Világelső adózás utolsó szolgáltatással

A globálisan leghazugabb párt, a népszerűségi listán jelenleg három százalékot regisztráló, ott még ennél is baljósabb kilátásokkal ücsörgő SZDSZ mélyről jövő filozófiája késztetésére a kis adóterhek mellett állt ki a kampányidőszakban. Talán emlékezünk a populista demagógiára: az állampolgár tudja a legjobban, hogy mire költse a pénzét, hajtogatta beteljesítendő adócsökkentési ígéreteként a mikropárt, amely „nem ismer sem embert, sem Istent”, mint mondta Tarlós István, a budapesti önkormányzat ellenzéki frakcióvezetője. Hazugságot azonban mindenképpen.
E pártnak – a kívülálló számára érthetetlenül nagy érdekérvényesítő képessége ellenére – nem akaródzott elérnie azt, hogy az adózás területén érvényesítse akaratát. A rossz nyelvek szerint azért nem, mert a valóban létező SZDSZ harcosan ellenáll minden olyan intézkedésnek, amely csökkentené annak a kormánynak a bevételeit, amelynek része. Mint például az adókból származó jövedelmeket, mert ezzel kurtítaná az újrafelosztási mechanizmusba permanensen bedugott, a közvélemény nagy többsége szerint vastagon enyves kezét.
Lapunk tegnap Magyar köztehercsúcs címmel közölte a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) éves kimutatását. A nemzetközi összevetésben e szerint a fejlett világban Magyarországon a legmagasabbak a közterhek, vagyis az egy főre jutó adóarány. Ez csaknem 70 százalékos. Vagyis az SZDSZ kormányzati pozícióban aktívan szorgalmazza azt az adórátát, amely szinte garantálja az elszegényedő és az uniós átlagtól mind reménytelenebbül ismét messzebbre kerülő lakosság további elnyomorodását. Anélkül, hogy az adóterhekből az állam visszatérítene. Sőt. Az SZDSZ vezetői tisztségére pályázó Kóka János gazdasági miniszter – aki neoliberális tankönyv szerinti ultra alacsony adót prédikál, miközben adózási ügyekben szuperpaternalisztikus adórátát iszik – a szenvtelen kínzó szerepét élvezi: milliárdosi kényelméből a csontvelőig adóztatott lakosság szenvedésén gúnyolódva magyarázza el, hogy még a legalapvetőbb szolgáltatások, mint az egészség, a közlekedés vagy a postaszolgáltatás nyújtása is megfizetendő. Értsd: kétszeres az állami zsákmány. Egyrészt skandináv adórendszer, másrészt ultraliberális sarc beszedése a lakosságtól. Márpedig ez páratlan a nem virtuális világban.
A magas adók példájaként említik a skandináv országokat, míg az adózási teher skálájának alacsony végén foglalnak helyet az olyan országok, mint Szlovákia vagy Csehország, ahol a polgárok szociális ellátása semmiben nem marad el a magyar polgárok szociális ellátásától, noha a magyaroktól jóval nagyobb arányban vonnak el adókat. Mivel Magyarországon a tényleges adóráta a skandinávhoz közelít felülről (69,5 százalékos arány szemben a második Dánia 63 százalékos arányával), vessünk egy futó pillantást erre a modellre.
Az SZDSZ kimondott és kimondatlan példaképei, az amerikai neokonzervatívok évtizedeken át várták kajánul a skandináv gazdaságok azonnali összeomlását. Ugyanis a nagyjából a harmincas évek közepén kialakított skandináv jóléti állam folyamatosan élő kihívást jelentett a libertariánus-neoliberális elméleteknek. De a skandináv modell helyett az apokaliptikus várakozások landoltak a szemétkosárban. Annyit érdemes felidézni, hogy Németország volt a világ első országa, amely 1883-ban – hála Bismarck vaskancellárnak – bevezette polgárainak a társadalombiztosítást. Ezek után Európában négy modell alakult ki. Az egyik a skandináv, amelyben a szociális ellátás alanyi jogon vonatkozik mindenkire. A másik a brit köztisztviselőről, Beveridge-ről elnevezett modell, amelynek lényege, hogy szociális juttatásokat csak a rászorultaknak adnak, a Bismarck-modell szerint azonban az ellátást csak azok kapják, akik az adott időben aktívak a munkapiacon, vagy korábban voltak annak szereplői. Ezt nevezik még közép-európai vagy teljesítményorientált modellnek. Végül Dél-Európában alakult ki a katolikus elvű szubszidiaritási modell, amelynek lényege, hogy a szociális felelősséget a családnak kell megoldania, vagy a támogatásra család közeli megoldást kell találni.
A magyarországi adóráta kifejezetten a skandináv modellt diktálná, annak teljesítményével. Vagyis a polgárok segítésének pénzügyi terhét az állam (SZDSZ-es szóhasználattal az állam bácsi) viseli. A valóságban ugyanakkor a magyar modell a skandináv modell és egy olyan ország Európán kívüli, de talán nem is igazán létező „modelljének” keveréke, ahol az állam szinte alig, vagy egyáltalában nem gondoskodik polgárairól, de a vezetők korrupciós lehetőségét – elősegítve az állampolgárok rendszeres és trükkös megsarcolásával – a szívén viseli. Vagyis a sarc kettős: egyrészt egy újraelosztó államhoz hasonlóan beszedi az adókat, a szolgáltatásokért viszont ismét pénzt kér.
A lapunkban közölt OECD-táblázatnak van még egy érdekes tanulsága. Legyen az akár magas adóterhet, akár a legalacsonyabbat beszedő állam, annak gazdasága jobban vagy lényegesen jobban teljesít a magyar gazdaságnál, amelynek csupán kilátásai és az azt elfojtó kormány tagjainak tehetségtelensége szomorúbbak jelenénél. Az SZDSZ viszont kéjjel lubickol. Ami a kormány lopástechnikájának olajozottságán kívül lassan az egyetlen teljesítmény a magyar jelen és jövő horizontján.