A miniszterelnök démonizált Orbán-képe

Hónapok óta egymás mellett szerepel a hírekben a „Gyurcsány Ferenc meggazdagodását” és az „Orbán Viktor meggazdagodását” vizsgáló parlamenti bizottságok munkája. S mivel az MSZP megtette azt a szívességet a Fidesznek, hogy egy okirat-hamisítót állított a bizottság élére, ennek köszönhetően ötvenszer többször hangozhatott el „az Orbán család meggazdagodása” kitétel.
Megtörténik tehát a sulykolás, s a kommunikáció szabályai szerint, mivel sokszor halljuk, ez rögződik bennünk. S miután lemondott az okirat-hamisító, mit hallunk? A Fidesz befeketítette a bizottsági elnököt. Fölkavarta a kis gyufaáruslány életénél is keservesebb sorsra ítéltetett szegény okirat-hamisító múltját. Hogy mit kell még feketíteni egy okirat-hamisítón, az maradjon az MSZP etikai felelősének titka. Lendvai Ildikó egyenesen odáig ragadtatta magát, hogy – szerinte – őróla majd azt fogják kideríteni, hogy kiköpte a spenótot az óvodában. Ilyen csúnya a Fidesz. Feketít.
Megnyugtatom Lendvai Ildikót, senkit nem érdekelnek nehéz óvodás évei, akit pedig érdekel érettebb korú múltja, egyszerűen felüti a Ki kicsodát. Onnan megtudhatja, hogy a szocializmus azon időszakában, amikor a magyar értelmiség színe-java vállvetve küzdött egy demokratikus társadalomért, ő a diktatúra fellegvárában, a pártközpontban üldögélt, és annyit ártott a magyar irodalomnak és kultúrának, amennyit csak egy Aczél-csinovnyik árthatott. Abban a pártközpontban, ahol a 80-as évek második felében Csengey Dénesről vagy Elek Istvánról, Mészöly Miklósról vagy Csoóri Sándorról följegyzések és jelentések készültek. Amely pártközpont nem engedélyezett egy még Illyés megálmodta folyóiratot, és rafinált eszközökkel hátráltatta a József Attila Kör füzeteinek megjelentetését. (Utóbbinak kiadói főszerkesztője voltam, tehát csak tapasztalataimat elevenítem fel.)
Egy etikailag bukott álláspont
A pártközpontot nem fantomok, hanem komisszárok működtették. Aczél György csapata mindig csak anynyit igazított a pányván, amennyi a Nyugattal már igen jó kapcsolatokat ápoló értelmiség miatt elengedhetetlen volt. Ez volt a „húzd meg – ereszd meg” korszak, és Lendvai azok közé tartozott, akik húztak és nem eresztettek.
Lendvai elvtársnő az orwelli 1984-es esztendőtől kezdve egészen a rendszerváltozás hajnaláig a szép nevű MSZMP Központi Bizottságának tudományos közoktatási és kulturális osztályán tevékenykedett. Főnökei elégedettek lehettek vele, mert csakhamar osztályvezető-helyettességig küzdötte föl magát. Igaz, hogy ez már 1988-ban volt, amikor a dörzsöltebb kommunisták kinézték maguknak azokat az ingatlanokat, amelyeket egy esetleges magánosítás során megszerezhetnek, továbbá azokat a külföldi nagy cégeket, amelyeknél bebizonyíthatják, hogy aki szerdán kommunista volt, az csütörtökön lehet még kapitalista is. (Knopp András, az írószövetséget kordában tartó pártguru, későbbi tőkés menedzser fényes pályája jut hirtelen eszembe.) Lendvainak már csak a kultúra maradt a rendszerváltozás előtti pánikszerű osztozkodásban, mert nulla év kiadói gyakorlattal került a Gondolat igazgatói székébe. Igaz, tönkre is ment a kiadó.
Ildikó asszony a múltjából csak tanári éveit szokta említeni. Se KISZ KB, se MSZMP KB. Legfeljebb az óvodáskor.
És most megvédte az okirat-hamisító bizottsági elnököt. Odaállt elé, mint Zója Kozmogyemjanszkaja, az antifasiszta. Odaállt elé Lendvai, az antispenótista.
Miért tette? Miért kell kitartani egy szabad országban egy szabad embernek egy etikailag tarthatatlan álláspont mellett? Mert Ildikó megszokta, hogy a pártnak engedelmeskedni kell. Kiadót igazgatni nem tudott, de a pártnak mindig tudott engedelmeskedni.
