A kormányoldal programszerűen, a jobboldal pedig tényszerűen kezeli azt, hogy a Gyurcsány-kormányt a nyugati befektetők jobban támogatják, mint egy jobbközép kormányt. Ez az a ritka területek egyike, ahol a két oldal között nincs vita. A jobboldali közgazdászok és cikkírók véleménye szerint a mai koalíció azzal vált a nyugati kormányok, befektetők és üzletemberek kedvencévé, hogy csak a Gyurcsány-kormánytól várhatják el a hazai érdekek teljes feladását, a kamatbeszedők, a nyugati befektetői érdekek feltétlen kiszolgálását, valamint a nyugati vevőknek előnyös, korlátlan privatizációt. Holott az állami vagyon gyakorlatilag elfogyott.
Ez az írás arra tesz kísérletet, hogy bebizonyítsa: a valóságos helyzet ennél jóval súlyosabb. Vagyis azt, hogy a nyugati kormányok és befektetők nem csak – vagy nem elsősorban – anyagi megfontolásokból támogatják Magyarországon a mindenkori posztkommunista–balliberális koalíciót. Hiszen ma Magyarországot a Gyurcsány-kormány egyik kedvenc lapja, a brit neoliberális, globális üzleti lap, a Financial Times ítélete szerint válság fenyegeti, holott ugyanez az újság az idei választási kampányban a kormányzó koalíciót az ország gazdaságáról festett rózsás képpel segítette. A „szakértő” elemzők pedig Magyarország megkérdőjelezhetetlen politikai stabilitását dicsérték – egészen a tüntetések kirobbanásáig, miközben a hitelminősítők sorra lerontották Magyarország besorolását. A forint mozgását pedig senki nem tudja megjósolni, még a változás negyedéves trendjét sem. Az euróövezeti csatlakozás a ködös távolba vész. Az államháztartás hiánya az idén a GPD több mint tíz százalékát teszi ki, ez Európában a legrosszabb mutató.
Joaquín Almunia, az Európai Bizottság pénzügyi biztosa szerint Magyarország helyzete igen súlyos, és számításba jöhet a kohéziós alapok felfüggesztése. A magyar gazdaság legfontosabb mutatója, a gazdaság éves bővülési üteme pedig a következő években jó, ha egyes élenjáró, újonnan csatlakozott országok növekedési arányának (például az észtek 12 százalékának) az egynegyede lesz. Mindezek mellett az ország politikai helyzete oly mértékben instabil és feszült, hogy senki nem tudja megjósolni, mikor következik be a következő robbanás annak ellenére, hogy e kormány a drasztikus megszorító programjában csupán rendfenntartó erőinek és adóbeszedő apparátusának juttatott több pénzt a jövő évi költségvetésben.
A nyugati kormányok és befektetők azt is tudják, hogy egy jobboldali kormánynak a szocialista– balliberális koalíció idején felvett adósságokat szintén vissza kell fizetnie, és egyéb, átöröklött kötelezettségeit teljesítenie.
A ködbe veszett aranykor
A mai, drámaian rossz helyzethez képest 2002-ben az ország a 2004-ben csatlakozott uniós tagállamok között még éltanulónak számított, kitűnő gazdasági mutatókkal büszkélkedve. Miután az emlékek gyorsan kopnak, egy hosszabb idézet Ausztria azon vezető lapjából, amely az Orbán-kormány négy éve alatt mindent megtett, hogy azt – akár a nyugati médiumok nagy része, valamint a budapesti amerikai nagykövet is – szélsőségesnek, fasiszta-populista hajlamúnak, antiszemitának állítsa be, amelyik a színfalak mögött bútorozik össze a szélsőjobbal.
1999. augusztus 5-én a Die Pressében Ulrike Sporer Mintadiák nagy problémákkal a mezőgazdaságban címmel így vezeti be Magyarországról szóló hosszabb ismertető cikkét: „Annak ellenére, hogy Magyarország éllovas a kelet-európai uniós belépni szándékozók között, az ingatlantulajdonlás és az agrárszektor területén még vannak akadályok.” Majd ezt írja: „Ha ezer évvel ezelőtt Atillát, a hunok királyát még harcias szándékok vezérelték volna, a mai magyar miniszterelnököt, Orbán Viktort mindenekelőtt békés, gazdasági szempontok irányítják.”
