A hazai demokrácia válsága

Éppen hatvan esztendeje írta le Bibó István mára szállóigévé kopott tételét, amelyet a 2002-es választások második fordulója előtt a köztévé ugyanazon kampányműsorában tíz perc alatt kétszer is hallottam: előbb egy győri, majd egy budapesti szocialista képviselő citálta – ugyanolyan hibásan. Először e groteszk élmény után fordult meg a fejemben, hogy vajon Bibó mit írna ma a magyar demokráciáról, ha élne? Egy évvel ezelőtt – amikor a csúnyán balra tartó, szép kalapos pártelnök asszony kitalálta az Országgyűlés önfeloszlatását – jutottam arra a máig meg nem ingó döntésre, hogy valószínűleg a magyar demokrácia oszlását írná meg.
Végső soron teljesen mindegy lenne, hogy mit írna Bibó – mert akkor élne. Ez esetben Bégány Attilának sem kellett volna némán és jogtalanul elhurcolva tüntetnie az ellen, hogy olyan ember csurgassa szájából szavak sziszegő szalagját a Bibó-szobor avatásán, aki erre valóban méltatlan, s aki akár akkor is találkozhatott volna Bégány nevével, ha netán kap az 1989-es óbudai temetői megemlékezésről szóló ügynöki jelentésekből.
Az egyre látványosabban oszladozó magyar demokrácia alapkérdésévé kezd válni – nagyon helyesen – annak a megítélése, hogy történt-e 1989–90-ben rendszerváltás, avagy nem. Ha történt, akkor milyen, ha pedig nem, akkor miért nem? S ha esetleg történt, akkor végbement, vagy megrekedt, netán visszafordult? Felelni nem egyszerű, már csak azért sem, mert az egyszavas feleleteknek a házasságkötő termekben a helyük – de talán mégis adható tömör válasz. Eszerint az úgynevezett rendszerváltás nem változtatta meg még a lehetséges (nemhogy a kellő) mélységig a régi, diktatórikus társadalmi-gazdasági-politikai rendszert és a rá jellemző közgondolkodást. Sőt, az azóta eltelt időben számos, a régi rendszer lényegéhez tartozó jellegzetesség újra felerősödött, illetve új megjelenési formát öltött. Ezeknek a mibenlétéről – hatalomátmentés, hatalomkonvertálás, eredeti tőkefelhalmozás, a „megalvadt struktúrák” továbbélése, a sajtó rendszerdeformáló szerepe, a korrupció – kitűnő értekezéseket lehet olvasni Tellér Gyulától, Bogár Lászlótól, Fricz Tamástól és másoktól. A korrupcióval kapcsolatban egy vidéki gyáros fogalmazta meg: tíz éve még megüzenték, hogy melyik benzinkút mögötti sötét bozótban adjam át a készpénzt; ma pedig lazán közli a telefonban egy nagy állami cég felelős vezetője, hogy jó az ajánlat, csak tegyek még rá tíz százalékot; és megadja annak a bankszámlának a számát, ahová a pénz átutalását kéri.
Ha jól meggondoljuk, a magyar demokrácia fejlődéstörténetében nemigen lehet rendszerváltásnak nevezni azt a folyamatot, amelynek eredményeként olyan emberek birtokolják a köztársaságban a kormányzat, az állami irányítású gazdasági szervezetek és a privatizált állami tulajdonból lett magángazdaság legfelső hatalmi pozícióit, akik az egyelőre hivatalosan még diktatórikusnak tekintett népköztársaság idejében egyetemi és városi KISZ-titkárok, párttitkárok, pártapparátusi vezetők voltak. Hiszen ezek az emberek irányították a diktatúra hatalmi szerkezetét, abból éltek, hogy annak fennmaradását szolgálták. Olykor csak cenzúrázták az egyetemi diáklapokat, de akár ki is rugdosták a munkahelyéről az embert, mert 1988-ban az asztali dísz Lenin-szobor fejét ceruzatartóvá alakította egy fúróval. Ha normális dolog az, hogy ennyi gyárosnak kellett lenniük a volt KISZ-titkárokból, akkor valóban igaz, hogy ők, kommunisták, különleges anyagból vannak gyúrva. Az ő szempontjukból valójában csak a népköztársaság elnéptelenítése ment végbe, miként a munkáspárt munkástalanítása. Mellesleg nagyon, de nagyon alaposan meggazdagodtak.
