A fenyőág illata

Azt a kis házat szerettem volna a karácsonyfa alá, amelyik az áruház kirakatának legközepén volt. Teteje zöld, előtte kis kerítés, falai fából, egyetlen szobáján kicsi ablak, kicsi ajtó. Padlásán egy még kisebb ablak. És ez az egész gyönyörűség egy funérlemezre volt fölragasztva. Valamiért akkoriban ez a házikó volt a legáhítottabb karácsonyi ajándék a gyerekeknek, olyasmi, mint évtizedekkel később a lego.
Hogy miért vágyott a legtöbb barátom ugyanerre a házacskára, ki tudja. Mintha még a szüleink is csakis erre sóvárogtak volna. A kis házra. Kerítéssel, padlással, kisablakkal. Ez lett az álmunk, a mienk is meg az övék is. Mi, gyerekek a kirakat előtt nagyra nyitottuk a szemünket, és beittuk a látványt. Ők, a felnőttek meg lehunyták egy pillanatra a szemüket, mintha a régmúltba, vagy a kevesbedő reményt tartogató jövőbe utaznának.
Nem tudjuk nekik megvenni, mondta anyám. Cipő kell, mind a kettőnek. Kivette apám fizetését a kicsit már kopottas porcelán levesestálból. Ezt a tálat leveshez mi sose használtuk. Én sokáig azt se tudtam, hogy boldogabb korokban és boldogabb otthonokban aranyló húslevest tettek az ilyen tálban az asztalra. Azt hittem, lakbércédula-tartó, fizetésicédula-tartó. Apám a rövidke fizetését minden hónapban kétszer, egyszer elsején, egyszer tizenötödikén egy hosszú, fél centiméter keskeny papírszalag kíséretében kapta meg. Féltem ezektől a tekervényes, tintás-rubrikás papírszalagoktól, mert anyám ahányszor kihúzta őket a levesestálból, rosszkedvű lett. Csak nézte, nézte ezeket a konyhakígyókat, aztán visszagyömöszölte őket csöndesen a tálba. Néha kilógott a fejük vagy a farkuk, számokkal és rubrikákkal, és titokzatosan megfenyegették az egész családot azzal a szaporodó szomorúsággal, amelynek egyre tisztább tükrévé vált az anyám arca.
Akkor majd én megcsinálom nekik, jelentette ki az apám. Ott voltam, hallottam. Furcsa, de így volt: anyám és apám a minket, gyerekeket is érintő dolgokról mindig úgy beszéltek, mintha ott se lennénk. És talán nem is voltunk ott. „Apa? De hát hogy tudna olyan szépet készíteni?” Az izgalomtól sokáig nem voltam képes elaludni. De tudtam, hogy ha ő valamit megígér, akkor az úgy is lesz. Lehet, hogy tűz üt ki a házban, vagy árvíz önti el az utcát, az is lehet, hogy fölrobban az iskola, vagy hogy összevitatkozik anyámmal, de amit az apám kijelent, az igazsággá válik. Ezt olyan biztosnak éreztem, mint hogy holnap felkel a nap.
Attól kezdve néhány napon át a fűrész, a durva borostás fareszelő és a kalapács hangját hallottam a fűtetlen szobából, ahová nem volt szabad bemennem. Hiába hajoltam közel az ajtóhoz, a kulcslyukon át se láttam semmit. Smirgli surrogott, és a frissen fölfűrészelt fenyőlécek jellegzetes illata átszivárgott az ajtórésen.
Eljött a karácsony. Mákos és diós bejgli sült a vastepsiben. A rózsaszínű, oldalán a finom tölteléktől biztatóan megrepedezett tekercsek kockás konyharuhába pólyálva a kisebbik, hűvös szobába kerültek. (Hol voltunk még a hűtőszekrénytől!) Oda nem volt szabad bemenni. Az volt az ünnep kincsestára: tudtuk, hogy ott van a karácsonyfa, egyelőre lábas vízbe állítva, összekötözve, cipős- dobozban ott vannak a karácsonyfa díszei is. Egy-két csillogó üveggömb, kályhacsőfestékkel ezüstre festett, kirándulásokon összegyűjtött fenyőtobozok, csillagszórók. Sztaniolba csomagolt diószemek, a belé szúrt gyufaszálon áttekert színes cérnával. És ott vannak az ajándékok, ott várakozik a türelmetlen szaloncukor, a könnyen porló, ezért hamar megevendő habkarika, minden ott van.
A fenyőtalpat az apám ácsolta össze. Megfaragás után, és csakis szenteste előtt néhány órával tette bele a karácsonyfát. Szent pillanat volt: megértettük, hogy a világnak tengelye van. Hogy megmutassa, merre van az Ég, amelyet szilárdan tart fölöttünk.