A sztálinista ellenperek mintája
Az Orbán „meggazdagodását” vizsgáló parlamenti ellenbizottság a sztálinista ellenperek mintájára jött létre. Még csak zigóta volt a Gyurcsány vagyonszerzésének hátterét vizsgáló bizottság terve, amikor a lombikban már megszületett az elképzelés az ellenbizottságról. Amikor a 40-es évek végén az amerikai hírszerzés előtt egyértelművé vált, hogy az USA államgépezete tele van szovjet ügynökökkel, hogy Julius Rosenberg a szovjeteknek kémkedik, méghozzá atomtitkok kiárusításában utazik, és pere megkezdődött az USA-ban, akkor Kelet- és Közép-Európában szovjet nyomásra azonnal megkezdődtek az ellenperek. A kommunistáknak meg kellett mutatniuk a világnak, hogy itt is vannak kémek. Ha nem voltak, annál inkább meg kellett mutatni, hogy vannak. Egyik tanulmányában Schmidt Mária történész mutat rá arra, hogy az Egyesült Államokban zajló, a szovjeteknek kémkedő amerikai kommunisták lebukása után, 1949-ben zajló Alger Hiss-perhez hogyan időzítették a szovjet belügyi szervek a magyarországi Rajk-pert, amely a kommunista Hiss valódi kémkedéséről elterelhette a világ figyelmét.
Arthur Koestler többször is ír ezeknek az ellenpereknek a mechanizmusáról. A kommunista propaganda centire kiszámítottan építette fel vádaskodásait. A valóság nem számított. Csak az, hogy a világ lássa, kémek a szocializmusban is vannak. Annyira veszélyesek, hogy egytől egyig ki kell őket végezni. Az „ellenper” fogalma az Európai Unió kommunista múlttal nem terhelt országaiban rendkívül közismert, könyvek tucatjai születtek a témáról.
Milyen jó lenne, ha a hazai értelmiség a homlokára csapna, amikor a családi háznyi „vagyonnal” rendelkező ötgyerekes Orbán Viktort a bizottságosdiba berendelik, milyen üdvös lenne, ha fölnevetnének, ha glosszát írnának, ha csak megjegyeznék: na, itt van az „ellenper-szindróma”. Íme, az „ellenbizottság”!
De nem csap a homlokára senki, és nevetés sem hallik.
Nyilvánvaló, hogy az MSZP-nek naponta kell beszélnie Orbán meggazdagodásáról, még akkor is, ha nincsen neki a mai fogalmakkal vagyonnak nevezhető magántulajdona. Sőt, ha nincs, annál inkább. Állítólag tervezi, hogy fölépít egy vályogházat. Hm. Hát, az a legjobb akarattal is csak a 30-as évekbeli kazahsztáni munkatáborok szomszédságában számított volna vagyonnak.
Ma már ott tartunk, hogy ha Orbán Viktor a legkisebb gyerekének múltját terhelő utolsó csomag Libero papírpelenkával is el tud számolni, annál gyanúsabb. Orbán vagyonának nem létezése éppen úgy nem számít a mai sztálinistáknak, mint ahogyan nem számított az sem, hogy Rajknak nem voltak titoista-trockista kapcsolatai. (És itt elnézést kérek, amiért egy demokratát egy vérengző belügyminiszterhez hasonlítottam.)
Kísértet járja be Magyarországot. A sztálinizmus kísértete. Ha „áruló” felirattal mázolják tele és gázolajjal öntik le egy vidéki város polgármesterének otthonát, ahogyan az a minap megtörtént Hódmezővásárhelyen, akkor a média aszerint fog róla hírt adni, hogy mely párthoz tartozik a polgármester. Amennyiben MSZP-s vagy SZDSZ-es a megtámadott polgármester, akkor a napokban nyilatkozni fog valamelyik díszértelmiségi a Neue Züriche Zeitungban, miszerint magyar fasiszták grasszálnak az utcákon. (Példám, sajnos, nem légből kapott.) Ha fideszes, akkor a ballib újságokban eldugott kishírre számíthat, és arra, hogy előbb-utóbb valamelyik nagyokos fölveti majd, hogy a polgármester úr valószínűleg saját maga festett gyalázkodó feliratokat a házfalára, és miután betakarta csecsemő gyermekét, szétöntözött egy kis gázolajat a bejárati kapunál. Életszerű, nem?