Antall József a forradalomcsinálás elmulasztásával indokolta számos egykori követelés teljesítetlenségét. Egyszer majd az ő politikai teljesítményének objektív kritikai értékelését is el kell végezni, miként más rendszerváltókét is, mivel a demokrácia nagyon érzékeny az egyéni hozzájárulásokra. Vannak olyan emberek, akiknek a szereplése jelentősen kihat a demokrácia kondíciójára, különösen egy olyan demokráciáéra, mint a magyar, amely új és törékeny. Erősíti és fokozza a demokrácia védekezőképességét a demokratához méltó egyéni szereplés, és rombolja, oszlatja minden méltatlan szó vagy tett a politikai osztály köreiben lévőktől. A magyar demokrácia közelmúltjának mérlege akár úgy is megvonható tehát, ha előjelekkel látjuk el a befolyásos közszereplők megnyilvánulásait, és összegezzük azokat. Félő, hogy az elmúlt négy-öt év mérlege súlyosan deficites, és a választási eredmények után mondott szavak bizony többszörösen számítanak.
Vannak azért biztató jelek is. Végiggondolta-e már valaki, hogy milyen jelentőségteljes a magyar demokrácia összessége szempontjából az, hogy a köztársasági elnök Sólyom László lett? Aki nem gondolt erre, az egyszer nézze végig az egyébként nagyon szimpatikus parlamenti elnök asszony valamelyik olyan beszédét, amelyben Orbán Viktort gyalázza: rögtön megérti, mire utalok. A köztársasági elnök megválasztásának ügyében még akkor is köszönettel lehet illetni a szabad demokrata frakció nagy többségét, ha pártjukat tartom a magyar demokrácia erősen megroggyant mivoltáért elsődlegesen felelős politikai erőnek. A Sólyom ellen is szavazó Mécs Imre – közös ősünk lévén talán megbocsátja a kritikát – a magyar demokrácia gyengítésében sajnos az élenjárók közé tartozott az utóbbi években: ügynökbizottsági működése és a szocialistákhoz való átülése mellett nem lehet a magyar demokrácia dicsőséges tettei közé sorolni a vele kritikus sajtó elleni hadjáratait sem.
Abban immár széles körű egyetértés alakult ki, hogy a liberális pártot súlyos felelősség terheli a 1994-es, majd a 2002-es restaurációért (a médiaviszonyokról, Budapest tönkre- és vörössé tételéről most ne is essen szó). Előzményként 1989-ben – sajnos hathatós fideszes és MDF-es közreműködéssel – a liberálisok elvégezték Pozsgay Imre kiiktatását a magyar demokrácia érdemi továbbformálásából. Borzongató arra gondolni, mennyire másként alakulhatott volna a magyar demokrácia fejlődése, ha az első tíz évben nem egy kiváló műfordító és expilóta az államfő, hanem Pozsgay. Igen bölcs és nemes gesztus volt a Fidesz részéről, hogy a nemzeti konzultációban szimbolikusan is korrigálta e régi ballépését.
Tölgyessy Péter lemondása és kilépése fontos demokratikus hozzájárulás volt, miként – a 2006-ban végül mégiscsak az elvtársakra való szavazásra buzdító – Kis Jánosé és Hack Péteré is a D–209-es ügy kirobbanása után; de messze nem kompenzálhatták régi pártjuk folyamatos romboló hatását. A liberálisok mindhárom alkalommal az MSZMP-nek azt az apparátusi szárnyát segítették hatalomba, amely az 1980-as évek végén a legjobb esetben is csak nem támadta nyíltan az igazi reformtörekvéseket. Nagy élmény volt tehát látni Demszky Gábort, ahogy ütemesen tapsol Gyurcsány színpadán.