Amikor a nagyszobából a konyhába tessékeltek minket a szüleink, már tudtuk, hogy közel a pillanat. „Istenem, add, hogy ott legyen a kisház. Semmi mást nem akarok, csak a kisházat” – mondogattam magamban, kezemet összetéve, ahogy illik, de varázsolni akarón, áttüzesedve, bűbájos erőket híva. Mint eleink: inkább ráolvasásszerűen, mint engedelmes imát mondva, lábánál fogva megráncigálva a Jóistenkét, kábultan a vaníliás cukor és a fenyőgyanta aromakeverékétől.
„Gyertek!” – hallottam anyám hangját. És ismerősen csilingelt a nálam bizonyosan idősebb kis rézcsengő. Áhítat addig van az emberben, amíg a gyertyák fénye fontosabb, mint ami a fa alatt van.
De énrám azon a karácsonyon mégsem a csillagszóró- és a gyertyafény hatott legerősebben. Ott volt a kisház. Jöhetett már tőlem a mennyből az angyal. Ott volt gyönyörű, almapiros tetővel, lelakkozott, kicsi kerítéssel, padlással, ajtaján aranyszínű kilincsgombbal (rézfejű csavarral), ott volt csodálatosan kitapétázott szobájával (háború előtti és alatti felvidéki és erdélyi képeslapok szolgáltatták a tapétamintázatot), ahová a kis kaucsukbabám akár besétálhatott!
Csak a padlás volt zárt tér, mert csak egy szív alakú kicsiny kivágat volt rajta ablak helyett. Ez a padlás lett aztán a titkok birodalma. Ahová senki nem jut föl, senki nem tekinthet be. Még a kaucsukbabám se.
Minden osztálytársam engem irigyelt. Apám olyan kisházat faragott, amely ezerszer szebb volt, mint amit az üzletben pénzért árultak. Én akkor nem egyszerűen egy vágyott ajándékot kaptam. Hanem mámoros győzelmet. Mert mi győztünk. Legyőztük a „körülményeket”. A sorsot. A szegénységet.
Mindent.
Ma olyan házban lakom, ahová a belső térből nem lehet a padlásra följutni. Így döntött az előző tulajdonos, amikor lelambériázta a följáratot. A lányom volt az, aki ezt a titkot, a lezárt és megközelíthetetlen padlásteret az első héten, még gyerekkorában fölfedezte. Azóta, ha fölnézünk a padlásablakra, mindketten ugyanarra, és mégis másra gondolunk. A titokra. Ő talán arra, hogy egyszer majd kibontatja a lambériát, és készíttet egy padlásfeljárót. Nekem meg eszembe jut az a másik ház, a szív alakú padlásablakkal, a karácsonyfa alatt. Az Erdélyből, Felvidékről írt képeslapokkal kitapétázott kis szobával. A képeslapon annak a huszonéves honvédnek a soraival, aki azt írta a menyasszonyának: Karácsonykor otthon leszek!
Jó, hogy nem tudta előre, melyik karácsonyon.
Aztán eltelt sok esztendő, megszülettünk mi, a gyerekei, és ő babaháztapétának valót keresve kezébe vette az általa írt régi képeslapokat. A szerelmes szavakat bekente enyvvel. (Hol voltunk még a műanyagragasztóktól!) Rásimította a fenyőlécekből összerakott falakra. A tetejét még simára kellett csiszolni, mielőtt rászögeli a tetőt. A smirgli zaja se tudta elnyomni az emlékeiből föltörő hangokat: az integető, magyar népviseletbe öltözött felvidéki és kárpátaljai nők örömtől fuldokló zokogását, a kalapjukat lengető férfiak üdvrivalgását. Sokan megragadták a bevonuló magyar katonák kezét, ruháját, ölelték, csókolták őket, ahol érték. És az a rengeteg virág. A lányok kezében. Aztán a földön. Öszszetaposva.
Lesöpörte a lécekről a fűrészport. Mi maradt? Ezek a képeslapok? És most már ezek se?
Mint egy hívő a kegytárgyat, kezébe vette, és még egyszer megnézte magának a házikó négy falát. Kassa, Munkács, Ungvár, Aknaszlatina. Maradt még egy kolozsvári üdvözlet. Jó lesz a padlás aljára. Megenyvezte a hátoldalát. Semmi nem látszik majd belőle, de… nem is akarta látni. Ez lesz a titok.
És lassan, óvatosan ráillesztette a néma falakra az előre elkészített, almapirosra festett háztetőt. Kezébe vette a kalapácsot. Kip-kop.
Mintha koporsót szögelt volna.
Fölcsavarozta a „kilincset”. Kinyitotta a kisajtót, benézett. Igazán takaros kis házikó. Kicsit jobb kedve lett. Végül is, így azért… valami megmarad.
A gyerekekben megmarad.