Jelet hagyni

Azért olyan nagyon sok már nincsen hátra, Béla… A Jóisten adjon neked hosszú életet, nagyon hosszút, hogy még ép elmével lásd, mire mentél. De azért, lássuk be, ha megéred az emberi kor legfelső határát is, politikai értelemben már nincsen sok hátra, Béla.
S olyankor, amikor már nincsen sok hátra, célszerű számvetést készíteni.
Te nem fogsz számvetést készíteni. Azért nem, mert a látszat ellenére van lelkiismereted, még ha tetszhalott is. És a tetszhalott, lefagyasztott lelkiismereted nem bírna ki egy számvetést. Hanem megölne téged. Te pedig tudod ezt, Béla, ezért nem fogsz már ebben az életben szembenézni önmagaddal.
Pedig figyelmeztetlek, nincsen már hátra sok. Talán annyit jó lenne tudnod legalább, hagysz-e hátra valamit. Tudod, Béla: az „örökké akarok élni” – csak elérhetetlen vágy. A „nem akarok meghalni” viszont a jelet hagyás kényszere. Valamiért azt hiszem makacsul és kitartóan, hogy te is akartál jelet hagyni. Sőt arra gondolok, hogy volt idő, amikor őszinte hit és erő volt a te akarásod mögött is. Hitted, hogy népednek igaz fia, szószólója, segedelme leszel, s hitted azt is, nincsen már többé árulás.
Ez lehet a legnagyobb csoda. Egy kor után, amely korban semmi más nincsen, csak árulás vagy halál – egy ilyen kor után hinni, hogy vége. Éppen az árulásnak van vége. Tudod – nyilván tudod, tudnod kell, hiszen sokkal rémesebb, embertelenebb és vadabb világban éltél, mint mondjuk mi ideát –, vannak olyanok, akik számára ez a hit maga a halál. Vannak olyanok, akik az árulás fennmaradásában érdekeltek, máskülönben egész egyszerűen nem létezhetnek tovább. Nem pusztán azért, mert ha minden kiderülne, fejüket vennék. Nem ezért, Béla. Hanem azért, mert ők saját árulásukkal önazonosak – s már semmi mással.
Te tudod ezt. Ilyen például a te Verestóy barátod. Talán egykori értelmiségiként még azt is belátod, halványan dereng benned, hogy aki minden rendszerben felül van, az egészen bizonyosan gazember. Ezt a megkerülhetetlen és átugorhatatlan igazságot színesíti, árnyalja mindaz, amit romániai magyarként meg kellett cselekedni a „felül levésért”. Tudom én, és tudod te is: magyarázat mindig van. Ha nem lenne soha semmi magyarázat, az emberiség csupa hősből és megvesztegethetetlenből állna. A szomorú tapasztalat ezzel szemben az, hogy az emberiség majd’ egyharmada áruló, gazember. Egyharmada tudatlan vagy csak „szimplán becsületes”. A maradék egyharmad pedig hajlandó hős is lenni, ha muszáj. Ti sajnos az első egyharmadot erősítitek, ezért vagytok mindig tele magyarázatokkal.
