Respublika és szociáldemokrácia

Március 21. az első magyar köztársaság megbuktatásának a napja. Erre azért sem árt emlékeztetni, mert a kommunista múltat hordozó MSZP politikusai és újságírói gyakran emlegetik a köztársaságot, hívnak össze tömeggyűlést a védelmében, s bírálják ellenfeleiket, hogy azok szóhasználatában ez ritkán, vagy szerintük nem megfelelő összefüggésben szerepel. Ennek oka abban keresendő, hogy manapság a harmadik köztársaság polgárai – miközben a nemzet alkotórészei – természetesnek tartják, hogy köztársaságban élnek, mert úgy gondolják, hogy a nemzet cselekvőképességét a köztársaság keretei között lehet a legeredményesebben kibontakoztatni. Ugyanakkor szomorúan emlékeznek arra, hogy mind az 1918. november 16-án kikiáltott első, mind az 1946. február 1-jén kikiáltott második köztársaság csak nagyon rövid életű lehetett, mert a kommunisták mind a kettőt eltorzították, felbomlasztották, majd megdöntötték.
Az 1919. március 20-án átadott Vyx-jegyzék reménytelenné mélyítette az addigra kialakult válságos helyzetet, amelynek áthidalása érdekében Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnök egy szociáldemokratákból álló új kormány létrehozását javasolta, mert ez a párt rendelkezett a legnagyobb tömegtámogatottsággal. Továbbá remélni lehetett, hogy esetleg meg tudja nyerni az addig szélsőségesen ellenzéki kommunistákat politikájának átmeneti támogatására. Március 21-én a Landler Jenő vezette szociáldemokrata tárgyalók azonban ennél többen: a közös kormányzásban állapodtak meg a kommunistákkal, akiknek fegyveresei ezalatt megszállták a főváros fontosabb pontjait. S miközben Károlyi az új kormány beiktatására várt, a nevében és a tudta nélkül kiadtak egy nyilatkozatot, amelyben „lemondott, és átadta a hatalmat Magyarország népei proletariátusának”.
Az 1919. március 21-i kommunista államcsíny, s az ennek nyomán megvalósított proletárdiktatúra és vörösterror felszámolta az őszirózsás forradalommal megalapozott demokráciát, kül- és belpolitikai csődbe kormányozva az országot. E folyamat egyik legkövetkezetesebb ellenzője volt Garami Ernő, a szociáldemokraták akkor legjelentősebb politikusa, aki határozottan ellenezte és elítélte a kommunistáknak a köztársaság elleni aknamunkáját, amiről így írt: „Az Oroszországból hazatérő, ott pénzzel bőven ellátott bolsevista agitátorok pokoli demagógiával és a leglelkiismeretlenebb korrupciót terjesztve maguk körül dolgoztak azon, hogy az alig diadalmaskodott forradalmi kormány helyzetét lehetetlenné tegyék. Szórták maguk körül a pénzt, s így kapcsolták magukhoz mindazokat az elemeket, amelyeket a szociáldemokrata párt az utolsó évtizedek során korrumpáltságukért magából kilökött. Kun Béla (…) maga is a kilököttek közé tartozott. Egy kis sikkasztás bűne terhelte abból az időből, amikor még a kolozsvári munkásbiztosító pénztár tisztviselője volt. (…) A pártból kivetni való salaknak bizonyult emberek tömörültek így Kun Béla köré, és aknázták alá úgy a szociáldemokrata párt, mint a kormány helyzetét.” A több mint négyéves háború okozta szenvedés, nyomor és éhínség keltette elégedetlenséget is a leglelkiismeretlenebb módszerekkel használták fel saját céljaikra. S bár a kormány, mindenekelőtt Garami kereskedelmi miniszter minden erőfeszítést megtett, hogy a helyzetet tűrhetővé tegye, „nem lehetett felvenni a versenyt a bolsevik demagógokkal, akik túllicitálhatatlanok voltak, mert valahányszor egy-egy követelés teljesült, azonnal új, még fantasztikusabb követelésekkel állottak elő”.