Úgy látom, hogy a magyar demokrácia képtelen lesz erőre kapni mindaddig, ameddig az oly büszke liberális párt parlamenti erőként van jelen a közéletben. Ez is igazi tétje volt a mostani választásoknak; de eldőlt. Bejutottak, így nem látok esélyt a magyar demokrácia megroggyant állapotának javulására. (Uszkán amúgy megint bő 75 százalékos eredményt értek el a helyi körorvos eredményes politikai munkája nyomán.)
A tizenöt éven át cseperedő, de egyre sérülékenyebb magyar demokráciának a tüdőlövést jelentette a 2004-es nyárutói puccs. Medgyessy Péter is sokkal inkább elvett (D–209-es ügy, a recipe ferrum bemutatása, „akinek tévé kell, vegyen magának”, az Orbán Viktorral való „négyszemközti” találkozó, csak az ország felét vinné az EU-ba stb.), mint hozzátett (korrupciógyanúba keveredett kancelláriaminiszterének kirúgása) a demokráciaegyenleghez. Ám a demokratikus politikai játékszabályok szerint egészen 2006 áprilisáig minden tekintetben illegitim utóda másfél éves országlásával megadta a kegyelemdöfést az utóbbi húsz évben gyökeret verni próbáló utolsó magyar demokrácia törékeny testének. Most pedig mindenképpen egy új demokrácia fog következni: egy igazi, kacsintós szocialista demokrácia.
A „fantomcsináló” miniszterelnök sajnos olyan, mint a böllér, akinek folyamatosan szúrnia kell. Ezt a hajlamát először sportminiszter korában láttam kitörni belőle, amikor elődjével vitázott-fenyegetőzött a Közgázon, de manapság naponta tanújelét adja. Nem lenne érdektelen a magyar demokrácia sorvadása szempontjából tisztázni, hogy mennyi köze volt a momentán egészen fitt miniszterelnöknek az országot gazdasági romlásba döntő száznapos osztogatáshoz vagy a megtorlásügyi államtitkár szégyenteljes működéséhez. A vagyonszerzésben és a kizsákmányolásban a klasszikus marxi kategóriáknak minden tekintetben megfelelő nagytőkésből a kormányzat és a baloldal teljhatalmú vezére lett, s e minőségében minden korábbi tettét felülmúló pusztítást végzett a magyar demokrácia ingatag építményén. Posztján maradása – mi az, hogy: nagyon is! – bizony, a kádári szocializmus diadala.
Az utóbbi bő tíz év egyik legmarkánsabb vonulata a magyar demokrácia politikai erőterében az Orbán Viktor elleni gyűlölet feltámasztása, fenntartása és fokozása volt. (Ez változatlanul megvan és megjósolhatóan lesz is.) A gyűlöletszításban mesterdalnoki szerep jutott néhány befolyásos tanárnak, értelmiséginek, akik közül többnek igen sok tiszteletdíjat fizettem ki a nyolcvanas években azért, hogy a gépészmérnök-hallgatókat demokratikus gondolkodásra neveljék. Sok egykori reformértelmiségi odaállt a nagytőkés miniszterelnök mellé, és folyamatosan öntik az Orbán-gyűlölet olaját a tűzre. Tanárhoz is és vezető értelmiségihez is teljességgel méltatlan magatartás ez, amely a magyar demokrácia roskatag építményét ugyanúgy pusztítja, mint a csodabróker lassan feledésbe merülő, rejtélyes Gyurcsányija.
Végezetül szeretnék figyelmeztetni: súlyosan téved, ha azt hiszi valaki, hogy a rendszerváltás elvégezhető lett volna. Nem volt elvégezhető, mert a kommunizmus, amely hazánkban bő negyven évig uralkodott, mindenütt elszórta a spóráit. A lelkekbe s talán a génekbe is jutott, és ezért alighanem örökké élni fog. A hitetlenség és a gyűlölet mindenen átsegíti.
Ha már Bibóval kezdtük, nézzük, miként zárul a legendás gondolatát tartalmazó szakasz: „A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtilisabb, gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák.” A választásokon eldőlt: ez fog folytatódni.

A szerző kutatómérnök