Az országablakból

Mindenkit óvnék attól, hogy a Vörösmarty téren dedikáló Orbán Viktor előtt kígyózó sor hosszúságából vonjon le messzemenő következtetéseket az Egy az ország címet viselő új könyvének irodalmi értékeit illetően. A dedikáció itt politikai gesztus, immár visszatérő ceremoniális alkalom, a politikai szimpátia kifejezésének szimbolikus, ember közeli módja. A luxuskormány majd bizonyára élcelődik a Luxus Áruház előtti helyszínen, de csak azért, mert savanyú a szőlő. Mi inkább örüljünk annak, hogy Debreczeni József immár mással dedikál.
Azon pedig nincs különösebb meglepődnivaló, hogy több ezren fordítanak időt látszólag fölöslegesen arra, hogy hazavigyék egy nagyformátumú politikus kézjegyét, ha egyszer az ország fele az elképesztő médiaellenszél dacára is notóriusan őrá szavaz. (Így, ciklus elején-közepén a háromnegyede, de ennek vajmi csekély a gyakorlati jelentősége.) Ám amilyen népes a rajongótábor, a jellemgyilkos posztdiktatórikus sajtóhegemóniának köszönhetően legalább akkora a gyűlölőtábor is – a szenvtelen politológus-szaknyelv aztán ezt mondja megosztó személyiségnek. A megosztó személyiség mindig markáns; míg számottevő egyesítő személyiség pillanatnyilag közel s távol nem látható a szűk magyar horizonton. A kormányzóképességhez viszont egyszerű, feles többség kell: a döntetlen körüli helyzet a vitathatatlanul eredményesebben kormányzó jobboldalnak már két ízben is csak az ellenzéki léthez volt elég. Ez a huzamos ellenzéki lét más legényeket már réges-régen felőrölt volna, Orbán viszont lassan talpra állásban is világrekordot döntöget. Kézenfekvő, hogy csupán egyetlen lehetősége van nemcsak helyhatósági, de országgyűlési választásokon is átbillenni a feles többségen: ha hitelesen cáfolja a ráküldött jellemgyilkos zsoldosokat, akik jobb ötlet híján az ország kettéosztásának bugyuta vádját sütik a homlokára. Ezért kell evidenciát írnia könyve borítójára: miként egy az Isten, egy az ország is.
A hivatalból fanyalgók már zárt sorokban megindultak: próbálják közhely- és poéngyűjteményként felfogni a könyvet. Az anyag ennek ugyan ellenáll, de ettől nem különösebben zavartatják magukat. A legfőbb ellenvetések: barokkosság, dagályosság, ritka sorköz. Utóbbi szoros összefüggésben a maliciózus jóslattal: a bevételezett szerzői jogdíjból bizonyára emeletráépítés készül majd az Orbán-villára. Ezzel a bulvárerkölcsű fantomvilággal nincs mit foglalkozni, inkább szögezzük le: a kifogások már megint stiláris s nem tartalmi jellegűek. Mint gyakorló irodalmár, nagy biztonsággal meg tudom ítélni, hogy a bírált stílus egyáltalán nem barokkos: a mondatok újabban feltűnően lerövidültek; amit pedig a henye kritika dagálynak érez, az a politikai szimbolizmus makacs jelenléte. Annak a stíluseszménynek a továbbélése, ami például Kossuth Lajos – saját korában nagyhatású – publicisztikáját jellemezte. Ilyesfajta, hosszan indázó motívum ebben a könyvben a zászló, amit a levert szabadságharc után inkább részeire szabdaltak és külön-külön őriztek a honvédek, csak ne kerüljön ellenséges kezekbe. Orbán szerint a zászlóra valamit fel kell írni, ami képzavar, hiszen a zászló maga a jelkép, mégis oldalakon keresztül képes végigvinni a gondolatot, ami puszta fogalmi nyelven kétségkívül fűrészporízű volna. Ami Kossuth idejében az elvont politikai tartalom megértését segítette („a poklok kapui sem vesznek erőt rajta” minden idők leghatásosabb képzavara), mára hovatovább ballaszttá vált: a nem kis részben funkcionális analfabetizmusra nevelt választói tömegek személyes sértésnek érezhetik a következetes komplex képalkotást. Erre játszanak rá fogadatlan kibicként az ezért fizetett médiamunkások, akik a mosóporreklámok filozófiáját teszik meg intellektuális mércének: az ő interpretációjukban Orbán meg a zászlaja a modorosság csimborasszója.
