Elégtelen magyarázkodás

Levelet hozott a posta, nem mástól, mint magától Polgár Viktortól, a Külügyminisztérium szóvivőjétől. A Bem rakparton nem értik, miért írtunk cikkeket George Bush március 15-i beszédéről, pontosabban nem akarják érteni a bennük foglaltakat. Polgár Viktor alighanem a régi taktikát követi, és támadásba lendülve védekezik, amikor azt állítja, hogy a Magyar Nemzet „négy napon belül kétszer is azzal vádolta a magyar diplomáciát, illetve washingtoni nagykövetünket, hogy félrevezette az Egyesült Államok elnökét, mert az egy igen jelentős ünnepségen beszédében utalt az 1956-os októberi forradalomra”.
Lássuk a tényeket! George Bush március 15-én a Capitoliumban beszédet mondott a magyar forradalomról. Egyetlen aprócska probléma akadt mindöszsze: nem az 1848–49-esről, hanem az 1956-osról. Az amerikai elnöknek természetesen nem kötelessége számon tartani az európai nemzeti ünnepeket, és éppen ezért előző cikkeinkben vélelmeztük, hogy a Simonyi András vezette washingtoni nagykövetség a fő ludas a kellemetlen incidensben. Állításunkat fenntartjuk, már csak azért is, mert Polgár Viktor továbbra sem tudott megnyugtató magyarázattal szolgálni a történtekre. A szóvivő hozzánk írott levelében inkább csúsztat egy méreteset: „Az a gesztus, hogy a washingtoni ünnepséget éppen március 15-én tartották, nem elvesz a megemlékezés értékéből, ellenkezőleg: jelentősen emeli azt. Még akkor is, ha a meghívón nem szerepelt a jeles márciusi évforduló.”
Nem, tisztelt szóvivő úr, ezt a balfogást lehetetlen mentegetni effajta mellébeszéléssel! Mindenekelőtt józan ésszel könnyen belátható, hogy egy nemzeti ünnepen a világ egyetlen politikusa sem beszél egy másik ünnepi alkalomról. Perdöntő bizonyíték is akad arra nézve, hogy Bush elnöknek fogalma sem volt arról, mit is ünnepelnek Magyarországon március 15-én – maga az eredeti angol szöveg, annak is az első mondata, amelynek pontos fordítása így hangzik: „Köszönöm, hogy itt lehetek a csodálatos Capitoliumban, hogy megünnepeljük a magyar forradalom ötvenedik évfordulóját.” Ötvenedik, mondta Bush, nem pedig a százötvennyolcadik, amint arról a magyar nagykövetségnek kötelessége lett volna tájékoztatni az Egyesült Államok első számú emberét.
Polgár Viktornak voltaképpen egyetlen számba jöhető érve akad, amelyet hozzánk intézett levelében is hangsúlyoz. Idézi az esemény meghívójának szövegét – „kérjük, csatlakozzon a kongresszus vezetőségéhez és Tom Lantos képviselőhöz megünnepelni Magyarország globális demokráciához való történelmi hozzájárulásait és azok között az 1956-os magyar forradalom ötvenedik évfordulóját” – majd leszögezi, hogy a szövegezést a kongresszus, nem pedig a nagykövetség végezte. Ezzel azt sejteti, hogy annak tartalmáért nem a magyar diplomácia felel.
Dehogyisnem. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy a magyar nemzeti ünnep előkészítésében ne lett volna kapcsolatfelvétel, egyeztetés a két fél között. Simonyi Andrásék azonban egy szót sem szóltak az elnök munkatársainak. A nyilvánvaló tévedést nem jelezték az amerikaiaknak, hiszen mindennél fontosabb volt számukra, hogy a magyarországi választási kampány finisében az elnök beszédet mondjon, amelyet itthon adott esetben éppen úgy félre lehet magyarázni, mint a mindmáig talányos Bush–Gyurcsány-találkozón elhangzottakat. Simonyiék sem az előkészítéskor, sem a meghívók elküldésekor nem jelezték az amerikaiaknak, hogy 1848 és 1956 nem ugyanaz az ünnep. Hagyták, hogy George Bush kínos helyzetbe sodródjon, hiszen a jelenlévők – legalábbis a magyarok – pontosan tudták, hogy az elnöki beszédben emlegetett forradalom évfordulója nem március 15-én van. Így aztán olyan helyzet keletkezett, mintha az amerikai elnök – merő tévedésből – példának okáért a kőolaj világpiaci áringadozásáról szóló szaktanulmányból olvasott volna fel részleteket az NHL hokijátékosai előtt. A március 15-i beszéd szép volt, csak éppen október 23-án kellett volna elmondani. Az incidensért a konokul hallgató washingtoni magyar nagykövetség, és személy szerint Simonyi András felel, semmi kétség.