És ez mindaddig így lesz, amíg köztünk van a sztálinizmus kísértete. Ha tizenöt évvel a rendszerváltozás után egy regnáló kormányfő kijelentheti, hogy az országnak nincs szüksége ellenzékre, akkor nyakig benne vagyunk a hétköznapi sztálinizmusban. Ha Gyurcsánynak véletlenül kicsúszott volna a száján az, hogy az országnak nincs szüksége ellenzékre, de aztán helyesbített volna, vagy valahogyan kievickélt volna a kínos állításból, nem is törődnék ezzel a kijelentéssel. De ő szinte büszke volt erre a rendkívül kínos elszólására, mely úgy tűnik, megtetszett neki. Nincsen miniszterelnök a (nyugati) uniós országokban, aki ilyen kijelentéssel ne vált volna szalonképtelenné hazájában.
Vajon miért ismételte meg Gyurcsány, aki különben annyira szeretne demokratának látszani, többször is ezt a képtelenséget?
Az ellenzék nélküliség víziója
Azért, mert Orbánnak volt valamikor, kormányfői idejéből egy kijelentése, miszerint a parlament tud dolgozni ellenzék nélkül is. Orbán, akárhogy is kiforgatták a szavait akkor, jogászként egy puszta tényt közölt: azt, hogy a parlamenti törvényhozási mechanizmusok lehetővé teszik a kormány munkáját akkor is, ha az ellenzéknek nincs kedve szavazni. Gyurcsány erre akart ráduplázni, mikor azt mondta, a kormánynak, a parlamentnek szüksége van az ellenzékre, de az országnak nincs. Ami egyébként egy demokráciában logikai nonszensz. Hiszen a parlament nem zárvány az országban, nem zártkörű klub, amely nem része Magyarországnak. A parlament nem a Központi Bizottság zárt ülése, ahol, elvtársak, van helye a bírálatnak, de csak itt. Kint az utcán pofa be!
A parlament a demokráciában olyan demokratikus szervezet, amely bárhogyan működjék is, ezer szállal, összes képviselőjével elválaszthatatlanul az ország egészéhez tartozik. Ezért logikai bukfenc ellenzéket tételezni a parlamentben, és megvonni létjogát az országban.
Akinek a demokratikus törvényhozás mechanizmusaiban nincsenek tapasztalatai, aki nem harcolt évről évre politikusként azért, hogy ez az ország valódi demokrácia legyen, annak természetesen lehetnek más meghatározó élményei egy parlamenti munkáról.
Minden demokratikus parlament automatikusan integráns része az országnak. Demokrata politikusnak nem lehet elsődleges célja, hogy bármi áron letromfolja az ellenfelet. Ez egyébként is könnyen a visszájára fordulhat. Jelenleg éppen ilyesminek vagyunk tanúi. Egyik hetilapunkban egy pszichiáter elemezte Gyurcsány viselkedését a televíziós vitában.
Dr. Dános Kornél, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem Nyelvi Kommunikációs Központjának igazgatója szerint szembetűnő, hogy Gyurcsány „rosszul méri fel egy-egy szituációban, miként is kellene viselkednie. És ez nemcsak a beszédhelyzetre vonatkozik, hanem arra is, amikor csendben a háttérben hallgat, vagy szótlanul ül a parlamentben”. Dr. Dános szerint Gyurcsány úgy viselkedik, „mintha nem is lenne önkontrollja, folyton »pofákat« vág. Egyébként minden szerepet túljátszik. Amikor szerény, összekulcsolt kezével, mint egy ájtatos manó, rettenetesen erőlködve mutatja, hogy most ő szerény. Amikor határozott, akkor túlontúl az, szinte megfeszül a szerepben”.
Dr. Dánosnak kívánom, hogy bátor szavainak ne legyen következménye egy seprűnyeles támadás, ne zaklassa őt az APEH, ne öntsék le házának bejáratát gázolajjal, és megmaradhasson igazgatói székében is.
A vitán Gyurcsányt elhagyta a stílusérzéke
Gyurcsánynak tisztában kellett volna lennie azzal, hogy ő nem akkor tud győzni, ha ellenfelénél erőszakosabb és udvariatlanabb, hanem ha következetesebben érvel. Neki nem az a dolga, hogy Orbánt a megáradt patakban a víz alá nyomja, mert ellenfele ötször jobb úszó, és még az örvényből is kitechnikázza magát. A jelenlegi miniszterelnöknek az lenne a dolga, hogy eltempózzon a partig, és körülnézzen, hogy hány embernek kellett volna újjáépíttetnie állami keretből a megrongálódott házát. Mert a víz alá nyomni kívánt ellenfele ezt kormányzása idején megtette.