Orbán stílusa – amely az e könyvben is bőséggel idézett politikai beszédekből már régóta nyilvánvaló – nem a köznapi nyelvet veszi alapul. Kétségkívül emelkedett nyelv ez, s a lecsupaszított méltóságú közeg már a pici vízszintemelkedést is hajlamos dagálynak érezni. Márpedig a felületes honi közbeszédben a populizmus viszszatérő vádja meg ez a stiláris választékosság bajosan áll meg így együtt. A politikai voksmaximalizálás logikája azt követelné, hogy a választott (és választandó) politikus szálljon le választótáborának legalsó nyelvi-intellektuális szintjére. Egyesek megteszik: ha kell, suksükölnek, sőt káromkodnak is. Nem tudom, így van-e valójában, de érzésem szerint Orbán keresett stílusa ezzel a tendenciával szegül szembe. Őszödöt tagadja minden mondatával. A praktikum ne gyűrje le a méltóságot, a kommunikáció szertartása inkább a templomhoz, mint a kocsmához közelítsen. Már ezért a (polgári) tartásért ostorozták annak idején a körmondatokban fogalmazó Antall Józsefet is, Orbán nyelvi megoldásai azonban hozzá képest populárisabbak. Nem mond le viszont a pátoszról mint lélekemelő metódusról – igaz, ezt politikai ellenlábasai sem teszik. Ám a politikai pátosz – mint a közösségi cselekvés kovásza – fura portéka: álságossá és nevetségessé válik, ha nincs mögötte megszenvedett valóságanyag. Orbán lekerekített bekezdései előbb Medgyessy hebegését, majd Gyurcsány gáttalan fecsegését ellenpontozták. A mondatokat mindig be kell fejezni, fölöslegesen azonban el sem kell kezdeni őket. Így volna ez helyénvaló a politikában is. Ma nem így van – ennek a levét még unokáink is inni fogják.
A lassan abszolutikussá váló globalizmus kicsinyes, fantáziátlan korszakában a politika mint célképzet elveszítette a világboldogító izmusok ópiumát, botorul elvetette magától az istenhit generális mankóját, az európai egységesülés eszménye pedig ezer sebből vérzik: csupán a nemzeti kulturális és sorsközösség maradt potenciális mozgósító erő. Orbán erre érzett rá időben, és ezt fogalmazta most újra retorikailag az „erős ország – gyenge ország” ellentétpárjával. Az Egy az ország ennek megfelelően nem esszékötet, s nem is hevenyészett politikai pamflet, mint amilyet jelenlegi „igazbeszédű” miniszterelnökünk szokott gyártani egy whiskysüveg társaságában. (A korrektúrázó Orbán fotóján a szanaszét heverő kéziratlapokon pingált csupor látható, vélhetőleg hosszú kávéval.) Ez bizony épp olyan hamisítatlan – bár kissé elnyújtott – politikai beszéd, mint a többi, amit hallhattunk tőle. Akár kiállhatna a Kossuth térre (ha engedi az új főkapitány), és elmondhatná. Hibái és erényei is ugyanazok, mint ama beszédeknek. Emelkedettsége bántó kontrasztban van az ország földszintes elnyomorodásával. Mozgósító szándékát úgy bebugyolálja, hogy komoly intellektuális erőfeszítést igényel a lényeget kihámozni belőle. Ezt persze a kortárs érteni véli: ha egy embernek minden lélegzetvételéről ördögűző publicisztikákat írnak, igyekszik minél kisebb támadási felületet hagyni. De ha jövendő korok történészei forrásmunka gyanánt fellapozzák e könyvet, alighanem elképednek: helyénvaló ez az úriemberi visszafogottság, mikor köröskörül lángol az ország?
