Egy pénzügyminisztériumi tervezet több állami vállalat mellett a Szerencsejáték Zrt. privatizációját javasolja. A jelenlegi katasztrofális gazdaságpolitika egyik legsúlyosabb ára, hogy a fojtogató államadósság miatt azok a sikeres és nyereséget termelő vállalatok is kikerülnek az állam kezéből, amelyek hosszú távon stabil, biztos bevételi forrást jelenthetnének a költségvetésnek. A Gyurcsány-kormány olyan, mint az a drogfüggő vagy alkoholista, aki a családi ezüstöt, a bútorokat, de még a parkettát is eladja szenvedélye enyhítésére. Ha a Szerencsejáték Zrt.-t eladja a koalíció, nem csak elkótyavetyél egy komoly múltú, sikeres és nyereséges állami vállalatot. Ez a döntés a magyar sport előtt zárhatja el végérvényesen az átalakulás, a reform és a fejlődés lehetőségét.
A mögöttünk hagyott csaknem húsz évben a sport jelentős átalakuláson ment keresztül. A rendszerváltoztatással együtt járó társadalmi változások szétfeszítették a korábbi civil élet kereteit, magukkal hozva egyesületek és sportlétesítmények tömeges megszűnését. A 90-es években a társadalom jelentős része súlyos reáljövedelem-csökkenést élt át, a kieső jövedelmeket pedig sokan mellékállással, kiegészítő tevékenységekkel próbálták pótolni, ami egyértelműen hátráltatója volt a sport iránti keresletnek. A munkájukat elvesztőknek pedig hiába van kellő mennyiségű szabadidejük, ha nem tudnak fizetőképes keresletként megjelenni a sportszolgáltatások piacán. Bár sokakban még talán él az a tévképzet, hogy sportnemzet vagyunk, az igazság az, hogy Magyarországon a felnőtt lakosság már alig kilenc százaléka sportol, ami megdöbbentően alacsony az Európai Unió fejlettebb tagországaihoz hasonlítva.
Az utóbbi években azonban élénkülés és változás indult el a sport egy szűkebb szegmensében. Megjelentek, illetve jelentősen erősödtek azok a sportágak és sportvállalkozások, amelyek állami segítség nélkül, gazdasági alapokon és piaci logikával kezdtek el működni. Látványosan nőtt a tagok vagy a szolgáltatást használók befizetései alapján működő (például fitnesz-, fallabda-, tenisz-, vitorlás- és golf-) klubok, egyesületek és sportszolgáltatások száma, és ha az ember véletlenül ellátogat a néhai Vasas-pályára a Pasaréten, meglepődve látja, hogy egy korábbi szocialista, több szakosztályoshoz hasonló, nagy egyesületi modell jött létre befektetők segítségével, valódi sportvállalkozásként üzemeltetve. Ezeknek az önálló privát kezdeményezéseknek azonban kevés közük van az államhoz és az állami sportvezetéshez. Annak ellenére, hogy sportvállalkozások utoljára az Orbán-kormány idején részesülhettek támogatásban – egy kedvező, a sportminisztérium és a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány által kidolgozott mikrohitelprogram segítségével –, a mostani sportvezetés és kormánypárti politikusok folyamatosan próbálnak odadörgölődzni ezekhez a projektekhez, hogy legalább úgy tűnjön, az államnak is köze van a sport piacosodásához. Legjobb példa erre talán az önkormányzatok számára műfüves labdarúgópályákat kínáló OLLÉ-program, amely mellett előszeretettel lobbiznak szocialista politikusok, és ha az ember nem tudná, hogy az ötlet és a kivitelezés is az üzleti szférából érkezik, tévesen akár azt is gondolhatná, hogy a sok szétvert és leállított program és projekt után végre egy új állami kezdeményezésről van szó.
