai és katonai okokból is létfontosságú Vorfeldje volt Magyarország az egyre inkább hátráló náci hadseregnek. Mindezek alapján érthető a német vezetés maximális felkészülése, hogy a Szálasi-puccs megszervezésével megakadályozza Magyarország kiválását a háborúból.
A kiugrási kísérlet balsikeréhez egyéb okok is hozzájárultak. Ilyennek tekinthető az antifasiszta erők és a hatalom közt tátongó szakadék. A kormányzó és körei, különösen az 1944. március 19-i német megszállás után, képtelennek bizonyultak arra, hogy legalább az országmentés céljából szövetségre lépjenek a demokratikus baloldallal. Ugyanakkor a fordítottja is igaz: a baloldali erők túlságosan gyengék voltak ahhoz, hogy megnyerjék maguknak a kormányzati köröket egy közös német- és háborúellenes fellépésre. Erre például a szomszédos Romániában sor került. Viszont a kormányzati körök arról nem tehettek, hogy a szövetséges hatalmak fegyverszüneti feltételei között szerepelt a hitleri szövetségben visszaszerzett területek kiürítése, visszavonulás az 1937-es határok mögé.
A felsorolt okok együtthatása eredményezte, hogy 1944. október 15. nem a háborúból való kiugrás napjaként, hanem a szégyenteljes nyilaspuccs dátumaként vonult be Magyarország legújabbkori történetébe.

A szerző történész