A Hülyecég

Hülyecégnél nem mindenki hülye. Akadnak ott diplomás emberek is. Akár hiszik, akár nem, a felvételnél nem elég zárójelentést bemutatni a Lipótmezőről. Bizony, legalább egy főiskolai diploma szükséges a cég irányító osztályaira való bejutáshoz, meg hát a nyelvvizsga-bizonyítvány sem árt.
Más a helyzet a reklámcsoportjuknál. Itt már egy kis nyálcsorgatás révén komoly előnyre lehet szert tenni. Hülyecégnél éppenséggel nem kötelező az analfabetizmus, de a másik ember lenézése, megvetése, lehülyézése mi tagadás, alapkövetelmény.
A céghez nem könnyű bekerülni. A felvételi próba része egy közös autózás a cégvezetővel. A jelöltet beviszik a forgalomba, de itt nem a jogosítvány megszerzése a tét – annak már meg kell lennie. Itt mást tesztelnek. Az agresszivitást. Aki csak ejnye-bejnyézik, ha valaki megelőzi, az semmire sem számíthat. Volt egy felvételiző reklámszakember, akinek kiváló munkáitól el volt ragadtatva Hülyecég vezetése, még egy külföldön nyert díjat is be tudott mutatni, de sajnos az agresszivitástesztnél egy elé lépő gyalogosnak mindössze annyit mondott: „Teringettét!” Ezzel teljesen elvágta magát. „Reformkorból itt maradt idióta” – jegyezték meg róla Hülyecég frontemberei maguk között.
Azok maradtak fönn a rostán, akik ordítva használták a paraszti világban körülbelül egy liter tej tárolására alkalmas agyagedényt jelölő, valószínűleg török eredetű jövevényszóként meghonosodott hangsort. Hülyecégnél a pálmát az vitte el, aki egy gipszelt lábú embernek, lenyitva az ablakot, pirulás nélkül odaszólt: „Te hülye baromállat, akarod, hogy a másik lábad is gipszbe kerüljön?” Ezen Hülyecég igazgatója nagyon jót nevetett, és már-már a felvételnél döntött volna, mikor kiderült, hogy a pompás agresszivitásával Hülyecégnél nagy sikert arató ifjúnak száz rongyért vásárolt diplomája van, és még egyéb okirat-hamisítások miatt is körözik.
Hülyecég vezetői nagyon büszkék voltak a több évvel ezelőtti, a vásárolt áruhoz járó, összesen többmilliós nagyságrendben szétosztogatott reklámzacskójukra, amelyről egy haragos nőszemély vasvillaszemekkel tekintett le a vásárlóra, mellette ott virított a felirat: „Mert hülye azért nem vagyok!”
Emiatt a tasak miatt a sajtóban elég sok pikírt megjegyzés íródott le, sőt némelykor a vásárlók is rosszkedvűen tekintettek Hülyecég hülyereklámjára, de a reklámfelügyelet nem szólt egy szót sem. Hiszen éppen úgy működött, mint hajdan az üzemi négyszögben a párttitkár mellett a szakszervezeti titkár: befogta a száját, és tudomásul vette, hogy az erősebb eb párzási hajlandóságai a mérvadóak. A reklámfelügyelet tehát nem gördített akadályt a hülyeáradat elé; hallgatásukért a jól végzett munka öröme volt a jutalom. Csak a gonosz nyelvek terjesztették, hogy csurrant-cseppent ott más is. Ez azonban merő rágalom.
Véletlenül tudomásomra jutott, miként lephette el a várost a cég újabb reklámszlogenje: „Hülyecég 10 éves, hülye, aki nem ünnepel!” Ők tehát nem hülyék, mert ünnepelnek. Hülyecég jutalmakat is szétoszt, ilyenkor ezt így szokták. Nyilván nem mindenki kap egyformán, az igazgató a megbeszélésüket állítólag így kezdte: „Kedves hülye munkatársaim! Azt hiszitek, mindenki kap lóvét? Nagyot tévedtek. Annak jár a lé, akiről én úgy gondolom, hogy felpezsdítette a cég üzleti tevékenységét. Aki csak dolgozott, az érje be a fizetésével. Mert hülye azért nem vagyok!”
Erre óriási taps tört ki, és valaminő oknál fogva ezúttal is aki a legkevesebbet dolgozott, az csapta össze leghangosabban a tenyerét, és közben azt ordította: „Ti szemét kis …-ök! (A tejtárolására alkalmas agyagedényt jelölő török jövevényszó többes számban.) Itt rohadtok tíz éve, és azt hiszitek, ez elég? Én ma már kora reggel fölkergettem egy rohadék kis biciklistát a kocsimmal a járdára, csak úgy nyekkent, amikor levágódott a járdaszegélyre. Még utána kiabáltam, hogy hívja föl az ősi foglalkozást űző mamáját, ha betört volna a hülye feje!” Diadalmasan körbenézett. A cégvezető szemében elragadtatás tükröződött. Ez igen! Ez aztán a tehetséges ember!
A fickó folytatta: „Egyszerű reklámmondatokra van szükségünk! Semmi szofisztika! A mi közlésünket a Mari néni is megértse!” Erre a mondatra fölpattant a cég másik ifjú tehetsége, és mellbe taszajtotta felszólaló munkatársát. „Te hülye állat! Kinek kell Mari néni? Mari néninek vizitdíjra sincs pénze, nem négy hangszórós házimoziszettre!” A megbeszélésen ekkor parázs vita keletkezett arról, hogy valójában ki a hülye, az, aki Mari nénire is számít, hátha vesz egy leértékelt vasalót, vagy az, aki szerint csak a gazdagokat érdemes vonzóan, a vásárláshoz óriási kedvet csinálva leidiótázni.
„Én azt mondom, első körben ünnepeltessük magunkat – mondta az első felszólaló. – Legyen mondjuk az új jelmondatunk: Tízéves a cégünk, hülye, aki nem ünnepel! Mivel egy céget külső emberek nemigen szoktak ünnepelni, ezzel az egyszerű állítással valójában különösebb erőfeszítések nélkül az egész országot lehülyéztük. Írásba adtuk, hogy az analfabéta, lakásából kiebrudalt munkanélkülitől az egyetemi tanárokon át a köztársasági elnökig az egész ország hülye, kivéve természetesen minket, akik egész évben magunkat fogjuk ünnepelni.”
Óriási tapsvihar tört ki, és ekkor egy nyári munkára szerződött diák előretörve elénekelte az általa erre az alkalomra szerzett Hülyeindulót.
Még sokra viszi a gyerek.