Akit ez nem győz meg, érdemes látogatást tennie a szocialista európai parlamenti képviselő, Hannes Swoboda honlapjára, amelyen 2002. október 25-i dátummal egy hosszú cikket olvashatunk Európa mintadiákja címmel Magyarországról. Az írás vastag betűs bevezetője (leadje): „Magyarország igen jó eredményt ért el a többi uniós jelölthöz képest az Európai Bizottságnak ezen országok uniós tagságukra történő felkészülésükről kiadott jelentése szerint.” Hannes Swoboda egyébként az Európai Parlamentben frakcióján belül „árnyékjelentést” készített Magyarország felzárkózásáról. Egyrészt tehát jól ismerte Magyarország helyzetét, másrészt pedig mint szocialistát, igazán nem lehet az Orbán-kormány melletti elfogultsággal vádolni.
A kérdés szinte saját magát teszi fel: ki az a racionálisan gondolkodó befektető, aki az Orbán-kormány idején a tagadhatatlan mutatók alapján elért eredmény, vagyis a gazdasági és politikai stabilitás, valamint a mostani, negatív európai rekordokat döntő gazdasági, pénzügyi és politikai helyzet, illetőleg instabilitás közül az utóbbit választaná akkor, amikor a tankönyvek szerint is a tőkét a kiszámíthatóság és a politikai stabilitás vonzza? Amihez tegyük hozzá, a valós életben e politikai stabilitást biztosíthatja akár demokrácia, akár diktatúra, amely állítás igazságának bizonyítására elegendő ránézni a befektetők magatartására Szaúd-Arábiától Kínáig.
Vagyis a racionalitáson alapuló önérdek azt diktálná, hogy a Nyugat (a politikusok, gazdasági érdekkörök, pénzügyi befektetők és kapcsolt részeik) elemi érdeke lett volna az Orbán-kormány hatalmon tartása, illetőleg a Gyurcsány-kormány megbuktatásának siettetése.
Arról a Gyurcsány-kormányról van szó, amelynek feje a világon mindenütt a hazugság szinonimájaként lett ismert. Mint ahogyan a szintén szocialista–szabad demokrata koalíciópárti globális londoni hetilap, az Economist október 14-i száma írta: „A magyar kormány inog, miután a miniszterelnök bevallotta, hogy módszeresen hazudik.” E hetilap ugyanezen számában azt is olvashatjuk, hogy „Magyarország sír egy jó kormányért: míg az ország valaha a posztkommunista világ reformcsillaga volt, ma úszik az adósságban”.
A Gyurcsány-kormány nyugati támogatása
Vajon miért támogatja mégis a Nyugat azt a kormányt, amely teljes mértékben szétzilálta az ország gazdaságát, és a két oldal megosztottságát, illetve egymással szembeni gyűlöletét oly mértékben fokozta – nemegyszer teljesen felesleges provokációkkal –, hogy mára, mint azt a napokban írta Schöpflin György az opendemocracy.net-en megjelent elemzésében, nemcsak a politika vált lehetetlenné, de a demokratikus intézményrendszerek is puszta álarccá váltak, amely a mögötte meghúzódó terrort fedi le?
Talán emlékezünk arra, hogy az Orbán-kormány idején a nyugati sajtó a legtöbbször nem talált mást az akkori budapesti adminisztráció támadására, mint fantazmagóriái tálalását, beleértve az olyan „vérlázító” igazságtalanságokat, mint a „pártatlan” Bolgár György „menesztését” (valójában közös megegyezéses, jó végkielégítéssel történt távozását) a Magyar Rádióból, amelyről a nyugati sajtó oldalakat írt, akár hasonlóan „égető” ügyekről. Netán az MTV-nek a nyugati lapokban rendszeresen felpanaszolt csonka kuratóriumáról, amelynek ugyanolyan csonkaságáról 2002 nyara óta egyetlen cikk nem jelent meg. Arról a nyugati sajtóról van szó, amelynek nagy része ma azt sem hajlandó észrevenni, ha Gyurcsány rendőrsége békés tüntetőkre fejmagasságban céloz, és szemeket lő ki, kismamákat és időseket ütlegel, a megfélemlítés üzenetét közvetítve.