Mondom, mindig van magyarázat. Ephialtes is meg tudta magyarázni. Ő volt az a görög, aki Leónidász hátába vezette a perzsa sereget ott, a Thermopülai szorosban. Ephialtes nélkül a perzsák soha nem tudtak volna győzni, hiába voltak felfoghatatlan túlerőben. És Ephialtes minden bizonnyal megmagyarázott mindent azon az utolsó éjszakán. (Különös játék ez, Béla: van, aki egyetlen pillanat alatt lesz emberből árulóvá, s van, akinél ez egy hosszú folyamat. Az utóbbi a rosszabb. Mert olyankor az áruló tényleg elhiszi, hogy ő cselekszik helyesen. Olyankor nem megmagyaráz, hanem hisz. És olyankor már a kivégzés sem segít. Olyankor inkább kitüntetést osztogatnak, ha érted még az ilyesféle dolgokat, Bélám…)
Szóval Ephialtes megmagyarázta. Biztosan az elkerülhetetlen végzettel magyarázta meg. Hogy nincsen értelme az ellenállásnak, hiszen a perzsák mint a tenger, s akkor pusztulás helyett inkább éljünk túl. S ha volt neki, hát akkor a család is felrémlett őbenne, szegény Ephialtesban; az asszony, a gyerekek, a jövő. Átkozott egy hóhér ez a jövő, Béla. Az ő nevében vagyunk kaphatók a legtöbb aljasságra, s az önigazolást keresgélő gazemberek, árulók, aljasok is legtöbbször a jövőt emlegetik. Mintha lehetne jövőt rakni árulásból és aljasságból… Beteges alkalmazkodni akarásból; jaj, pedig dehogyis lehet! Vagy, most mondd meg őszintén, lenne még magyarság ezen a világon, ha Hunyadi, Dugovics Titusz, Dózsa, Tomori, Dobó, Zrínyi, Szondi, Rákóczi, Petőfi, Kossuth, Bem, Nagy Imre, Tóth Ilona, Mansfeld Péter és bizony Tőkés is megmagyarázta volna?
Akkor már nem lenne, Bélám. Akkor Verestóy és Markó lenne minden odaát, és Gyurcsány meg Kóka lenne minden ideát. Rémes lenne. Az lenne benne a legrémesebb, hogy már senkinek nem tűnne fel, hogy milyen rémes… Érted-e, Bélám? Ephialtes megmagyarázta. Aztán megnyúzták és kitömték a bőrét arannyal. A görögök? Nem. A perzsák. Akiknek elárulta saját véreit, ők cselekedték meg vele ezt a csúfságot. Ugyanis az árulóknak nagyjából ez a sorsuk. Azok is megvetik őket, akik használják az aljasságukat. És az eleven megnyúzatásnál csak egy szörnyűbb sors van, Béla: megérni az emberi kor legvégső határát az elárult közösségben.
És állandóan válaszolni a fel sem tett kérdésekre. És önigazolást keresni. És félni. És félelemből engesztelhetetlennek, keménynek, meg nem alkuvónak látszani. És tudni, hogy már nem igaz semmi sem. És ismerni az összes fel nem tett kérdést.
Azért olyan nagyon sok nincsen már hátra. S valamikor benned is munkált a jelet hagyás kényszere. Jó lenne hát tudni, mit hagysz, mit hagytok hátra.
A girbegurba székely falvakban. A sok hideg sárban. A halni készülődő öreg székelyekben, az elvándorló fiatalok szeme villanásában. Mit hagytok hátra a kilátástalanságban és a soha el nem múló reménykedésben; hagytok-e hátra valamit odafönt, a Gyimes völgyében, ahol még ma is áll egy határ; hát Csíkban, a katolikus magyar falvakban, ahol Babba Mária vigyázza népét; és a Homoród mentén, az unitáriusok között…
Hát a Nyikó mentében? A Nyárád mentében? Az Erdővidéken? Kisbaconban, mondjuk, Elek apó fenyői alatt? Tudod, mit hagyott testámentumában Elek apó a fiaira? Ezt hagyta, Bélám: „Inkább légy vad magyar, mint szelíd hazafi!”
Aztán vajon hányféle igazság létezhet ugyanazon nap alatt? – ezt kellene megtudni egyszer végre. Mert ez a beteg kor, amelynek mindannyian részesei vagyunk, azt állítja, hogy ezerféle az igazság; csak az a baj, így egyáltalán nincsen igazság, Bélám. Ezért olyan kínzó a kérdés, hogy mit hagysz, mit hagytok ti hátra.
