A Da Vinci-kód dekódolva

Zavaros gondolatoktól terhelve szenvedi végig a gyanútlan néző a világbotrányként kikiáltott A Da Vinci-kód című, Ron Howard rendezte alkotást. A film Dan Brown bestsellere alapján készült, és még jóval a bemutatója előtt felkorbácsolta a kedélyeket, mint utólag kiderült, korántsem alaptalanul. A film (és a könyv) alaptézise az az elképesztő feltételezés, hogy Jézusnak leszármazottjai lennének, akik ma is köztünk élnek, de mindezt a Vatikán kétezer év óta titkolja. Jézus emberi mivoltának az ilyen, már-már blaszfémiát sugalló hangsúlyozása azonban nem Dan Brown írói munkásságának része, vagy éppen a film rendezőjének egy lidérces víziója.
Az Úr 352. évében Constantinus római császár – aki a kereszténységet államvallássá tette – összehívta a niceai zsinatot, hogy elítéljen egy olyan eretnek mozgalmat, amelyet Arius alexandriai pap után arianizmusnak neveztek. Az arianisták azt vallották, hogy a Szentháromságon belül a Fiú nem egylényegű az Atyával, és így nem is osztozik az Atya örökkévalóságában, Krisztus ezért csak átvitt értelemben nevezhető Istennek. Constantinus később ugyan száműzte az ariánusokat, az ókeresztény eretnekség eme különleges változata azonban egészen napjainkig fennmaradt, sőt Hollywoodnak köszönhetően megszületett egy posztmodernizált képi változata, A Da Vinci-kód.
A film lényegében egy olyan konspirációs teórián alapul, amelyben a katolikus egyház implicite a Gonosz szolgálatába áll, hogy elfedje Krisztus titkát a hívők elől. A titok az, hogy Jézus és Mária Magdolna (Bűnbánó Magdolna) gyermeket nemzettek, akinek későbbi vérvonala a jelenig hatol. Ezt az igazságot feltárandó, adva van egy amerikai szimbólumkutató, Robert Langdon, aki egy csinos párizsi kriptográfussal az oldalán elindul, hogy megfejtse a titokzatos kódot. Szerepel még a filmben egy rendőrfelügyelő, akiről nem tudni, melyik szekta vagy titkos társaság oldalán áll, aki következetesen és derekasan üldözi a fenn említett párt, amíg rá nem döbben, hogy valami nincs rendben – az egyház körül.
A klerikális reakció – úgymond – azonban mindent elkövet, nehogy az igazságra fény derüljön, és különösen az Opus Dei nevű titkos társaság jeleskedik az igazság elfedésében, akik még attól sem riadnak vissza, hogy egy albínó bérgyilkost vessenek be céljaik eléréséért. Ez a Silas nevezetű elmebeteg, aki szabadidejében szorgalmasan korbácsolja önmagát, kísértetiesen emlékezteti a nézőt a háborús filmek Gestapo-tisztjeire. Természetesen nem tételezhetjük fel, hogy a rendező valamiféle rejtett kapcsolatot – bármilyen szimbolikusat is – próbált érzékeltetni az egyház és az übermench kinézetű bérgyilkos között, de mivel a filmben többször hallatszik az, hogy a kép erősebb a szónál, így ezt a döntést a nézőnek kell meghoznia. A Da Vinci-kódért azért a jó oldalnak is meg kell küzdenie. Langdon és a bájos titkosírás-szakértő ezért egy művészettörténeti értekezés anyagának is beillő számú Leonardo Da Vinci-képeken keresztül kódolják és dekódolják a remekműveket, hogy az azokon lévő titkos sugallatok segítségével eljussanak a Szent Grál titkáig. Ezen a ponton a néző ismét elbizonytalanodik, mert lelki szemei előtt megjelenik John Boorman klasszikus filmje, az Excalibur, ahol a Szent Grált Arthur legendás lovagjai kutatták annak érdekében, hogy királyuk és országuk ismét erőre kapjon. Boorman verziójában a Szent Grál (kehely) Jézus kiontott vérét tartalmazta, és ettől vált csodaerejűvé. A Da Vinci-kód azonban egészen elképesztő módon a Szent Grált a nőiesség szimbólumaként értelmezi, így a Magdolna-vérvonal – a film szerint Magdolna leánygyermeket szült – utolsó leszármazottja is természetesen nő. A dolog pikantériája, hogy a szóban forgó hölgy – ki más, mint a kriptográfus – saját bevallása szerint megrögzött ateista volt.
De mivel hőseink a kódfeltörésből élnek, a filmben előbukkan egy rejtélyes tárgy, egy kriptex, amely úgy néz ki, mintha egy első világháborúból kiselejtezett kódtörő masinát kereszteztek volna egy Rubik-kockával. A film egyik csúcspontja az a sarkalatos felfedezés, amikor hőseink rájönnek, hogy a férfiasságot szimbolizáló egyenlő oldalú háromszög és a nőiességet szimbolizáló fordított háromszög egymásra illesztésükkor egy hatágú csillagot alkotnak. Hogy valójában mit is rejt a Da Vinci-kód, az a film végéig rejtély marad (rossz nyelvek szerint még a film után is). A mű végén még elhangzik egy-két félszeg mondat a hit erejéről, de ez már nem sokat változtat a forgatókönyv keményen materialista vonalán. Kód vagy nem kód, Jézus ember volt, és csakis a puszta hit emelheti át az örökkévalóságba.
