Közállapotok a debilitás határán

A középkorú férfiak szeretnek játszani. Van, aki ötvenévesen dönti el, hogy természetfotós lesz, megvásárol minden eszközt, szakkönyvet, aztán… Más bősz vasútmodellezésbe kezd, vagy megveszi élete első horgászfelszerelését. Ez jutott eszembe, amikor az iskolai életből vajmi keveset ismerő felnőtt embereket láttam iskolapadokba ülni, és digitális táblával játszadozni.
Akár természetes, szimpatikus is lehetne lelkesedésük, ha nem országos ügyekben döntési helyzetben levő emberekről volna szó (bár érdekes módon éppen az oktatásügy még hivatalos gazdája nem volt látható a felvételeken), és ha nem szólalna meg közülük egy hajdan- volt pedagógus is, minősítvén azokat, akik kritikával illetik a harmincezer tantermet érintő, gyanúsan drága, negyvenmilliárdos fejlesztést. Horn Gábor ugyanis ezt mondta: „Ez egy olyan fantasztikus, forradalmi eszköz, ami elképesztő, és azt gondolni, hogy ez egy pénzpazarlás, az egy igazi, a debilitás határát súroló észrevétel.”
Ezzel a mondattal több baj is van. Eleve gyanúsan kell fogadnunk a fantasztikus eszközöket. Nemcsak azért, mert naponta kerülgetjük a régebbi korok porosodó csodalimlomjait, hanem azért is, mert a gyakorlat épp azt mutatja, hogy a naponta több órát a képernyő, a monitor, a semmiről nem szóló MSN előtt töltő, telefonfüggő gyerekek zömének éppen nem újabb virtuális eszközre, nem az egyfelé meredő párhuzamos tekintetekre van szüksége, hanem emberi hangra, valós közösségi élményre. Persze nem mondom, hogy iskolánként két-három interaktív tábla ne tehetne jót, de azért eszemben tartom annak az ausztriai szakembernek a mondatait is, aki a Dániában mért legkisebb fiatalkori munkanélküliséget a Dániában meglévő erős művészeti oktatásra vezeti vissza (magam megtoldanám azzal a felelősséggel is, amit a gyerekek automatikusan megtanulnak azáltal, hogy maguk takarítják tantermeiket) – azaz nem egyetlen üdvözítő módszer létezhet…
A pénzpazarlás sem feltétlenül légből kapott állítás. Nem igazán lehet olyan fejlesztést találni az elmúlt évekből, amelyikben ne tudnánk megtalálni azt a momentumot, hogy állami pénzek meghatározott kör zsebébe vándorolhatnak. És itt nem csak az eddigi informatikai fejlesztések, a Sulinet mindenki által ismert, beazonosítható nyerteseire lehet utalni. Bele kell gondolni például abba, hogy az ezer gonddal küszködő oktatásügy első embere miért csak a tankönyvek elavultságáról, az új tankönyvek szükségességéről beszélt alig két éve a városunkban rendezett fórumán. Talán csak nem azért, mert addigra a két legnagyobb tankönyvkiadó a politikához közeli emberek kezébe került? Vagy mi értelme volt a tizenegy jegyű oktatási azonosító szám bevezetésének azonkívül, hogy több százezer műanyag kártyát lehetett állami pénzből készíttetni? (Ami azért is jól jöhetett, mert az újabb eszeveszett adminisztrációs teher mellett még kevesebb energiájuk maradt a tanároknak közéletet élni.)
Az új érettségi sem csupán a tartalomról szól. A gyerekek minden tárgyból egy tíz-húsz oldalas nyomtatott füzetet kapnak (az idén történelemből harminckét oldalt kellett kitölteni!). Talán nem tévedek, hogy a nyomtatást ebben az esetben nem a székelyudvarhelyi nyomdában rendelik meg… Hozzáteszem: az érettségi-feladatlapokkal nem lenne semmi baj egy gazdag iskolarendszerben, de így túl nagy a kontraszt a hétköznapok nyomorúsága és az érettségi között; nem lenne semmi baj velük, ha például nem alig néhány éve kellett volna az iskoláknak néhány százezres-milliós költségen megvásárolniuk azokat a keményfedelű szöveggyűjteményeket, amelyekkel az irodalomérettségit állítólag évtizedekig meg lehet oldani…
Szóval – véletlenül sem megijedve Horn Gábor minősítésétől – az ilyen irdatlan mennyiségű, drága táblák beszerzése igenis pazarlás. Aki nem lát mögötte pénzügyi érdekeket, az vagy nem ismeri az iskolai életet, vagy benne van a buliban, vagy hitbeli ügynek tartja az egyetértést az övéivel. És ha már ilyen könnyedén dobálózunk a debilitás szóval, akkor hadd tegyek fel néhány kérdést.
Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki csakis tárgyi eszközöktől várja az iskola megújítását? Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki százhúsz főre tervezett iskolaépületbe hat-nyolcszáz gyereket zsúfol be? Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki hat-nyolcszáz gyermek sportolására, közösségi rendezvényeire elegendőnek tart egyetlen, kilencszer tizennyolc méteres, omladozó termet, akinél tornaterem-építés csak a kampány idején merül föl? (Városunk három új tornaterme közül egy Antall József, kettő Orbán Viktor idején épült – ez nem politikai állásfoglalás kérdése, hanem adat.)
Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki a lehangoló nemzetközi összehasonlító eredményeket úgy próbálja orvosolni, hogy utcára tesz sok-sok pedagógust, hogy növeli a megmaradók elmeháborodott adminisztrációs terheit, óraszámát? Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki alsó létszámhatárokat ír elő, iskolákat összevonásra, megszűnésre ítél, miközben például mindkét francia elnökjelölt egyetértett abban, hogy tizenhétben maximalizálja a külvárosi osztálylétszámokat? Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki akkor akar negyvenmilliárd forintot sosem használandó táblákra költeni, amikor éppen ő éppen negyvenmilliárdot kíván kivonni az oktatásból?
Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki megszünteti az alternatív pedagógiai lapok támogatását, azokét, amelyek a hurráoptimista boldogságjelentések helyett a valós pedagógiai kérdésekkel foglalkoznak? Aki elengedi a füle mellett a megvonás elleni tiltakozást? Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki föl sem fogja az oktatáskutató azon állítását, hogy „az egész magyar iskola egyedül a pedagógusok áldozatvállalására épül”? Aki nem akarja észrevenni, hogy már a hetvenes évek óta, az ÉS-beli Taní-tani vita óta senki sem próbálta helyre rakni a tanártársadalom presztízsét, aki túlszabályozással próbál megoldani olyan kérdéseket, amelyeket csak a tanárok biztonságérzetének, derűjének, jövőbe vetett hitének növelésével lehetne?
Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki nem akarja látni, milyen a hangulat a tanárok között, aki bele se néz a tanárfórumokba, folyóiratokba, aki tudomást se akar venni a tanárok egészségügyi, pszichés, mentális állapotáról? Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki részese egy olyan kulturális, médiabeli, morális leépítési folyamatnak, amelynek „eredményei” természetesen az iskolában jelennek meg először – és ami miatt az új táblákat is körző-, kés-, filctoll-, rágógumiálló páncéllal kellene az első pillanattól lefedni? És általánosabban: vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki boldog, elégedett arccal közreműködik a minden területen tapasztalható válság, lezüllés elmélyítésében, az emberek reménytelenségének, kilátástalanságának, csökkenő életkilátásainak előidézésében? Vajon nem súrolja a debilitás határát az, aki szakadékba löki országunkat, és az, aki még mindig tapsol ennek?
Horn Gábor mondatával van még egy nagy baj: a szemléletmódja. Egy író ismerősöm az SZKP történetét ajánlotta a mai magyar helyzet megértéséhez. Ekkor egy gonosz hang azt súgta: SZDSZ. Elhessegettem magamtól: mégiscsak egykori kedvenc rendszerváltó pártomról van szó, akire még kilencvennégyben is szavaztam (bocsánat a tévedésért). Horn Gábor mondata nehezebbé teszi a csúnya hangok elhessegetését: olyan mértékű benne a tévedhetetlenségbe vetett hit, a kétely hiánya, a kritika erőből való elvetése; de a kritikát megfogalmazó debillé nyilvánítása sem túl szerencsés fordulat a világnak ezen a táján.
Horn Gábort valaha pedagógusnak és liberálisnak tartottam. De eltelt azóta sok idő. Lehet, hogy ő változott, lehet, hogy én, lehet, hogy mindketten. Milyen boldog lehetne az az ország, amelyben most mindketten megtehetnénk, hogy önmagunkon is jót derülve belefeledkezünk a fotózásba, modellezésbe, horgászásba.

A szerző pedagógus