Semmit, Béla. Úgy mentek el nemsokára, hogy nem marad utánatok semmi sem. Még igazi gyűlöletet sem tudtok a saját közösségetekre testálni, amelyet érezhetne irántatok. Majd elmentek, Béla, és huszonnégy óra múlva nem fogtok eszébe jutni senkinek. Létezhet ennél nagyobb feleslegesség, mondd meg, de igazán…
Tudod-e, miért lett ez így, Béla? Nem, nem azért… Nehogy azt gondold, hogy most ideje lesz a pitiáner kis aljasságaitokat elősorolni. Ahogy odasültél Verestóy szenátor mellé, és elfogadtad, hogy nincsen más út; hogy nem megy másképpen; ahogy önazonos lettél az eredendő bűnnel; ahogy esztendők óta harcolsz saját közösséged megmaradt jobbjai ellen. Ahogy igazi fanariótaként a többségi nemzettel összejátszva megakadályozod, hogy ellenfeleid egyáltalán megmérethessék magukat a közösségeteken belül. Ahogy kiharcoltátok azt a választójogi törvényt, aminek nem Európában, de már a harmadik világ kicsit is felvilágosultabb helyein sem lenne helye. Ahogy rendőrt küldtök politikai ellenfeleitek nyakára. Ahogy lopjátok az anyaországi pénzeket. Ahogy mostanában listátok aláírásához kötitek az oktatási-nevelési támogatások kifizetését – ez annyira undorító, Béla, hogy nincsenek is rá szavak; Bélám, tudod-e, mi történt Csíkmadarason? Ott bizony a ti alpolgármesteretek, bizonyos Bíró László (maradjon csak fenn a velejéig rohadt neve, Ephialtesé is fennmaradt, Hegedűs hadnagyé is fennmaradt) azzal fenyegette meg a Tőkés Lászlónak aláírásokat gyűjtő egyetemistákat, hogy rendőrrel viteti el őket, ha nem hagyják el a falut. Azt mondta Bíró: „Azt hiszitek, nem tudlak elvitetni benneteket a rendőrökkel?” És tudod, Bélám, ennek a kis aljas senkiházinak igazsága vagyon: el tudja vitetni, minden bizonnyal, a román rendőrrel a neki nem tetsző magyarokat. Ez a ti országlásotok legfőbb eredménye. Ennyi szublimálódik belőletek, Béla: ahogy tűzzel-vassal nekimentek Tőkés Lászlónak; mert ő már 1989-ben is ott volt, ahol, s ti is ott, ahol; és a tökmag jankóknak nincsen nagyobb ellenségük, mint a viszonyítási alap, az igazodási pont. De mindez nem számít már, Béla. Nem ezért írom ezt a levelet neked. Hanem azért, hogy elmondjam, mi volt az eredendő bűn. Hogy miért nincs nektek bocsánat, s miért múltok majd el nyomtalanul. Azért, Béla, mert akkor, a sötétség oszladozásának pillanatában ott állt egy maroknyi nép (maroknyi székely, porlik mint…) a Thermopülai szorosban. Tengernyi ellen állt szemközt velük, de a Thermopülai szorosban állani kegyelmi pillanat. Akik ott állnak a Thermopülai szorosban, azok legyőzhetetlenek. Azokat el kell árulni, hogy legyőzessenek. Azoknak a hátába kell vezetni az ellenséget. Másképpen szemközt nevetik a túlerőt – másképpen csak állnak ott, felismerve és bízva saját roppant erejükben.
És akkor te, akkor ti, Béla, azt mondtátok annak a maroknyi népnek, hogy menjen haza. Még csak nem is vezettetek ellenséget a hátába, még ahhoz is gyávák, ahhoz is aljasok voltatok. Nem. Hanem elhitettétek a mindenre készekkel, mindenre képesekkel, hogy nincs szükség ellenállásra, csatára, önfeláldozásra, kitartásra, állhatatosságra, meg nem alkuvásra – nincsen szükség semmire, csak kussolásra, kompromiszszumokra, „ügyes kis alkukra”, fanarióta trükkökre.
Elhitettétek a néppel, hogy rátok van szükség. S azóta úgy tesztek, mintha ti lennétek az igazodási pont morális ügyekben is. Végül is tényleg azok vagytok, Béla. Csak fordítva éppen, mint ahogy hiszitek. És nincsen már sok hátra, ha semmi mást, ezt az egyet hidd el nekem.
Megvetlek, Béla.
Üdvözlettel…
Bayer Zsolt