Dübörög a reformexpressz

Amikor már vagy ötödször olvastam eltérő szemléletű újságokban, hallottam különböző tévécsatornákon, hogy „egy éve hangzott el az őszödi beszéd”, bosszúság fogott el. Mi az ördög? Számon tartjuk, mint a Himnusz megírásának napját? Bevéssük utódaink emlékezetébe is? Tán nem találunk széles e hazában az MSZP Hlesztakovjánál izgalmasabb politikust, akinek szemünket valóban fölnyitó, fontos állításokat tartalmazó beszédét fölidézhetnénk magunknak? Vajon nem azért nem tartunk-e sehol, mert hagyjuk, eltűrjük, hogy nekünk egy Gyurcsány legyen az origó?
Jó, tudom, hogy az őszödi beszéd a demokrácia nélküli nyilvánosság diadala. Valaki rosszul csukta be a szekrényajtót, és kiesett a hulla. Ennyi. Lehet, és kell is beszélni az őszödi összeesküvés kudarcba fulladásáról – de nem mindegy, hogyan. Sose felejtsük el leszögezni, ha kiejtjük szánkon a szót: Őszöd, hogy ama kies balatoni helység kormányüdülőjében mindössze csak annyi történt, hogy onnantól kezdve a hazudozás és a manipuláció a romlás rejtett szakaszából a nyílt szétrohasztás szagosabb változatába torkollt. A szakadék fölött a kötélből font függőhíd elszakadt, de néhány MSZP-s a levegőben lógva áldozatkészen összekötözte a kötéldarabokat, hogy (bármelyik) kedvenc főnökük továbbmehessen az úton.
Sokba kerül nekünk az MSZP csúcsembereinek áldozatkészsége: bármilyen áldozatra készek, amennyiben azt nem ők hozzák meg.
Egy év telt el. Egy hosszú év. Sokunk egy egész választási ciklusnak érezte. Egy nehezen kibírható, jellegzetesen szoclib stílusú ciklusnak. Ahol a pokolfényű bulista összejövetelek színpadán, a vörös drapériák tövében egy gogoli figura a demokrácia nagyobb dicsőségére permanens kampányt folytat a magyar ellenzék ellen. Ráér. Nincs is más dolga, mint néha elkurjantani magát, ha felé fordul egy kamera: „Gyerünk! Húzzunk bele! Megcsináltuk!” Ezzel aztán ki is pipálható az aznapi kormányzati feladat. Permanens forradalomról mégsem beszélhet, hát permanens kampányba veri az orrunkat még mindig, nem veszi észre, mennyire elegünk van önhergelő, nemzeti érdekérvényesítésről mit sem tudó politikájából. Talán ne is nevezzük kalandor politikusnak. Egy kalandornak charme-ja van.
Egy év telt el. Egy hosszú év a rövid életünkből. Egy fölösleges év, egy semmire sem jó év, egy romboló, egy intézményeket szétverő év.
Hatalmas színházzá vált az életünk ez alatt az egy év alatt. Miniszterek tündöklése és bukása van most műsoron. Kezdő színésznők nagy beleéléssel értelmiségi halas kofát játszanak. Volt agitprop-fehércselédek idegesen nyilatkoznak napkeltétől napnyugtáig. Morális fogyatékkal élők Leónidasz-emléknapért lobbiznak. Végül a Revizor előadja monológját.
„Az kell nekem, hogy azt mondjátok: gyerünk, Feri, tartsd az ütemet.” Körbenéz. Hatásszünet. A közönség hallgat. A nagyközönség régóta hallgat. Taps nincs, csak figyelem. A Revizor szívére szorítja a kezét, pedig sem Himnusz nem szól, sem Nagy Imre-szobor nincs a közelben, imaszőnyegre sem kell térdepelni. Elhangzik a felülmúlhatatlanul bombasztikus állítás: „Az úton végig kell menni.” Függöny. A szünetben a színház folyosóján aztán ki-ki megbeszélheti ismerőseivel, hogy ez vajon még a lenini út, amelyen szintén állandóan tovább kellett menni, akkor is, amikor az már a Gulagra vitt, vagy ez már az óperenciás konvergenciába vezet. Az óperenciás konvergencia az MSZP-nek mindennél fontosabb: miatta képes volt egyetlen ideológiai vagyontárgyukat, a Kádár-örökséget elkótyavetyélni, és inkább Nagy Imrét nevezni meg szellemi dédinek. (Hogy jó bolt volt-e nekik a csere, az majd választáskor kiderül.)