A Gyurcsány-kormánynak – csakúgy, mint elődjének – a nyugati támogatása mindennek fényében érthetetlen.
April Foley budapesti amerikai nagykövet november 9-én mégis hűségnyilatkozatot tett Gyurcsányék mellett a Népszabadságnak, amikor azt állította, hogy az Egyesült Államokat egyáltalán nem aggasztják a magyar belpolitika legutóbbi történései; a demokratikus intézményrendszer erősnek bizonyult. Azt is hozzátette, hogy az Egyesült Államok semleges a magyar belpolitikát illetően. Amely „semlegesség” egészen másként nézett ki az Orbán-kormány idején: Nancy Goodman Brinker volt budapesti amerikai nagykövet asszony megérkezése után már két hónappal, 2001 novemberében nyilvánosan tiltakozott a magyar politikai elit köreiben állítólagosan tapasztalható olyan fokú antiszemitizmusról, amelyet ő, mint mondta az MTA-ban a Harvard Klub összejövetelén, a világon sehol nem tapasztalt. Brinker nagykövet egyébként később újságírói kérdésre sem tudott akár egyetlen ilyen, állítólag hallott kijelentést idézni.
Azt is hozzá kell tenni, hogy egy nappal azt követően, hogy Foley nagykövet asszony a szocialisták által létrehozott alapítvány egynegyedes tulajdonában lévő Népszabadságnak (amely természetesen – a kormány többi szócsövéhez hasonlóan – a nyugati sajtóban leginkább „függetlenként” jelenik meg) a gumilövedékes, kivont szablyás, viperás rendőrattak után mindent rendben lévőnek talált, Európa legnagyobb pártja, az Európai Néppárt Brüsszelben a legsúlyosabb szavakkal ítélte el a magyarországi rendőri brutalitást, és azt az európai normákkal, az emberi és szabadságjogokkal teljes mértékben összeegyeztethetetlennek tartotta. Előtte pedig Franco Frattini, az Európai Bizottság alelnöke sürgette a magyar kormányt a rendőri brutalitásról hozzá befutott információk tisztázására, illetve az ügyben vizsgálat indítására.
De Foleyhoz hasonlóan mélyen hallgat a New York-i Freedom House budapesti irodája is, noha ennek a szervezetnek elsőrendű, maga hirdette feladata, hogy felemelje a szavát a szabadságjogok megsértése ellen, és ez a szervezet is évente osztályozza a világ egyes országaiban a sajtó- és egyéb szabadságjogok állapotát.
Nem kell ahhoz az amerikai médiatudomány egyik vezető kutatójának, McChesneynek lenni (akinek 1999-ben Gazdag média, szegény demokrácia címmel megjelent könyve mutatta be először teljes mélységében: az egyre inkább a multik kezében koncentrálódó médiahatalom már nem az olvasók felvilágosítását szolgálja), hogy naponta lássuk: a nyugati kormányok és üzleti körök által támogatott Gyurcsány-kormányt, mivel érdemei nincsenek, az ellenzék totálisan alaptalan és mélyen alantas befeketítésével igyekeznek elfogadható alternatívává tenni, és ennek során nem a népnek folyamatosan hazudó Gyurcsányt nevezik populistának, hanem Orbán Viktort, akit szélsőségesnek, lázítónak és antiszemitának bélyegeznek – akár a holokauszt nevetségességig történő relativizálása árán is, mint tette ezt a közelmúltban a Gyurcsány-kormány egyik bizalmasa az amerikai Los Angeles Timesban Orbánt Hitlerhez hasonlítva.
A New York Timestól kezdve az osztrák balliberális Standardig Magyarország úgy fest a Nyugat előtt, ahol ugyan egy hazug miniszterelnök áll az ország élén (akinek hazugsága lassan hősi tetté transzformálódik), de kész szerencse, hogy megvédi az országot az őrjöngő szkinhedek, tomboló szélsőjobboldali antiszemiták és egy őket titokban támogató, ellenzéki populista politikus uralmától. Az ép ésszel felfoghatatlan hamisítások pedig soha nem látott mértéket érnek el: a francia AFP hírügynökség budapesti jelentéseiben azt is hazudta, hogy október 23-án Orbán Viktor beszédére négyezren voltak kíváncsiak.
