Akik felélik a holnapot

Régi mesterségek nyomában kerestem valamikori ismerősömet, aki szénégető volt. Volt, hol van már a volt! – hallottam ennyit felőle, miközben a két erdőben járó megtisztelt bizalmával, és mivel mostanság ha beszédbe fog három ember, ott panasz terem az életről.
Mindig a mostról, mert ez a legfájdalmasabb. Mindketten öregebbek a ránézésre észrevehető kornál, mert ugyan elhagyták a hatvanötöt, de hetvenen túljáróknak gondoltam őket. Valami tűzifavételre igyekeztek volna, de vagy késtek, vagy a hír csak kósza volt, hiába jártak. Így hármasban együtt haladhattunk a buszmegálló felé, és az úthoz téma kell, az idő is gyorsabban múlik.
– A vesztesek, a hiába járók mindig mi vagyunk, a kisemberek, akiket lehet akár bolondítani is.
– Tudja, milyen nehéz egy pár mázsa tűzifához is hozzájutni, miközben vágják az erdőt, viszik a fát, mi meg kimaradunk. Mert ha az idő már jobb, az ember a gázt nem égeti, inkább a régi sparheltben rak tüzet, az az olcsóbb.
– De az sem mindegy, hogy egy tűznél az asszony megfőz két evésre valót. Minden fillér számít már, mert az a régi nyugdíj csak apad.
– Kimondhatjuk: felét sem éri, mint amikor először kézbe kapta a munkás. A kocsmaajtót egy hónapban egyszer ha benyitja az ember, akkor is kiszámolja előre, meddig mehet.
– Maradjunk a tűznél. A füstölnivalót, jobban mondva a rávalót meg kellett kurtítani. Fene megette. Hiába, hogy két dobozról egyre szállítottam le a hetit, az egy is drágább, mint a régi kettő. A gyerek szokott egyszer-egyszer kisegíteni, de ő a városi piacon szerzi, nem igaz úton kerültből.
– Énvélem végleg letetette a doktor, sokat fulladtam. Azt mondta: ha élni akar, akkor hagyja el. Megkínlódtam, de azóta csak jobb. Még ennyi útra se indultam volna mondjuk januárban.
– Hát ha még akkor is hiába lett volna. De most gondoljon bele, mert eddig maga meg sem szólalt. Itt élünk az erdők mellett, de nekünk nem jut öt-hat mázsa.
– Várjunk. Még mielőtt mondana valamit. Tudja, hová lesz a kitermelt száz mázsák menynyisége? Viszik az erőműbe. Bezárták a bányákat, és az országban három erőművet is fával fűtenek. Látott már ilyen bolond világot? Azok az erőművek megeszik az ország összes erdőjét. Nem gazdaságos a gyönge minőségű hazai szén. Eddig jó volt? Hát mondja meg, ki ennek az országnak a gazdája?
– Most én mondanék még valamit. Hallgatom a hírekből, hogy a világ kezd észbe kapni, megpróbálják megőrizni a világ őserdőit. Ha nem lesz erdő, nem lesz élet. Ez a tenyérnyi kis ország, amelyiktől éppen az erdeit-bányáit-forrásait vették el, mindent megtett, hogy ültessünk fát, homokokba, szikekre, víznyomásos helyekre. Most tüzeljük fel, amit nagy keservesen nevelgettünk?
(Még mindig nem jutottam szóhoz.)
Így lehet elvesztegetni egy országot. Felülkerekedett a kisemberellenes világ. Az újgazdagok diktálnak, mint valamikor a bárók. És mi maradunk, mint öregapáink, kisemmizettek.
– Ezt úgy tanították pár esztendeje: kizsákmányoltak.
– Figyeljen ide, tisztelt messziről jött barátunk! Kereste a szenesembert. Nem mondtuk első szóra, hogy hiába érkezett. Nincs. Itt vállalkozás már minden. Az erdő, a bánya, a gáz-, villany-, vízhasználat, de már tán az út is, amin járunk. Egyik német, a másik francia, de van itt már amerikai is, csak mi nem vagyunk sehol.
– Higgye el, sokan ezt is akarják. Ha mi majd nem leszünk, lehet osztozni a nyugdíjainkon is. De hallgasson meg, aki megeszi a holnapot, éhen hal holnapután. Ezt elfelejtik újgazdagék.
Elfogyott az út, megérkezett az autóbusz is. Ők felszálltak, én majd a túloldali váróból mehetek tovább. Még kezet foghattunk és integethettünk egymásnak. Akkor arra gondoltam, de hiszen én azért jöttem, hogy őket meghallgassam. Nem egészen így teljes, hanem hogy az ő véleményüket adjam tovább. Őszinte, okos beszéd volt, s szeretnék másokat is elgondolkoztatni: aki eltékozolja a mát, felfalja a holnapot, nem hagy az utódokra csak csődöt, megérdemli, hogy mihamarabb eltűnjön a semmibe, ahová való.