Háromezer-négyszáz: ennyi amerikai katona halt már meg az iraki háborúban. Az irakiak veszteségeit még felbecsülni is nehéz, mert megbízható adatok nincsenek, de óvatos becslések szerint is legalább félmillió iraki esett áldozatul, többnyire civilek és gyermekek, a háborút követő zavargásoknak. A megszálló erők elleni mozgalmak fő szervezője az al-Kaida volt, amely az utóbbi öt évben félelmetes hálózatot épített ki Irakban, szorosan együttműködve a szunnita felkelőkkel. Ez a szövetség sokak szerint annak volt köszönhető, hogy még 2003-ban, a Paul Bremer által fémjelzett Koalíciós Szövetség mindenféle megállapodást elutasított az ott élő Szaddám Huszein-ellenes törzsekkel, mivel Bremer szerint ezek a népcsoportok a múlt csökevényei, és nem lehet helyük az új, demokratikus Irakban.
Ezek a szavak a történelmet nem ismerő, elképesztően naiv amerikaitól származtak, aminek azonnal meg is lett az eredménye: az al-Kaida harcosai gond nélkül beépülhettek a szunniták közé, ennek következtében kitört a már négy éve tartó polgárháború a szunniták és a síiták között. Ez az elképesztő történelmi amnézia tipikus az amerikai külpolitikában, különösen a Közel-Kelet viszonylatában. 1979-ben, amikor a CIA-n kívül a világ minden titkosszolgálata tudta, hogy az iráni sah, Pahlavi órái meg vannak számlálva, a Carter-kormány fejjel ment a falnak, mert kiállt a bukott politikus és oligarcha mellett. Ez aztán azt eredményezte, hogy a sah bukása után visszatért a fundamentalista ajatollah, Khomeini, parancsot adva a teheráni amerikai követség megostromlására és az ott lévők túszul ejtésére. A nem sokkal ezután kitört iraki–iráni háborúban Amerika az iraki oldalra állt, és állítólag nyomást gyakorolt azokra a német vegyipari cégekre is, amelyek mustárgázt szállítottak Iraknak, több ezer iráni civil áldozat életét követelve. Irakban most az a hír járja, hogy az al-Kaida fokozatosan kiszorul az összképből, olyannyira, hogy a szunniták már ellenük is háborúznak. Ez persze nem azt jelenti, hogy megbékélnének a bagdadi kormánynyal, hanem csak azt, hogy már elegük van az al-Kaidából. Az amerikai külpolitika 2001. szeptember 11. óta al-Kaida-fóbiában szenved, ami a példátlan nemzeti tragédia utáni sokkhatásból kinövő terrorellenes háborúval immár túllépte a Közel-Kelet régióit. Kirívó példa erre az anti-Bush-koalíciót létrehozó venezuelai elnök, Hugo Chávez esete is, akit egy helybeli televíziós állomás bezárása ürügyén hírbe hoztak az al-Kaidával, és a hírbe hozó nem más volt, mint az amerikai hírszolgáltatás televíziós szent tehene, a CNN.
Az USA külpolitikájában olyan új forgatókönyv látszik körvonalazódni, amely az ellene kritikusan fellépő államok vezetőit a világterrorizmussal valamilyen szinten összefonódva igyekszik láttatni. Ennek az új hozzáállásnak természetesen megvannak a buktatói is, hiszen egy Amerikát élesen kritizáló orosz elnököt, Vlagyimir Putyint azért nem ajánlatos a terroristákkal egy szinten említeni, de az utóbbitól eltekintve úgy tűnik, hogy a Bush-kormány képtelen bármilyen külső vagy belső kritika racionális értékelésére. Ebben az elnöknek kapóra jött a demokraták tehetetlensége, akik még arra is képtelenek, hogy az egyre népszerűtlenebbé váló iraki háborúból politikai tőkét kovácsoljanak. A pártból hiányzik egy karizmatikus vezető, aki képes lenne eggyé forrasztani a demokratákat, hogy arra kényszerítsék a kormányt, változtasson jelenlegi külpolitikáján.
Most a katasztrofális iraki kudarc ellenére a republikánusoknak komoly esélyük van a Fehér Ház megtartására is. Pedig az amerikai külpolitika talán egyetlen pozitívuma az, hogy – egyelőre – elállt egy iráni katonai invázió szándékától, de ez nem jelenti azt, hogy bármikor ne csapnának le a Perzsa-öböl legnagyobb országára a világterrorizmus vagy a világot fenyegető nukleáris veszély ürügyén. Csak remélni lehet, hogy a jelenlegi kormány még megőrzött valamit abból a politikai pragmatizmusból, amely az USA elnökei többségének követendő példa volt.
A szerző politológus, egyetemi oktató
origo.hu
Nyárias meleg várható a hét első felében
