A választások után a bizalom visszaszerzése lesz a legfontosabb

Jóllehet különböző kiindulópontból, de mégis teljesen egybecsengő álláspontot fogalmaz meg a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia, valamint a Magyar Nemzetben a közelmúltban megjelent két szakértői írás szerzője. (Práger László: Az államadósságtól az állam adósságáig – 2006. január 3. és Fricz Tamás: Egy következmények nélküli ország – 2006. január 7.) Az én olvasatomban nevezetesen azt, hogy a kampány ellenére sem szabad a magyar népet hangzatos választási demagógiával, csupán fogyasztói mivoltában megszólítani. Az ország ugyanis – összhangban a körlevél diagnózisával – lelkiekben nagyon rossz állapotban van. S ennyi csalódás után csak egy új, hiteles és bizalomerősítő politikával lehet a többnyire reményvesztett, az anyagiasság bűvkörében elkábult, saját családi és nemzeti közösségi tudatában is meggyengült magyarságot először egy öngyógyító, majd pedig egy összefogásra hajlandó és gyarapodásra kész helyzetbe hozni.
Hogyan lehet helyreállítani a bizalmat? – tehető fel okkal a kérdés. Természetesen csak lépésről lépésre, s csakis az őszinteségre alapozva. Az államháztartás – mindannyiunk közös kasszája – akut válságban van. Nem csupán az a baj, hogy a hiánya az euróövezethez való csatlakozás szempontjából túl magas, hanem az is, hogy nem tudjuk, még nagyságrendileg sem, hogy mennyi. Márpedig pontos diagnózis híján még a legkiválóbb orvos sem tud megfelelő és gyógyító terápiát alkalmazni. Így csak egy nagyon alapos leltár után lehet majd véglegesíteni a megteendő lépések listáját. Hiszen a szocialista–szabad demokrata koalíció eddig nemcsak a magyar embereknek szegte meg az ígéreteit, hanem az unió statisztikusai és döntéshozói előtt is szavahihetetlen tagországként állított be minket. Így az első lépés a szekrény kinyitása után a csontvázak felkutatása kell hogy legyen.
Ráadásul azt az irdatlan adósságtömeget, amelyet a baloldal kormánya rakott rá mindannyiunk vállára, nem is mindig a legjobb módon vették fel, illetve költötték el. Egyrészt azért, mert akkor növelték meg az államadósság finanszírozásánál a deviza arányát, amikor a hitelminősítői besorolások – egy évtizedes folyamatosan javuló tendencia után – a gazdaságpolitika hiteltelensége miatt negatív irányt vettek. Sajnos ugyanis a Fitch Ratings után más külföldi intézetek is visszasorolhatnak bennünket. Ennek nemcsak az lehet a hatása, hogy magasabb kamatterhekkel sújtanak bennünket, hanem az is, hogy a forint gyengülése következtében többet kell a magyar embereknek azért dolgozniuk, hogy a hiteleket vissza tudják majd fizetni. Ráadásul ha az euróövezetbe történő csatlakozásunkkor a forint gyengébb lesz, akkor ez a számunkra kedvezőtlenebb átváltási arány kerül majd be a tartozásokat számon tartó könyvekbe. S így, ezen mulasztás következtében, az országnak évtizedeken keresztül több pénzt kell majd hiteltörlesztésre fordítania.
Mire költötték azt a fejenként közel félmilliós adósságnövekményt? Ezt bizony jó lenne tudni. Az mindenesetre jól látszik, hogy a baloldalnak rengeteg pénze van kampánya finanszírozására. Az is igaz viszont, hogy leplezetlenül költ közvetlenül az állami pénzből is saját maga népszerűsítésére. Ugyanakkor nem árt leszögezni, hogy a hitel önmagában nem az ördögtől való. Fontos, hogy jókor kell felvenni, és jóra kell költeni. Tehát egy jókor, jó célra felvett hitel jelentős felzárkózást és fejlődést eredményezhet – amennyiben azt profi módon oldják meg. Természetesen fontos a mértéke, és – különösen a mai világban – nem közömbös az sem, hogy mikor milyen pénznemben adósodok el.
A tisztánlátás végett fontos tudnunk, hogy a két nagy, egyszeri tranzakció nélkül az államháztartás tavalyi hiánya legalább 300 milliárd forinttal nagyobb lett volna. Hiszen a Budapest Airport eladásából a költségvetésbe beforgatott több mint 400 milliárd forintnak korábban maximum csak a felére számítottak, míg a Moltól befolyó mintegy 80 milliárd forint nem is volt bekalkulálva. Ráadásul az ilyen erőltetetten kicsikart eladások a piac törvényei szerint óhatatlanul az árak csökkenéséhez vezetnek. Azaz az állam, s így mi mindannyian, ráfizetünk vele. Megint csak nem hessegethető el az a gyanú, hogy – hasonlóan a Horn-kormány energetikai privatizációjához – a szocialisták mindenképp, még a ciklusuk idején-végén meg akarják lépni az ország legjelentősebb vagyontárgyainak eladását (elkótyavetyélését). Nem kerülhető meg az a kérdés, amely a két privatizáció egészének indokoltságát veti fel. Hab a tortán, hogy ugyanezek a politikusok nem egészen húsz éve még az állami vagyon kizárólagosságát és sérthetetlenségét hirdették úton-útfélen.
A helyzetünk pontos felderítése érdekében nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy a 2005-ös támogatások, valamint a maradványképzési kötelezettségek miatt még az egyszeri privatizációs aktusok nélkül sem helytálló és objektív az éppen aktuális pénzügyminiszter által elénk tárt kép. Hogyha ezek a lépések nem történtek volna meg, akkor a tavalyi hiány valószínűleg újabb százmilliárdokkal még nagyobb lett volna. Csak ezek figyelembevételével, valamint a ma még szinte megbecsülhetetlen PPP-beruházások ismeretében kaphatnánk hozzávetőlegesen pontos képet a valós folyamatokról.
