Elképesztő. Nettó hülyeség. Szellemi színvonala katasztrofális. Morálisan kételyeket támasztó. Egy papagájnak dicsőségére válhat, egy költőnek aligha. Nemcsak intellektuális, de morális csődöt jelez. Ha tanárként hasonló állítással találkozom, tán azt mondom: „ez akkora marhaság, hogy ki sem tudom javítani”. Nemcsak mostani, de néhai önmagából is bohócot csinál. A kutyaszar kimarad a hóbul. Minden porcikám borzad tőle, irtózik ellene.
Elvesztettem a józan eszemet? Én? Elvesztettem a józan eszemet? Én? Én?
Talán. Biztosan. Igen. Egyértelműen. Egy szabadelvű demokráciában Debreczeni Józsefnek pont annyi joga van elveszteni józan eszét, mint az általa minősítgetettnek (merthogy az első két bekezdés fordulatai szóról szóra Debreczeni József Csoóri Sándorra kihegyezett szövegéből valók – Népszabadság, május 26.). Egy szabadelvű demokráciában nincs olyan magaslat, ahonnan ilyen színvonalon bírálhatnánk a rendszer kritikusait. Mert a demokrácia is jellemkérdés. Mentalitás. Stílus. És persze a fő kérdés: létezhet-e olyannyira tökéletes demokrácia, amelynek kritizálása csak a józan ész elvesztésével lenne magyarázható? (Létezhet, de az ilyen számaja gyemokratícseszkaja rendszerek mindig összeomlottak…)
Csoóri Sándort először 1979 elején láttam a debreceni egyetem XII-es előadótermében. Nem tudom, Debreczeni ott volt-e, a négy-öt közös egyetemi évből alig őrzök képet róla. Csoóri előadásáról igen, éreztem: találkoztam valakivel. Találkoztam egy emberrel. Csak érdekességképpen: pár héttel később a kolozsvári buszpályaudvaron Kallós Zoltán igazított útba. Mielőtt megtudtam, ki is ő, az jutott eszembe: mintha Csoórival beszélnék, bár ő nem lehet, mert alig néhány hete láttam. Úgy látszik, valóban volt valami közös „fénye” ezeknek az embereknek.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne vitatni még a „fényes” emberek gondolatait is, sőt, feltételezem, ők lennének legjobban megbántva a kritizálhatatlanság mítoszától. Viszont nincs az a vitapont, amelyik megengedhetővé tenné a kioktatást, a színvonaltalanságot, a stílustalanságot. És nemcsak a „híres” emberek esetében, de a szemléltetésnek fölhozott, butaságokat író diák esetében sem. Mert minden diákunkban is ott van a fény…
A kioktatás, a színvonaltalanság, a durvaság nem pótolja a logikus gondolatmenetet, és nem igazán képes eltakarni a Csoóri Márciusi levele által (is) felemlegetett gondokat, sőt a stílus igazolja Csoórit…
Mert logikus-e azt vádolni elfogultsággal, aki a megszokottat kéri számon? Ha március 15-én emberemlékezet óta Petőfiéket, a Nemzeti dalt, a tizenkét pontot, a pesti népet ünnepeljük, akkor vajon az fordítja napi politikára az eseményt, aki ezt a hagyományt képviseli, vagy az, akinek hirtelen eszébe jut, hogy nem is így volt, nem is az utcán történtek az események, hogy még Petőfi se az volt, akinek gondoljuk – és akiről tudjuk, hogy nincs igazán harmonikus viszonyban az utcák népével? Nem az lenne logikus, hogy aki épp bagatellizálni akarja március tizenötödikét, ki sem áll beszédet mondani? És tényleg, aki március tizenötödike hagyományos értékeit kéri számon, az „a rendszerváltással született Magyar Köztársaság lerombolásához akar muníciót szállítani”? Uramisten.