A gond azonban ott van, hogy a sportpiac egy szűk szegmensének fejlődése valójában a magyar sport polarizálódását jelenti. Ha megnézzük a Szonda vagy a TGI szociodemográfiai kutatásait, egyértelművé válik, hogy a gazdasági alapon működő sportszolgáltatások döntő többsége elsősorban az országban élő csaknem 180 ezer üzleti döntéshozó, tágabb körben pedig maximum 1,8 millió ember számára elérhető. Ez nem is lehet meglepő, hiszen a kormány liberálisnak csomagolt romboló munkája eredményeképpen elemzők az egészségügyben és az oktatásban is ennek a polarizálódott, dél-amerikai rendszernek a kialakulását vizionálják. A képlet viszonylag egyszerű, aki ki tudja fizetni a belépőjegyet, a tagságit vagy a bérletet, az megvásárolhatja az adott sportszolgáltatást. Jogosan tehetjük fel azonban a kérdést: mi fog történni azzal a csaknem nyolc és fél millió emberrel ebben az országban, aki nem tudja kifizetni a több ezer forintos alkalmi belépőket és a húsz-, harminc- vagy akár ötvenezer forintos havi tagságikat? Mi lesz azokkal és azoknak a gyerekeivel, akik lakás- és autóhitelt törlesztenek, akik közalkalmazotti fizetésből tartják el a családjukat, akiknél a háztartásban minden forintnak megvan a helye?
Egyértelmű, hogy az ő sportolásuk az állam szerepvállalása és segítsége nélkül nem lehetséges. A magyar gazdaság, a hazai sportpiac, amely egyetlen látványsportot, egyetlen sikersportágat sem tud eltartani piaci alapokon, sosem fogja tudni megteremteni annak az anyagi fedezetét, hogy tömegesen sportoljanak az emberek, és piaci logikával működő szabadidősport jöjjön létre. És ettől kezdve ez már nem csak a sportról szól. Ha elfogadjuk azt az állítást, miszerint a sportnak az egészségügyben primer prevenciós szerepe van, nyilvánvalóvá válik, hogy sikeresen működő, átfogó sportprogram, amely képes megmozdítani a lakosságot, jelentős változást tudna hozni az egyébként tragikus magyar egészségügyi, mortalitási és morbiditási mutatók területén. Leegyszerűsítve úgy is fogalmazhatnánk: amíg az országban mindössze kilenc százaléka sportol az embereknek, nem is csodálkozhatunk, hogy a daganatos, szív- és érrendszeri megbetegedésekben, valamint a halálozási statisztikákban Európában a vezető országok közé tartozunk. Ahhoz viszont, hogy a lakosság egészét, de legalábbis jelentős részét elérő sportprogramokat tudjunk indítani, pénz kell.
Mosolyogva gondol az ember a szocialisták 2002-es ígéreteire, miszerint sosem látott sportlétesítmény-fejlesztési boom kezdődik majd az új kormány vezetésével. Az ígért új tornatermek, sportcsarnokok és uszodák helyett mindössze egy margitszigeti uszoda elkészültét tudom felidézni, amely elkésve és összecsapva működött ugyan a tavalyi úszó Európa-bajnokságon, de azóta is üresen, utóhasznosítási koncepció nélkül áll. Visszatekintve talán még abszurdabbnak tűnik az az ígéret, miszerint 2004-re a sportszféra már a költségvetés egy százaléka fölött fog rendelkezni. Ha jól számolom, ez az összeg ma már évi 83 milliárd forint lenne, és ebben az esetben maximum amiatt aggódhatnánk, hogy az aktuális sportvezetés vajon jól és hatékonyan költi-e el ezt a rengeteg állami pénzt.
A gyakorlat azonban ennek pontosan az ellenkezőjét hozta. Az elmúlt években a sportköltségvetés jelentősen csökkent, a 2007-es sportbüdzsében pedig szabadidősportra összesen 130 millió forintot különítettek el. Ez azt jelenti, hogy az idén fejenként 13 forintból gondolta a kormány megmozdítani a magyar lakosságot, ami – ha szarkasztikusak akarunk lenni – arra sem elég, hogy minden magyar állampolgárnak egy szál cigarettát tudjon venni belőle a gondoskodó állami sportvezetés.