Jómagam kevéssé hiszek a politikai szlogenekben, de nem tagadom szükséges voltukat. Az új politika (sőt Új Politika) meg az új többség (Új Többség) bizonyára hasznos segédfogalmak, márkamegnevezések ahhoz, hogy ne kelljen újra meg újra a kályhától elindulnunk. Elolvasván a könyvet, méltányoltam, hogy Orbán Viktor a nyelvpolitika eszközeivel is meg kívánja erősíteni politikai programját, ám én maradnék a saját dekódolásomnál. Épp az említett úriemberség akadályozza meg ugyanis a szerzőt abban, hogy az ország helyzetével kapcsolatos gyalázatos fejleményeket néven nevezze. Mivel én nem indulok semmiféle választásokon, beszélhetek a (régi) többség nyelvén. Nos, az orbáni üzenet számomra a Titanic híres-hírhedt zenekarára emlékeztet, amely még akkor is játszott, amikor az utazóközönség jelentős része már a jeges vízben fuldokolt. Szép, nemes példája ez a kötelességtudatnak és profi elhivatottságnak, de alapjában véve mégiscsak heroikus ostobaság. Orbán úgy erőltet higgadtságot és nyugalmat magára, hogy erre végképp semmi oka nincsen. A Medgyessy– Gyurcsány-féle országvesztő kormányzás kártétele békeidőben példátlan.
Vegyük csak a könyvindító tételmondatokat: „Egy erős közösségtől nem lehet elvenni szabadságjogait. Nem fordulhat vele elő, hogy válságba sodorják, és tönkretegyék, nem fordulat elő, hogy vezetői büntetlenül becsapják, sőt a közösséggel fizettessék meg saját hazugságaik és mulasztásaik árát. Velünk, magyarokkal ez történt. Megtörtént, megtörténhetett, mert Magyarország, a mi hazánk ma gyenge ország. Négy év alatt elsőkből utolsók lettünk.” Ezek után azt várná az európai olvasó: mik lesznek a következmények? Akik elvették a szabadságjogokat, válságot és csődöt okoztak, büntetlenül hazudoztak, áthárították az elégtelen kormányzás költségeit, éllovasból sereghajtóvá züllesztették a hazát – vajon milyen büntetést érdemelnek? Ha bebizonyosodnak a vádpontok, megelégedhetünk-e felfüggesztett szabadságvesztéssel a vagyonelkobzás meg a közügyektől való eltiltás mellett? Orbán Viktor erről nem szól, a zárófejezetben afféle tolsztojánus szeretethimnuszt ereszt meg, pedig új politikát aligha lehet kezdeni a régi politika lezárása – ha úgy tetszik: történelmi igazságszolgáltatás – nélkül. Az erős Magyarország víziójába nem csak azt lehet beleérteni, hogy kívánatos volna a hazát ismét olyan állapotba hozni, hogy képes legyen megvédeni magát az őt érő külső gazdasági, katonai és kulturális ármányokkal szemben. Egy erős ország ugyanígy a belső ármányokkal szemben is szükségképpen felvértezi magát.
Az Egy az ország egységes, kölcsönös megbecsülésre épülő országa a jelenlegi katasztrofális helyzetből nézve kollektív álomnak szép, politikai programnak kevés. Magam is csak a Magyar Nemzetnek adott nagyinterjúból értettem meg néhány fontos, ám a könyvben elnagyolt üzenetet, például az előre hozott választások szükségességéről. Orbán, aki ízig-vérig demokrata, s még az általa is jegyzett kerekasztal-demokráciára sem akar – minden tökéletlensége ellenére – utólag túl kemény szavakat mondani, szemlátomást azzal a paradoxonnal küzd, hogy az elhibázott rendszert a rendszeren belülről bajos megreformálni. Ez a rendszer nem nyújt biztosítékot az átöltözött diktatúracsinálók, országtolvajok, notórius hazudozók és rágalmazók, sőt a klinikai esetek ellen. A népszavazás mint előre hozott választást kikényszerítő demokratikus eszköz ebben az immorális hatalmi közegben nem automatikusan működik – erkölcsi nyomást gyakorolni ugyanis erkölcsileg amorf hatalomra egyszerűen nem lehetséges.