Miközben Polgár Viktor hozzánk intézett levelét olvasgattam, eszembe jutott néhány más esemény, amelyeket azonnal orvosolni kellene a Külügyminisztériumban. Mielőtt az igazságra oly érzékeny külügyi szóvivő intenzív levelezésbe kezdene lapunkkal, néhány kérdésre feltétlenül várjuk válaszát. Érdekelne például, hogy miért nevezték sikeresnek és problémamentesnek a Putyin-látogatást, amikor pontosan tudták, hogy egy illetéktelen személy is hozzácsapódott a delegációhoz. Ha lapunk nem kérdezi meg az ügyről Polgár Viktort, a nemzetközileg is figyelemre méltó botrány soha nem tör ki. Munkájukat végző médiumok elleni vádaskodás helyett a külügyi szóvivő inkább vegye elejét, hogy munkatársai minden utcai járókelőt megajándékozzanak egy-egy holtig szóló parlamenti belépővel. A Magyar Nemzet szerkesztősége érdeklődve várja Polgár Viktor válaszát arra is, hogy a Putyin-ügy után miért szigorították meg a beléptetési rendet, amikor a Külügyminisztériumba eddig is roppant nehezen juthatott be a munkáját végző újságíró. Nincs könnyebb dolog, mint az ügyben vétkes minisztériumi munkatársak felmentése és megfenyítése, de érdeklődve várjuk, akad-e magasabb beosztású felelőse a történteknek. A cunamiügyben már megtapasztalhattuk, hogy az adott területért felelős államtitkárig vagy a miniszterig soha nem ér el a vizsgálat, mindig a beosztottakon csattan az ostor. Vajon a magyar kormány láthatatlan embere, Somogyi Ferenc végre-valahára megszólal-e a minisztériumára nézve kínos ügyekben, vagy továbbra is elrejtőzik a kíváncsi tekintetek elől?
Ami a kínos március 15-i esemény tanulságait illeti, két gitárszóló között Simonyi András nagykövetnek bőven akadna egyéb tennivalója is (ha valaki nem tudná, washingtoni nagykövetünket hovatovább nem diplomataként, hanem muzsikusként jegyzik az Újvilágban…). Jelezhetné például az amerikai elnök környezetének, hogy Magyarországon Tom Lantos előtt is volt élet. Félő ugyanis, hogy a kaliforniai képviselő a magyar forradalom és szabadságharc októberi megünneplése alkalmából érdemein felül előtérbe tolja majd önnön személyét. Ha nem emlékeznénk: a „Magyarország önzetlen barátja” eposzi jelzőt viselő Tom Lantos 1983-ban Nicolae Ceausescuval kvaterkázott, Václav Klaus miniszterelnöksége idején meg akarta torpedózni Csehország NATO-felvételét, valamint – amint azt a Budapest Sun annak idején megírta – segédkezni kívánt Horn Gyula felkészítésében a Bill Clintonnal való találkozója előtt. Mindemellett módszeresen és rendszeresen antiszemitázza, fasisztázza a magyar jobboldalt. Tom Lantos azonban már a múlt, és ezt hazánkban, Amerikában is sokan tudják. Üdvös lenne, ha október 23-án az új magyar kormány azoknak adna majd szót határon innen és túl, akik valóban megjelenítik a forradalom szellemiségét. Mármint az 1956-os forradalom és szabadságharcét, hogy tévedés ne essék.