A mai kormány ugyanazzal az egyénre, az egyes emberi életre nem figyelő neofita dühvel veri szét a még működő intézményeket, a létező, inkább tökéletesítendő, mint megsemmisítendő struktúrákat, mint amellyel nagyszüleik az ország erőltetett iparosítását akarták keresztülvinni. Magyarország abba fog belepusztulni, hogy mindig erőszakot tesznek rajta. A szerves fejlődés, a saját út tiszteletben tartása csak ritkán tudott eltartani hosszabb ideig. Politikusokkal Dunát lehet rekeszteni. Államférfiakból jóval kevesebb van. Államférfiainkat kivégezték, merényletet követtek el ellenük, elhurcolták a Szovjetunióba, besározták, lejáratták-lejáratják – mikor mit diktál a törpe kor. S a legnehezebb időszakokban valahonnét mindig előkerült egy megszállott: egy ágáló nemzetvezető, egy kérlelhetetlen demagóg, egy rossz pozőr.
És ilyenkor mindig jött az erőszak. Az erőszakos csonkítás, az erőszakos diszkontinuitás, a rissz-rossz utópiák vagy éppen a családokat ellehetetlenítő „reformelképzelések” agresszív bevezetése. Erőszakos korok nem csak rendőrségükről ismerszenek meg. Az erőszak a hatályos törvények semmibevételében is megnyilvánul. Minden törvénytelen cselekedet mögött ott van a törvénytelenségre fittyet hányó felelős kormány. Valaki szóvá tette, hogy az egészségügyi reformról nem vitatkoztak szakértők, nem alakult ki társadalmi vita. De hát szüksége van-e vitára egy erőszakosan bevezetett intézkedésnek? Volt-e társadalmi vita a kádárizmusban a megtorlás módjairól? Volt-e nyilvános, előzetes társadalmi vita az új gazdasági mechanizmusról? Semmi nem volt. Először bevezették a reformokat, utána lehetett vitatkozni róla, bizonyos embereknek, bizonyos feltételekkel, és lehetőleg nem sokáig.
Az erőszakos út nem akar szembesülni a valósággal. Az erőszak híve nem szereti, ha gondolkodsz és összemérsz, ő azt szereti, ha minden ígéretét elhiszed, és bízol benne, mint áldozat a túszejtőben. Az erőszak politikusa mindig azt mondja: ma nehéz az életed, de holnap fenékig tejfel lesz. Ma „kutya nehéz”, de holnap vár rád a földi paradicsom. De ha szembesítjük a valósággal, akkor valójában mit is mond? Azt mondja, azt üzeni neked: ma a közüzemi tartozásaid fejében jelzáloggal terhelheted a családod feje fölött a házadat, lakásodat. De mégsem leszel földönfutó, mert holnap kedvező hitelt vehetsz föl, és trendi faházat építhetsz magadnak a bank által már eltulajdonított ingatlanod helyett. Ez a Gyurcsány-kormány által adott perspektíva. Hogyan is tehetné ez a társaság erősebbé Magyarországot úgy, hogy közben állampolgárainak életét letapossa?
Egyszer megtudtam, hogy az enciánkék szegfű attól kéklik, hogy a tövére rézgálicot öntöznek. Azóta szomorúság fog el, ha egy ilyen természetellenesen kék szegfűt látok a virágboltban. Magyarország egyre inkább erre a rézgáliccal öntözött, kék szegfűre hasonlít. Itt hosszú évek óta semmi nem az, aminek lennie kellene, és semmi nem úgy működik, ahogyan működnie kellene. A szegfű búzavirágnak, a saját zsebre dolgozó milliárdos vállalkozó politikusnak hazudja magát. A méreg pedig leszivárog a talajba.
„Az úton végig kell menni. Ha kell, több körültekintéssel, ha kell, több bölcsességgel” – mondta a miniszterelnök az éves kormányzás tapasztalatait összegző, vörös fényben úszó bulin. „Ha kell, több körültekintéssel.” Különös megfogalmazás. Eszerint ha egy intézkedéssorozat meghozható úgy is, hogy nem kötelező körültekintőnek lenni, ha nincs kényszerítő erő valamely intézkedés hatásának fölmérésére, akkor lehet hasra ütéssel is dönteni? Netán – emberek sorsa ide vagy oda – elég a várható következmények tessék-lássék vizsgálata is?
Íme, a kívülről vezérelt ember. Aki csak külső nyomásra változtat a farkaskíméletlenségen. Aki csak akkor viselkedik emberi módon, ha rákényszerül. Mert hát mi ez a „kell” például az egészségügyben? Nyilván nem az a fajta „kell”, ami azt diktálja: „gondoljuk át ezt a dolgot, itt emberek halhatnak meg, ha rosszul döntünk”. Aki így gondolkodik, az eleve, egy beléírt parancs szerint, felelőssége szerint körültekintő, és nem azért, mert azt „kell”. Nem azért, mert valaki az értekezlet részvevőinek beszólt: „Gyerekek, körültekintőnek kell lennünk, mert a béka fara alatt van a népszerűségi indexünk!”