És itt akár meg is állhatnánk, hiszen a film ennél többet már nem mond ki, és egy meglehetősen antiklimatikus totálképpel fejeződik be, amiben kiderül, mit is rejt a piramis mélye.
A film, melyet Cannes-ban az újságírók egyszerre nevettek és fütyültek ki, mégis elérte célját, mert egyrészt kaszszasiker, másrészt elhiteti a közönség nagy részével, hogy az egyháznak van rejtegetnivalója, és céljai elérése érdekében még a gyilkosságoktól sem riad vissza. A katolikus vallás egyik alaptétele a szeplőtelen fogantatás, a másik pedig az, hogy Krisztus valóban Isten fia volt, aki megváltotta az emberiséget. A filmiparban a Megváltó imázsának bemutatása eddig is sok fejtörést okozott a hollywoodi producereknek, hogy másokat most ne is említsünk. Még 2004-ben, Mel Gibson filmjének, a Passiónak a bemutatásakor a mostanihoz hasonló botrány tört ki elsősorban az USA-ban. Azzal a filmmel az volt a baj a bírálók szerint, hogy a zsidó nagytanácsot tette felelőssé Jézus haláláért.
Krisztus zsidó eredetéről ugyanakkor A Da Vinci-kódban is sok szó esik, és mivel Mária Magdaléna is hasonló származású volt, a vérvonal útja a jelenbe parázs viták tárgya lehet.
Az úgynevezett posztmodern, globalizált társadalmakban egyfajta markáns vallásellenesség figyelhető meg, ami két különböző szinten manifesztálódik: az egyik az értelmiség fokozatos szembefordulása az úgynevezett nagy metaelbeszélésekkel – ilyen pédául az Újszövetség –, a másik pedig a társadalmi középszerűség engesztelhetetlennek tűnő haragja bizonyos erkölcsi és morális értékrendek ellen. A Da Vinci-kód ezt a két tényezőt lovagolja meg, ennek a tömegnek szállítja azt a silány és ostoba ideológiai muníciót, amelynek romboló ereje ezeket az egyetemes erkölcsi kódokat – ha úgy tetszik – célozza meg. A célpont kiválasztásakor azonban gondosan és hát eléggé gyáván ügyelnek arra, hogy csakis olyan intézmények (a katolikus egyház), vagy konzervatív társaságok és rendek (Opus Dei) szerepeljenek a listán, amelyek kikezdése nem lépi át a posztmodern társadalmak kulturális ingerküszöbét; mi több, e szervezetek vallásos érzékenységéből következmények nélkül lehessen gúnyt űzni, vicceket fabrikálni. Ez utóbbi annyit jelent, hogy épeszű producer nem finanszírozná egy olyan forgatókönyv filmre vitelét, amelyben, tegyük fel, Mózes szexuális szokásait feszegetnék – és így tovább.
A kérdés tehát nem az, hogy meddig tart a társadalom, az egyház tűrőképessége, hanem az, hogy hol lehet a tolerancia és a nyilvánvaló provokáció határa azoknak az intézményeknek (a film forgalmazójának), azoknak a személyeknek (a könyv szerzőjének és a film rendezőjének), akik ebben a globalizált világban a kulturális szféra korlátlan urai. Kérdés továbbá, hogy az alkotói önmérséklet, ha van ilyen, hogyan hozható egyensúlyba a siker és a bevétel iránti határtalan sóvárgással. A Da Vinci-kódban a rendező talán még saját személyes neurózisát is érzékelteti – ettől a produkció még amerikaibbá sikeredett. És az a tudathasadásos állapot, amely olyan szemléletesen volt tetten érhető Howard egy korábbi filmjében, az Egy csodálatos elmében, A Da Vinci-kódnál már tudatos blaszfémiává alakul át. Ez a folyamat egy szándékos manipuláció része, amivel a rendező a néző lelkiállapotát minden szinten befolyásolni képes.
Amikor André Bazin francia filmesztétát és kritikust egyszer megkérdezték, hogy szerinte mi is a film, ő röviden így válaszolt: a látás művészete. A teológia, a történeti hűség szempontjából erősen kétes értékű A Da Vinci-kódban is időről időre elhangzik, hogy a kép erősebb a szónál. Vannak azonban olyan szavak, amelyek örök érvényűek, és hatalmasabbak minden képi ábrázolásnál. Ilyen szavak hangzottak el Jézus szájából már a kereszten: Bocsáss meg nékik, Uram, mert nem tudják, mit cselekszenek!

A szerző egyetemi oktató