A vizitdíj kormányzati kommunikációja

Kulcsfontosságú eleme a gyurcsányista reformdiktatúra kommunikálásának az egyébként az MDF 2006-os választási programjában is szereplő vizitdíj megideologizálása. Az, hogy a vizitdíj funkciójáról a kezdet kezdetétől mi mindent mondtak a kormánypárti illetékesek, külön történet. Az utóbbi időkben a megideologizálásnak három fő csapásiránya volt: 1. a vizitdíj hatására azonnal visszaszorult a hálapénz; 2. csökkent az orvosokat fölöslegesen felkeresők száma; 3. a vizitdíj növeli az egyéni felelősségtudatot.
Az első kettőt rögtön végezzük ki. A hálapénz visszaszorulása nem bizonyított, de józan ésszel is belátható, hogy 300 forintok, de még pár ezer forintra rúgó kórházi napidíjak sem képesek kiváltani negyvenezerre vagy száznegyvenezerre rúgó, ráadásul nem is az intézménynek, hanem az egyes orvosnak adott hálapénzt. A kormánypropaganda szerint úgy tűnhet, hogy az orvosokat fölöslegesen felkeresők számának csökkenése mögött az áll, hogy eddig igen sokan puszta szórakozásból múlatták idejüket az orvosoknál, vagy mert hipochonderek, de most a háromszáz vagy – összességében – pár ezer forint visszariasztotta őket.
Az olyan sikeres üzletemberek azonban, mint Gyurcsány és Kóka, bizonyára ismerik a fizetőképes kereslet fogalmát: magyar viszonylatban jómódú, tehát háromszáz vagy pár ezer forintot vígan lepengetni képes páciensek továbbra is orvosokat fognak vegzálni nem létező bajaikkal, ha otthon unatkoznak. Mert anyagilag megtehetik. Akiket a vizitdíj az első pillanattól fogva kiszorított a rendszerből, azok legfeljebb mélyszegény, tehát nem fizetőképes álbetegek, de sokkalta valószínűbb, hogy egyszerűen csak mélyszegények. És miért mentesül négymillió polgár a vizitdíj alól? – vetik fel a jogos kérdést a reformpártiak is. Hát azért, mert Gyurcsányék valójában tisztában vannak azzal, hogy milyen szociális kategóriákat milyen mértékben sújthat a vizitdíj, és politikailag (választási megfontolásokból) nem merik a végletekig feszíteni a húrt, amit igazol az is, hogy húsz orvoslátogatás után vissza lehet igényelni a vizitdíjat. Ez a politikailag taktikus szociális érzékenység azonban hűen tükrözi a vizitdíj mögött megbúvó szociális érzéketlenséget.
Húsz vizitdíj hatezer forintot taksál. Az SZTK-k fizetőképes látogatóinak, a Gyurcsányoknak és Kókáknak, de még alsó középosztálybeli politológusoknak sem kottyan meg kifizetni hatezer vagy hétezerkétszáz forintot. A hatezer forintos (húsz vizitdíjas) határ azonban azt jelenti, hogy a reformdiktátorok tudják: vannak emberek, akiknek igenis érvágás még ennyit is kifizetni. Például nyugdíjas kisembereknek. De gondoljunk bele: ha vannak nyugdíjas kisemberek, akiknek valóban súlyos teher huszonnégy vizit után hétezerkétszáz forintot kifizetni, és ezért ezerkétszáz visszajár nekik, akkor a nyugdíjas kisembereknek a tizenöt vizitért kifizetett négyezerötszáz forint is igen sok lehet! Abba viszont ne gondoljunk bele, hogy a fizetőképes hipochondereknek milyen élvezet lehet hatezer forintért hússzor járni az orvos nyakára, hogy aztán ingyen hódolhassanak társadalmilag kártékony szenvedélyüknek.
A vizitdíj végül azért nem szolgálja az individuális felelősség kiterjesztését, mert tömegesen mentesítenek alóla (ők híján maradnak a felelősségnek?), akiket meg érint, azok jó részének jórészt annyira hátrányos, hogy felelősségtudat helyett annak tudata keríti hatalmukba őket, hogy megint kitoltak velük.