Ha már a diagnózissal – beleértve a különböző garanciavállalásokat és pénzügyi kötelezettségeket is – teljes mértékben tisztában leszünk, akkor lehet majd az építéshez fogni. Előtte azonban néhány elvi kérdést tisztán kell látnunk. Minden változtatás során – s ezt mondják a szervezet- és vezetéselméleti szakemberek is – először meg kell nyerni az érintett szereplőket a változtatások szükségességéről. Ezután pedig közösen dönteni ennek irányáról s konkrét lépéseiről is. Ezért volt olyan fontos a nemzeti konzultáció és a faluparlament, s ezért van stratégiai fontossága a Magyar Állandó Értekezletnek is. Az, hogy ez a Szövetség részéről nem egyszeri, s nem kampánylépés, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy ilyen módon történt a Széchenyi-terv megalkotása, s ennek szellemében állítottuk össze az 1998-as választási, majd kormányprogramunkat is.
Annak a kormányzati filozófiának, amely az Orbán-kormány idején egyfajta zsinórmértékül szolgált, talán még nagyobb jelentősége lesz a 2006-tól kezdődő kormányzati ciklusban. Ugyanis mind a már korábban említett Széchenyi-tervben, a diákhitel bevezetésében, a családoknak járó gyermekek utáni adókedvezmény esetében, az otthonteremtési hitelek kamattámogatásában és a hozzá kapcsolódó adókedvezményekben, valamint a minimálbér jelentős és látványos emelésében volt valami közös: az egyének és a családok társadalmilag is fontos tevékenységeit (munka, otthon, tanulás) támogatta. Ráadásul oly módon, hogy az emberek öntevékenységére támaszkodott. Hiszen a társadalom, a nemzet legfontosabb közösségeinek, alkotóerejének mozgósítása nélkül nemhogy nagy és biztos siker nem lenne, de még a nehéz helyzetünkből való kilábalás sem lenne bizonyosra vehető.
A szocialista–liberális kormányzat sok ballépése közül ugyanis nem is az egyes lépések voltak a legkártékonyabbak (bármennyire nagy károkat is okoztak ezzel), hanem az a magatartás, hogy a gazdák nekik törvényesen járó jussát visszatartották, és nem fizették ki a vállalkozásoknak a legálisan visszaigényelt sok száz milliárd értékű forgalmi adót sem. Így a kormány a magyar vállalkozókat tömegesen csődbe vagy csőd közeli helyzetbe hozta. S itt nem is elsősorban a konkrét anyagi károkra gondolok – pedig ez is felbecsülhetetlen, különösen a tovagyűrűző hatásait is hozzáadva –, hanem arra a bizalmat és normális társadalmi és gazdasági kapcsolatokat romboló hatásra, amely nemcsak ma, hanem még sokáig kifejti pusztító hatását. Rombolni ugyanis gyorsan és sokat lehet, építeni azonban csak lassan, szisztematikusan, lépésről lépésre. Bizalmat helyreállítani azonban sokkal nehezebb, mint egy induló helyzetben tiszta lappal kiérdemelni. S hiába lép színre egy teljesen új kormány, időbe telik, míg az állammal szembeni bizalmatlanságot – amelyre elődje rászolgált – feloldja és visszaszerzi.
Márpedig a választások utáni gyors válságkezelést követően hiteles, az embereket és közösségeiket mozgósítani tudó, hosszú távú építkezésre van szükség. Csak az aktivitás fokozásával és az összefogás fontosságának és eredményességének erősítésével lehet az ország is sikeres. Bár tudom, hogy a szocializmus lejáratta és az eredeti jelentéséből kiforgatta a szövetkezés szó igazi tartalmát, de akár az agráriumban, akár az otthonteremtésben először családi, majd pedig akár nagyobb közösségi összefogásra lesz szükség. Nemcsak a falvak korábbi évtizedeken át működő Hangya szövetkezetek értékesítési szövetkezéseire gondolok, hanem az otthonok legtakarékosabb kezelését és karbantartását produkáló osztrák vagy német lakásszövetkezetek példájára is. (Amelyek természetesen teljesen más működési elven nyugszanak, mint a jelenlegi honi lakásszövetkezetek.) Ugyanígy fontos az összefogásnak nemcsak a térbeli, hanem az időbeli kiterjesztése is. Az öngondoskodás ösztönzésére gondolok, például újra az otthonteremtésnél maradva a lakás-takarékpénztárak esetében a jelenleginél nagyobb szerepvállalásra.
Ha már a közösségeket említettük: nem engedhetjük meg azt a luxust, hogy ne legyünk patrióták. Ugyanúgy, ahogy nálunk sokkal gazdagabb nemzetek előnyben részesítik hazai vállalkozásaikat, nekünk is erkölcsi kötelességünk ezt tenni saját vállalkozásaink érdekében. Akár úgy, hogy kihasználjuk a meglévő szabályok adta lehetőségeket, akár úgy is, hogy olyan EU-konform szabályokat hozunk létre, amelyek ugyan nem diszkriminálják a külföldi cégeket, de mégis, a gyakorlatban a magyar vállalkozások sikerességét valószínűsítik.
A lelki, szellemi és fizikai gyarapodás nem egymást kizáró fogalmak. Nemcsak az adórendszerben, az egészségügyben, az oktatásban van szükség változásra, hanem a szemléletben is. Tiszta viszonyokat kell teremteni, ahol is nem az irigykedés, hanem egymás segítése és az összefogás lesz az igazi vezérelv.

A szerző közgazdász, országgyűlési képviselő (Fidesz)