Március 21. tragikus napján a Garami által képviselt álláspont kisebbségben maradt, s a szociáldemokrata párt vezetőségében Garami mindössze negyedmagával szavazott a kommunisták támogatásával tervezett szociáldemokrata kormányzás ellen. „Most temettük el a magyarországi szociáldemokrata pártot” – mondta a szavazás után, elhatározva: lemond pártvezetőségi tagságáról. De amikor a későbbiekben az is nyilvánvalóvá vált, hogy egyes szociáldemokraták megállapodtak a kommunistákkal a két párt egyesítésében is, már nemcsak a pártvezetőségi tagságáról mondott le, hanem ki is lépett abból a pártból, amelynek húsz éven át a vezetője volt. Garami ugyanis tévesnek ítélte azt a közkeletű felfogást, „hogy a szociáldemokráciát csak egy lépés választja el a bolsevizmustól”. S miután a kommün miatt Bécsen keresztül Svájcba emigrált, megnyugvással vette tudomásul, hogy az általa nagyra becsült osztrák szociáldemokraták „tökéletesen úgy gondolkodnak a magyar eseményekről”, mint ő, mert ami Magyarországon történt, „az az őrültséggel határos”.
Nem volt azonban sokkal jobb véleménye a kommunistákkal való megállapodást megszavazó Böhm Vilmosnak sem: március 21-én „este 8 órakor Kun Bélával az élen megjelentek a kommunisták. Szomorú, lesújtó és megdöbbentő hatást tett reánk az új vezérek bevonulása. A legtöbbjüket nem is ismertük.” E nem éppen lelkes találkozás után ült össze az új, egyesült párt elnöksége a kormányalakítási tárgyalásra. „A régi szociáldemokrata vezetők a félreállás gondolatával foglalkoztak. (…) Minden okunk és jogunk megvolt az elvonulásra. Piszkoltak, rágalmaztak bennünket. A tömegek az ő eszméikért lelkesedtek. Ők győztek, tehát nekik kell átvenniük a vezetést. (…) Kun Béla kétségbeesetten kapacitált mindnyájunkat, hogy lépjünk be a kormányba. Nem volt bátorsága a kommunisták részéről még órákkal azelőtt is becsmérelt szociáldemokraták nélkül kormányt vállalni. (…) Ellenérzésünkön végre győzött a jobb belátás. Kétségtelen volt, hogy a mi távozásunk a forradalom gyors bukásához, az ellenforradalom győzelméhez és végül polgárháborúhoz vezet.” Böhm és társai tehát azt hitték, politikai szerepvállalásukkal legalább mentik a menthetőt, s nem ismerték fel, hogy a kommunistákkal való közös kormányzatuk nem a polgárháború elhárítása, hanem a vörösterror révén épp a polgárháború kezdete lesz. A két ellentétes nézetű szociáldemokrata politikus cselekedeteinek következményei egyértelművé teszik, hogy a kommunistákkal nem vállalható semmiféle együttműködés. Csak a Garami Ernő által képviselt határozott szembenállás lehetett az egyetlen válasz a szélsőbaloldali diktatúra ábrándját kergetők átmeneti együttműködési ajánlataira. S napjainkban is csak az tekintheti magát magyar szociáldemokratának, aki Garami eszmeiségét maradéktalanul vállalni tudja. Az ilyen eszmeiségű szociáldemokratákkal a jobboldali pártok akár a kormányzati együttműködést, sőt a koalíciót is vállalhatnák. Így érthető meg a mai német nagykoalíció, amikor is a minimális vereséget szenvedett szociáldemokraták nem a tőlük balra álló kommunista utódpárt irányába tájékozódtak, hanem a kancellári tisztségről is lemondva, a jobboldali kereszténypártokkal létrehozott koalíciót választották.
Végezetül március idusa után a köztársaságról gondolkodva ne feledkezzünk meg Petőfi Sándor 1848. április 19-én írt szavairól: „Az utókor mondhatja rólam, hogy rossz poéta voltam, de azt is fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű ember valék, ami egy szóval annyi, mint republikánus, mert a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal! «, hanem a »tiszta erkölcs! « Nem széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja…” Ha ezt mindenki így gondolná és így is cselekedne, nem lenne miről vitatkozni. De ma, egy erkölcsileg lezüllesztett társadalomban, amikor azok köztársaságoznak a leghangosabban, akik gazdasági és politikai sikereiket több mint gyanús körülmények között érték el, akkor mindenekelőtt érvényt kell szerezni a Petőfi által természetesnek tartott tiszta erkölcs követelményének, hogy a köztársaság a nemzet életének végre megfelelő kerete lehessen.

A szerző történész