Orbán az egyik vigadóbeli beszédében azt mondta a Széchenyi-terv kapcsán, hogy mozgásban lévő, „zakatoló” gazdaságra van szüksége az országnak, munkahelyteremtésre és a magyar vállalkozók minél nagyobb mértékű alkalmazására. Nem tudom, a „dübörgő gazdaság” vajon nem innen lett-e lekoppintva. Tárgyilagosan megjegyzem: egyik szókapcsolat sem stiláris Mont Blanc, de míg Orbánnál mégiscsak kifejezett valamit a Széchenyi-tervvel, Nemzeti Színház-beruházással, sportcsarnokok megépítésével, termál- és élményfürdők létrehozásával mozgásba hozott gazdasági valóságból, addig az MSZP-kormány esetében csak a vicc jut az eszünkbe: megy a Lánchídon a kisegér meg az elefánt, és a kisegér megkérdi az elefántot: hallod, hogy dübörgünk? Nos, tegyük a kisegér helyébe Gyurcsány és Kóka urakat, és képzeljük oda a fejlett uniós országok elefántlépteit. Halljátok, ti németek, spanyolok, ti, akik irigyeltek minket, halljátok-e, hogy dübörgünk? – kérdezi Kóka cincogi meg Gyurcsány cincogi. A német vagy a spanyol gazdaság elefántja meg mi az ördögöt mondjon erre nekik? Üljetek a lábamra, ha a sok cincogástól elfáradtatok.
Gyurcsány nem a valódi Orbánnal, hanem egy démonizált Orbán-képpel viaskodik. Egyszerre akar Orbánnál is „orbánabb” lenni, és közben porrá szeretné zúzni az általa szánalmas gúnyolódással „isteni”-nek nevezett ellenfelét. Amikor azt mondta vitapartnerének: „egy helyről jöttünk”, Orbán nem is egészen értette, mire céloz. A munkásság. A közös munkás háttér. Ez lett volna az „egy hely”, ahonnan jöttek. Feszengtünk a képernyő előtt, már csak az hiányzik, hogy Gyurcsány elsírja magát: Viktor, mindkettőnk bölcsőjét a munkásosztály ringatta!
Szép volt Gyurcsány milliárdostól az, hogy ilyeténképpen mégiscsak szóba hozta a magyar munkást. Orbán figyelmes tekintetében a lesújtó vélemény szavak nélkül is tükröződött, arcára minden rá volt írva, és nagy önfegyelemmel nem ütötte le a túl magas labdát. Ez volt az a pont, ahol napnál világosabban kiderült, hogy Gyurcsány nincs formában és nagyon ideges, hiszen teljesen elhagyta a stílusérzéke. Senki nem várta el tőle, hogy az országról folyó diskurzusban származási ügyekkel előhozakodjék. A mosonmagyaróvári sortűz után sem borult egymás nyakába „földim vagy hát!” felkiáltással az, aki lőtt, meg akire lőttek.
Tiszta szerencse, hogy Orbán jogászként végzett, és Gyurcsánnyal ellentétben soha nem volt politechnikatanár, mert különben aligha úszta volna meg a satuba fogás bizsergető élményének fölelevenítését.
Verejték a púder alatt
Gyurcsány későn fog ráébredni: nem azok a jó emberei, akik Orbán-plakátot szögeznek ki dolgozószobájában, hogy a reggeli borotválkozás és a munkába indulás között bemelegítő gyakorlatként apró kis műanyag nyilakkal célba lőjön az MSZP hatalomelvesztési komplexusaiból összetákolt Orbán-képre. El kellene tűnődnie azon, mi a mélyebb jelentése annak, hogy vitapartnere odaszólt neki: jó uram, dugja vissza a kardját a hüvelybe, mert úgy hadonászik, hogy még megsebzi magát. Ettől a tónustól Gyurcsány zavarba jött, még harciasabb lett, még jobban izzadt (egy vajszívű szimpatizánsa szerint azért izzadt, mert rossz volt az alapozó púdere), és még inkább úgy érezte, hogy nagyon nagyot kell kukorékolni, mert nem hasad a hajnal.
A kukorékolás megvolt, a tévét kikapcsoltuk, beesteledett.

A szerző irodalmi szerkesztő