Nehéz a kiutat és a kitörési lehetőséget megnevezni ebben a helyzetben. Nyilvánvalóan a gazdaság olyan súlyos válságban van az összeomlás szélén álló egészségüggyel, a sosem látott méretű államadóssággal, hogy közvetlen állami beavatkozásra, jelentősen megemelkedett sportfinanszírozásra nem lehet már ebben a kormányzati ciklusban számítani. Ha azonban körülnézünk az európai sportpiacon, és megvizsgáljuk a sikeresebb nyugat-európai országokat, jól látszik, hogy a megoldást sok helyen a nemzeti szerencsejátékot felügyelő társaságban találták meg. Angliában, Olaszországban, Ausztriában, Dániában vagy Finnországban már évekkel ezelőtt törvényileg szabályozták a szerencsejáték-bevételek visszaforgatását a sportba. Angliában például külön szervezet, a Sport England felel azért, hogy a szerencsejátékból származó források hatékonyan és célirányosan kerüljenek a felhasználókhoz. A szakszövetségi normatív és műhelytámogatások mellett pályázati alapon döntenek milliárdok felhasználásáról úgy, hogy a pénz közvetlenül a sportolás színhelyére kerül. Ezért van az, hogy egy londoni bankár (aki meg tudja fizetni egy elit teniszklubban a bérletet) és egy sheffieldi munkásember is megtalálja a pénztárcájának megfelelő futballklubot, rögbiegyesületet vagy fitnesztermet, ahol tisztességes körülmények között sportolhat. És ezért van, hogy társadalmi és vagyoni helyzettől függetlenül az iskolai vagy az egyesületi rendszerben már általános iskolában gyerekek milliói sportolnak vagy sportolhatnak, akik közül a tehetségesebbek később közvetlenül kapcsolódnak be a versenysport utánpótlásképzésébe.
Itthon sem kellene radikálisan új, korszakalkotó elképzelést kitalálni, csak adaptálni kellene azt, ami nemzetközileg már jól működik. A tavalyi üzleti évben több mint 130 milliárd forintos bevételt produkáló Szerencsejáték Zrt. adhatja meg azt a hátteret, amely a magyar sportnak kiutat mutathat a krónikus alulfinanszírozottságból. Ha az angol mintát követjük, és a bevételek 20 százalékát tudnánk célirányosan visszaforgatni a sport és ezzel persze közvetetten az egészségügy fejlesztésére, rövid időn belül nálunk is óriási változás indulhatna meg. Ebből az összegből az önkormányzatok bevonásával országos szintű nemzeti létesítményfejlesztési programot lehetne például indítani. Újra lehetne éleszteni a szocialisták által szétvert Bozsik-programot, a Nemzeti atlétikai programot, és éves szinten több, átfogó, emberek százezreit érintő szabadidősport-program alapjait rakhatnánk le. Ez a háttér megteremthetné ismét a néhány éve eltörölt kötelező diáksport normatívafedezetét, ami kiegészítve egy tisztességesen megfinanszírozott, átfogó iskolai sportprogrammal, valamint a mindennapos iskolai testnevelés bevezetésével több tíz- vagy akár több százezer gyermek rendszeres sportolását tenné lehetővé. Lakossági és közösségi, a sportot népszerűsítő kampányok indulhatnának, minőségi sportorvosi hálózat épülhetne ki, és a teljes vegetálás szintjén lévő sporttudományok területén is végre látványos fejlődés indulhatna. A lista még természetesen folytatható, hiszen a sportban rengeteg olyan terület van a doppingellenes harctól kezdve a megfelelő médiaháttér kiépítésén át a diplomáciáig, amely megoldást igényel.
A jelenlegi kormány és sportvezetés az eltelt öt évben egyértelműen bebizonyította, hogy elképzelés és koncepció hiányában semmit nem tud tenni a magyar sport fejlesztéséért. A Szerencsejáték Zrt. elkótyavetyélésével azonban tönkreteszi annak a lehetőségét is, hogy a koalíció elkerülhetetlen bukását követően az új kormány elkezdhesse újraépíteni a magyar sport alapjait. Ez ellen a felelőtlen, átgondolatlan döntés ellen nemcsak a teljes magyar sportszférának, de minden sportot szerető és a jövőnkért felelősséget vállaló embernek tiltakoznia kell.
A szerző sportközgazdász
origo.hu
Hétszázötven kilométeren védekezik az ország az árvíz ellen