Jellemző: ha Gyurcsány védelmében összetartás van, még a nyugállományú propagandisták is elhajítják mankójukat, mint tette azt az amerikai Associated Press egykori budapesti irodavezetője, Alex Bandy, aki a Wall Street Journalban írta Gyurcsány Ferencről és hazudozásait bevalló beszédéről, hogy a magyar miniszterelnökben nagyobb lendület van, mint „számos nyugati kollégájában”.
De itt nem pusztán arról van szó, hogy a Nyugat annak ellenére védi a magyar posztkommunista–szabad demokrata koalíciót, hogy az nem hoz neki sem anyagi, sem politikai előnyt (stabilitást, kiszámíthatóságot, a status quo biztosítását). Neki teljesen mindegy az is, hogy a szabad demokraták kis államot hirdetnek, helyette pedig egy orwelli államgépezetet hoznak létre; hogy adócsökkentésről beszélnek, miközben az adókat az égig emelik; hogy szabadságjogokról szónokolnak, míg kitüntetik és maradásra bírják a nyugdíjazását kérő, szemkilövő budapesti rendőrfőkapitányt, amely szabad demokrata követelést a szocialisták – mint bármilyen szabad demokrata kérdést – zokszó nélkül teljesítenek.
Itt zsigerekről van szó
A nagy kérdés tehát az, hogy miért támogatja az Egyesült Államok és a Nyugat Magyarországon szinte egyöntetűen a mindenkori magyar exkommunista–neoliberális koalíciót, és miért kezeli mostohagyerekként a rendszeresen – és az eredményt tekintve teljesen feleslegesen, valamint naivan – transzatlanti hűségét kinyilvánító jobboldali kormányokat. Akkor, amikor Washington saját hátsó udvarában mindent megtesz az itteni volt kommunista miniszterelnökökhöz hasonló, marxista múltjukat szintén megtagadó ottani vezetők hatalomra jutása megakadályozására. (Amerika vezető liberális lapja, a New York Times legutóbbi Ortega-ellenes szerkesztőségi állásfoglalásában azt vetette a volt sandinista vezető szemére, hogy nem is marxista múltjával van annyira baj, hanem azzal, hogy mára már a saját érdekeit nézi. Érdekes: vajon Gyurcsány ne lenne gyurcsányista?)
A magyarországi ügyekben legfontosabb amerikai tényezők (Tom Lantos képviselőtől Charles Gatin át – egyebek mellett a Freedom House tanácsadójáig – Sorosig) a magyar jobbközépet és jobboldalt nem annak gazdasági teljesítménye vagy az általa teremtett politikai-társadalmi stabilitás alapján ítélik meg. Az, hogy Lantos – aki annak idején Ceausescuval, a véreskezű román diktátorral parolázott – budapesti látogatásain „nem talál időt” Orbánnal találkozni, nem magyarázható racionális mérlegeléssel. Itt zsigerekről van szó, amelynek prima facie bizonyítéka az, ha sziklaszilárdan érdekorientált emberek vagy konglomerátumok következetesen saját érdekeik ellen cselekednek.
A tévhit szerint az egyetlen szuperhatalom ellen a saját választókra támaszkodva nem lehet nyerni vagy hatalmon maradni. Hogy ez mennyire nem igaz, azt nemcsak az orosz Putyintól vagy a bolíviai Moralestől lehet megtanulni, de a szlovákoktól és a horvátoktól is. A zsigerekkel szemben a leghatékonyabb orvosság a saját szavazótáborba vetett bizalom, valamint az ország valódi érdekei legkövetkezetesebb érvényesítésének igyekezete.
Akik nem értik, hogy a világon a pénznél is vannak fontosabb érdekek – sőt azok a valóban domináns szempontok –, azok engedményekkel, cikcakkokkal, következetlenséggel saját esélyeiket csökkentik: csak saját, hazai szavazóbázisukat gyöngítik, de sem az Egyesült Államok, sem a Nyugat jóindulatát nem fogják megnyerni, és vesztésre ítéltetnek.
origo.hu
Napi Balfék: Kiket keres Karácsony?