A magyar kormány tudván tudja, hogy a mai magyar társadalom mélyrétegeiben már hatezer forint is kritikus összegnek számít, ennek ellenére képes pitiáner módon ragaszkodni ahhoz, hogy pár ezer forintot csak azért is fizessenek az emberek. A vizitdíj rációja ezer sebből vérzik. Mi abban a logika, hogy ha a háziorvos több szakorvoshoz utalja a beteget, akkor csak egyszer kell vizitdíjat fizetni, ha az összes vizsgálat egy napon történik, és külön-külön kell fizetni, ha más-más napon kapunk időpontokat?
Gyurcsány Ferenc a köztévében azzal érvelt a vizitdíj mellett Krizsó Szilviának, hogy – idézem – „nekünk ez 300 forint, egy fél doboz cigaretta”.
Nekünk? Kiknek?
A Központi Statisztikai Hivatal szerint az egyetlen felnőttből álló háztartás átlagosan havi 60 100 forintból élt a múlt évben, az egy nyugdíjasból álló háztartásnak 54 100 a minimális igénye 2006-ban. No, vegyünk egy egyedül élő, panellakó nyugdíjas kisembert Szegedről, akinek 55 ezer forint a nyugdíja. Neki a tavalyi választások óta kétezer forinttal emelkedett a nyugdíja, miközben az új gázártámogatás ellenére bő háromezerrel nőtt a távfűtés díja. Hasonlóképpen emelkedtek más költségtételek is, valamint a gyógyszerek, plusz még sújtja az infláció is. Egy ilyen nyugdíjas kisembernek legalább havi 40 ezer forint fix kiadása van, tehát maximum tizenötezer forintból, de inkább kevesebből kell kijönnie havonta. Ha jómódú hozzátartozója van, mint Katus mamának, szerencsés, ha nem, pechje van.
Egy ilyen nyugdíjas kisembernek azt mondani, hogy neki a 300 forint egy fél doboz (hatezer forint meg 10 doboz) cigaretta, az minimum szociális érzéketlenség.
A nyugdíjas kisemberek általában betegesek, ezért a milliomos kapitalistákkal vagy alsó középosztálybeli politológusokkal ellentétben kénytelenek rendszeresen vizitálni orvosaikat. Kapitalistáknak és politológusoknak a 300 forint csak egy korsó sör, tehát a 300 forintnak teljesen más értéke van számukra. Egy nyugdíjas kisembernek, aki nap mint nap fogához veri a garast, a 300 forint annyit ér, mintha a kapitalisták és a politológusok 3000 forintért vennék a sört.
Egy ilyen nyugdíjas kisembernek ezek után azt mondani, hogy a magyar egészségügyben egy családorvosnak havonta 180 ezer forintot jelent a vizitdíj, szociális arcátlanság. Egyszerűen azért, mert a magyar viszonylatban minimum középosztályi státust élvező háziorvosok jövedelmének vizitdíjjal való kiegészítését szegény és nyugdíjas kisemberek kontójára oldják meg.
Gyurcsány Ferenc és pártja, a Magyar Kapitalista Párt a választások óta gondosan kerüli a „kisember” szó használatát, de a szegény kisemberekkel fizettetett vizitdíj talán emlékezetükbe idézi szegény József Attilának a posztkommunista kapitalizmusban különösen érvényes igazságát: aki szegény, az a legszegényebb. Ha meg mégsem, a kapitalista reformdiktátorok számára kitörési pont marad százmilliókért kommunikációs tanácsokat vásárolni holdudvarbeli cégektől, majd – az állami kiadások csökkentése jegyében – milliárdnyi forintból kommunikálni a kisembereknek, hogy a vizitdíj már most mennyire növelte szociális felelősségüket.
Lee Iacocca, egy igazi kapitalista menedzser úgy mentette meg a tönk szélére jutott Chrysler autógyárat, hogy példamutatással tudott kiegyezni az elbocsátások miatt harcra kész szakszervezetekkel: évi egy dollár menedzseri jövedelmet vett fel. Iacocca még él, ráérős nyugdíjas: Hankiss Elemér meghívhatná ide miniszterelnöknek.

A szerző politológus