A gondolatok öltöztetnek. A szavak vetkőztetnek. Egy, az ország élén álló politikustól elvárom, hogy intézkedéseit kivétel nélkül minden esetben a lehető legtöbb körültekintéssel hozza meg. Ne azt mondja: ha muszáj, akkor körültekintőek leszünk. Egy felelős politikus nem utólag tekint körül a Magyarországnak nevezett, elárverezett pusztaságon, a fejét vakarva: mi a túrót csináltunk is itt? Nem azt mondja: ha túl nagy lesz a szeméthegy, amit összehordtunk az ország asztalára, ha túl sokan halnak meg idióta intézkedéseinktől a kórházakban, ha kínosan megnő az öngyilkosok száma Magyarországon a beszűkülő életlehetőségek miatt, ha tömegesen vesztik el földjeiket és ingatlanjaikat az emberek, és ezért kitör a botrány, akkor esetleg majd óvatosabbak leszünk. A politika szélhámosa rögtönöz, és ha elszúrja a dolgot, utólag kitalál valamit. Az államférfi mérlegel. És csak utána dönt.
n
A kiábrándultság csöndje üli meg az országot. Nemigen hallani a boltban vagy a közüzemi díjakat behajtó irodákon a számlákon megdöbbenő reklamálók körében vagy a megfelelő kórisme megállapításának céljából a különféle szakrendelések miatt ötszörös vizitdíjnál tartó betegek várótermi társalgásaiban, hogy „húzzál bele, Feri! Nyúzzál le rólunk még több bőrt! Mi úgy szeretünk véres hús lenni!”
A reformexpressz mellett emberek sorfala álldogál. Mikor meglátják, ki ül az első, csillagos szerelvényben, kiabálnak: „Húzzál el!” A média másnap azt írja, hogy a miniszterelnököt a haladás fokozására biztatta a magyar nép.
S hogy ne csak az őszödi rétorra emlékezzünk: olvasóim idézzék föl magukban az 1999-es esztendőt. És mind a többit: a 2000-eset, a 2001-eset és a 2002-es év tavaszát. Emlékeznek még rá? Egyéves kormányzása idején a Fidesz a pontokba szedett választási ígéreteit, már-már iskolás módon, lelkiismeretesen, egyenként számba vette, mi az, amit addig sikerült teljesítenie, és mi van még hátra. (A média ezalatt rasszistázott kicsit, hogy ne kelljen a polgári kormány teljesítményét elismernie.) Az akkori kormány számára a választási ígéretek betartása több volt, mint politika. Becsületbeli ügy volt. Az a kormány minden évben így tett, mert komolyan vette a demokráciát, és minden évben önmagát szembesítette saját választási ígéretei teljesítésének hányadával. Mennyi gúny érte emiatt az Orbán-kormányt. Mennyi gyalázkodás. Az írástudók mai árulásának tükrében a Gyurcsány-kormánynak a bűnei is erényszerűek, míg az Orbán-kormánynak az erényeit is bűnként tartották számon. Most pedig, urak, tartunk, ahol tartunk.
Azt kell eldöntenie mindenkinek egyenként: akar-e fölkapaszkodni egy olyan vonatra, mely a szakadék felé rohan. A reklámfüzetben a kupék tiszták és elegánsak, csupa bársonyülés, az ablakon krómozott fogantyúk. Aki még hisz nekik, és fölkapaszkodna a reformvonatra akár menet közben, azt még gyorsan fölrántják. Belökik az ajtón, „ő már a miénk”, kacsintanak össze a háta mögött. Mire a delikvens körülnéz a nosztalgiaszerelvényen, rádöbben, hogy egy marhavagon kellős közepén áll, a sarokban kübli, a padlón szalma, az étkezőkocsihoz átvezető ajtó lezárva, rágyújtani tilos, de egyébként is már rég elcsaklizták a farzsebéből a cigarettáját. Most aztán kiabál: „De hát nem ezt ígértétek! Itt van a reklámfüzetetek az első osztályú vonatkupéról! Hol van a kényelmes, bordó bársonybevonatú ülés, amelyen oly jólesik hátradőlni, s elszívni egy finom cigarettát? És hol van a farzsebemből a cigarettám? Nem elég, hogy becsaptatok, még a zsebemben is kotorásztok? Hogy mertetek a pénztárcámba nyúlni?”
„Rosszul gondolod ezt”, ezzel a mondattal vágja el a panaszáradatot, fejét kicsit félrehajtva, a haladásexpressz egyetlen, a kiváltságosoknak létesített, fényűző fülkéjéből a marhavagonba átlépett Revizor. „Mindenki azt kapja, ami neki jár. Nekünk kormányzati negyed, neked tripla fűtésszámla.”
Fut, robog a reformvonat. Rajta Európa legtehetségtelenebb kormánya. Egyelőre még nem árulják el senkinek se, hogy azért váltottak ekkora sebességre, mert a fék nem működik, szakértői körükben pedig senki nem ért hozzá, hogyan kell megállítani egy szakadék felé rohanó reformvonatot.

A szerző irodalomtörténész, szerkesztő