Lelkileg szétszakított társadalom

A rendszerváltozás nyertesei és vesztesei mára elszigetelődtek egymástól, mint ahogyan a társadalom szétszakadása is mindennél nyilvánvalóbbá vált. S bár politikailag valóban függetlenek vagyunk (sok szempontból pedig a nyugati civilizáció része), ugyanakkor kétségtelen, hogy a mai magyar társadalom több résztársadalomra esik szét. Méghozzá mind életformáját, mentalitását, törekvéseit és értékaspirációit tekintve is. Egy kisebbségre, mely már ma is a nyugat-európai polgárok életszínvonalán él; egy erőtlen középosztályra, amelynek tagjai váltig abban reménykednek, hogy a civilizált fejlődés hordozói lesznek; végül a társadalom nagy részét kitevő többségre, amelyik tartós, a generációk között is átörökített szegénységben vegetál. Nem szólva legalább nyolcszázezer emberről, aki a harmadik világ szegényeihez hasonló nyomor és kilátástalanság között tengeti életét.
Hozzávetőlegesen 4,1 millió állampolgár – köztük legalább nyolcszázezer cigány, hatszázezer fogyatékos és közel kétszázezer nagycsaládos – szorul segítségre. Épp így megemlíthetjük a növekvő számú egyszülős családokat, akiknek a létszáma meghaladja a négyszázezret. Vagyis szociológiai kifejezéssel élve: a társadalom újra szembetűnően szegmentálódott, aminek következménye, hogy a különféle csoportokat merev, szinte átléphetetlen határok választják el egymástól. Még pontosabban fogalmazva: a magyar társadalom egészében megint csak duális szerkezetben működik. Ami egyesek számára a felhőtlen civilizációs jólétet jelenti, másoknak pedig (s milliókról van szó) a teljes anyagi és szellemi süllyedést. Ezért is merő szemfényvesztés azt állítani, hogy az európai fejlődés perifériájáról lekerültünk volna, vagy esetleg gazdasági leszakadásunk valamelyest is csökkenne. Inkább ennek végzetes következményeit kell elviselnünk nap mint nap. Holott a rendszerváltozás kezdeti időszakában a népesség több mint kétharmada a szabadságot tette az első helyre, s csak a népesség harminc százaléka tartotta fontosabbnak a biztonságot. Azaz mindazokat a lehetőségeket, amelyek a munkahely, a lakás, a jövedelemszerzés és az egészségügyi ellátás megbízhatóságát jelezték. Az utóbbi időben ez az arány megfordult. S ugyanígy meglepő, hogy a legutóbbi szociológiai felmérés szerint a megkérdezetteknek csupán egytizede tartja fontos értéknek a szabadságot.
Közben viszont egyre hangsúlyosabbá válnak a második generációsnak is nevezett gazdasági, szociális és kulturális jogok. Mert ahol az állampolgárok bíznak a politikai-hatalmi elitben – mint amennyire ezt a német vagy a svéd példa igazolja –, s betartják a gazdaságban és a társadalomban közösen hirdetett szabályokat, ott a szabadságnak is nagyobb relevanciája van. Ám az korántsem véletlen, hogy a mai magyar társadalom viszonyai között a jólét vágyott és realizálható életlehetőségei között egyre mélyül a szakadék. És ha nem is beszélünk róla: a rendszerváltozás nyerteseinek életvitele egyre inkább csillagtávolságra kerül, amit a társadalom többsége behozhatatlannak tart. Manapság a leginkább preferált érték a gazdagodás, a siker, a szerzés, de ezzel egyidejűleg azt is észrevehetjük, hogy a globalizáció és a társadalom konfliktusában az utóbbi kerül hátrányba. Mint ahogy azt sem kell túlságosan bizonygatnunk, hogy mivel a mindent átható piacelvűség következtében az állam fokozatosan kivonul az infrastruktúra, az iskolarendszer, a közegészségügy finanszírozásából, ezzel elkerülhetetlenül a társadalom civilizatórikus javainak újratermelése kerül veszélybe.
Hiába hangzanak el különféle szólamok az állam racionalizálásáról, a versenyképesség fenntartásáról, a valóságban kizárólag a pártelvű globalizmus követelményei érvényesülnek. Ráadásul a globalizáció közismerten nemcsak az információtechnológiára épül, hanem a legteljesebb értelemben vett kommunikációra és mediatizációra. Az állam tudatos gyengítése azonban minden szempontból a társadalmi tőke csökkenéséhez vezet. A haszonelvű globalizmus egyik tulajdonsága pedig változatlanul a profitéhség. Ha viszont az állam puszta vállalkozásként működne, legfeljebb az ínséget oszthatná el, nem pedig a bőséget. Hiába ugyanis a piaci racionalitásra épülő gazdaság, ha nem képes megjelenni a kisebb-nagyobb életközösségeknek az a társadalmi tapasztalata, amely a létfenntartási, jövedelemszerzési, együttélési lehetőségek megújítását érinti. Megannyi tény bizonyíthatja (a drasztikusan romló egészségügytől a növekvő munkanélküliségig), hogy az amúgy is alacsony életminőségi mutatók – globalizáció ide vagy oda – megállíthatatlanul romlanak. Az utóbbi öt-hat évben tudatosodhatott, hogy újabb százezreket fenyeget a lecsúszás, melynek következtében rendre a deviancia, az önpusztítás számtalan formája kel életre.
Mindezt persze nem a véletlenszerűen kiválasztott tények halmaza, hanem a félreérthetetlen bizonyítékok sokasága támasztja alá. Igaza van azoknak a társadalomkutatóknak, akik a válság okait nem pusztán a társadalom gazdasági teljesítményében, hanem az államháztartás fokozódó hiányában, az államigazgatási és a közösségi szolgáltatások anomáliáiban, vagyis a társadalom lelki szétszakításában látják. Mert a végzetessé váló egzisztenciális bizonytalanság miatt össztársadalmi méretekben nő a reménytelenségről, a jövőnélküliségről panaszkodók aránya is. S erről egy pillanatra sem feledkezhetünk meg.

A szerző szociológus, egyetemi oktató