Az amorf hatalom addig ragaszkodik formálisan a jogállami keretekhez, amíg azok a továbbélését szolgálják, ellenkező esetben nem haboznak felrúgni azokat. Ezért nem fogják soha méltányolni az orbáni erőfeszítéseket sem arra, hogy a másodosztályúvá züllesztett Magyar Köztársaság megtalálja azt a szűk, de járható mezsgyét, amelyet az illuzórikus szocializmus meg a farkasétvágyú kapitalizmus a puszta létezésre meghagyott neki. A nemzeti maximum gondolata olyan szűk mezsgye, amelyen lépdelve talán megállítható a romlás. Az amorf hatalom csupán gazdaváltásként élte meg, hogy némi átmenettel Moszkva után Brüsszelt kell szolgálnia; nekik soha nem kívánkozna egy olyan mondat a tolluk hegyére, hogy „egy erős Magyarországnak nincs félnivalója az Európai Uniótól”. Mert ugyebár a gyengének van. A franciákat, a németeket, de még a lengyeleket is tiszteli az uniós vízfej: kéri s nem utasítja őket valamire. Az unió nem valaki más – az unió mi (is) vagyunk. Persze a sereghajtóknak mindenütt kevesebb a becsületük.
Becsületbeli ügy – írta Orbán Viktor az egyik könyvfejezet élére. Becsület – minő avult fogalom! Benne rejlik a régimódi normatív világszemlélet, a kölcsönös méltányosság, a versenyvallással megmagyarázhatatlan önkéntes szabálykövetés, az önkorlátozás, sőt az érték tisztelete is: hogy becse van valaminek. A becsületbeli ügy meg a lovagiasságot idézi – de használható fogalom-e ez az erkölcsrelativisták, a hátulról támadók, az övön alul ütőkkel szemben? Nem túl naiv-e már megint Orbán Viktor? Ellenlábasai egy választást elcsaltak, egyet elhazudtak, s a mesében is csak három kísérlete van a legkisebb királyfinak. Vajon elegendő-e ezzel az ellenféllel szemben a meggyőző érv, a decens stílus és a szimbolikus lelkesültség? Az előre hozott választások napirendre kerülése azt mutatja: aligha elég. Nyolc összefüggő év alatt annyi lehet a kártétel, hogy már egy emberöltő alatt sem állítható helyre az eredeti állapot. A szociálliberálisnak nevezett komprádor kormány az egészségügy és az oktatásügy szétverésével épp most igyekszik ráütni a pecsétet az ország végzetes, latin-amerikai típusú kettészakasztására. Ha valóban egy az ország, akkor az amorf továbbszolgáló hatalom ellen kell az egységét megteremtenie.
De miben bízhatunk? Orbán – általam ismeretlen forrásokra hivatkozva – azt állítja, hogy a magyar individualizmus történelmi gyökereinél csak az angolszászoké hatol mélyebbre. Ez esetben nincs miben bízni. Szerencsére Orbán Viktor ebben téved: meggyőződésem, hogy a nemzeti összekapaszkodás parancsa a nagy históriai válsághelyzetek idején nem kivételes a magyar karakterben, hanem épp ellenkezőleg: ilyenkor áll helyre a normális, természetes állapot. Abnormális helyzetből – és az utóbbi száz évben jórészt ilyenekben volt részünk – ezt nehéz látni, s politikus kevés is ehhez: államférfi kell hozzá.
Orbán Viktor országlása rövid volt ahhoz, hogy történelmi léptékben minősíteni lehessen, de az mindenki számára világos, hogy a mai kocsmához képest maga volt az eszményi kormányzás. Jegyezzük itt meg tárgyilagosan: kormányozni jobban tudott, mint könyvet írni.