Vagy nézzük a következőt: „a költőnek fogalma sincs a magyar egészségügy helyzetéről, a reform indokairól, a konkrét lépésekről”. Bizonyíték? Sehol. Biztosan axióma, hogy egy történelemtanárnak több fogalma van az egészségügyről, mint egy költőnek. Sőt lehet, hogy több fogalma van, mint az egészségügyben dolgozó, Csoórit igazoló neves szaktekintélyeknek. Hiába mondja egyikük konkrét esetek bemutatása után, hogy „ami most történik, az ostobaságból vagy gonoszságból végrehajtott népirtás”, hiába mutat rá a másik, hogy a reform még a halottakat sem kíméli, mert a leépítések miatt némely boncteremben az ott maradt egyetlen dolgozónak egyedül kellene cibálnia a súlyos holttesteket. Nyilván nekik sincs fogalmuk az egészségügyről. Vagy nem kell őket komolyan venni, mert már mutatkoztak a „balkáni lótolvaj” közelében? De ha szakemberek tapasztalata attól függően érvényes, hogy politikailag hol állnak, akkor Csoórinak tökéletesen igaza van, amikor a diktatúrában gyökerező demokrácia züllöttségéről és képmutatásáról beszél. Ha viszont hajlandók vagyunk elgondolkodni a szakmabeliek tapasztalatain, megint csak arra juthatunk, hogy züllött az a „demokrácia”, amelyik rontja az életkilátásokat, amelyik nem tiszteli az élők és a holtak méltóságát.
De a legfontosabb: el lehet durvasággal takarni a Csoóri-szövegben meglevő igazságokat? Nincs csőd, nincs válság az országban? Akkor miért látja ugyanígy rengeteg, a lelkét kitevő és összes energiáját erre az országra fordító ember? Miért érzi az emberek zöme bizonytalanságban magát? Miért érzik úgy sokan, hogy semmi távlat előttük? Miért fogalmazzák meg egyre többen, hogy az úgynevezett rendszerváltás sikertelen volt?
Két éve egy oktatási konferencián például a következőket mondtam a válságról:
„Azaz igen is válságban van az iskola.
Csakhogy. Az egészségügy nincs válságban? A kultúra nincs válságban? A mezőgazdaság nincs válságban? A falu nincs válságban? A vasút nincs válságban? A nemzettudat nincs válságban? Az önkormányzatiság nincs válságban?
Lehet, hogy két házzal arrébb épp egy hasonló konferenciát tartanak a környezetvédelemről, öt házzal arrébb a népesedésről, szerveződnek a faluparlamentek stb.
És (…) válság mindenütt.
Ez egy súlyos módszertani kérdést vet föl a számomra. Hogy merről menjünk merrefelé. Vajon megszüntethető-e a válság apró kicsi lépésekkel: javítunk kicsit az iskolák finanszírozási rendszerén, kihagyjuk az érettségi szabályzatából a megvalósíthatatlan baromságokat, vagy például az egészségügyi törvénybe belefogalmazzuk, hogy a kórházakban a leveshez kötelező kanalat is adni, ha biztonsági őrökkel oldjuk meg a normális sorban állást a pénztárak előtt.
Vagy pedig a másik irányból közelítünk: mi lehet az oka, hogy minden területen válság van, és azt próbáljuk megszüntetni?
Mert mi az, ami az elmúlt tizenöt évből szélsőségesen kimaradt? Mit nem fogalmaztunk meg, mit nem beszéltünk meg?
Nem beszéltük meg a két legfontosabbat. Hogy mi az ember. És mi a társadalom. És persze, hogy miben áll az ember és társadalom viszonya. Csak egészen ritkán olvashattunk olyan írásokat, mint Karátson Gáborét, amelyben a környezetéért, önmagáért felelős kisember, illetve a leépített kisszerű ember között tesz különbséget, azt a következtetést levonva, hogy vannak olyan politikai erők, akik a kisszerű emberek meglétében érdekeltek.
Tényleg, mi az ember? Cél, érték vagy teher, eltartandó kacat? Sajnos egyre inkább úgy érzem, ebben az országban minden teher. Teher a paraszt, teher a beteg, teher a nyugdíjas, teher az orvos, a tanár, az alkalmazott, teher a kultúra, teher a vasút, teher a posta, teher a falu, teher az iskola, a kórház, a jövő, teher az EMBER. Milyen ország az, amely a rémisztő demográfiai helyzet ellenére is teherként kezeli a gyereket? Amelyik azt üzeni a szülőnek: nem te járulsz hozzá a közjóhoz a minél több gyermek nevelésével, hanem a köz hoz áldozatot a gyerekeid támogatásával.
Van-e esélye az ember saját értékére helyezésének? Az ember és környezet, ember és társadalom, ember és kisközösség, ember és másik ember, ember és történelem, ember és jövő viszonyának megjavítására? (…) Ha sikerülne a legfontosabb kérdést megfogalmazni, megvitatni, ha sikerülne az embert mint értéket középpontba állítani, ha sikerülne a mentális rendszerváltást elkezdeni és végigvinni, akkor talán egyből megoldódna minden. Akkor mindenféle törvény nélkül is kapnék kanalat a leveshez a kórházban. Akkor a takarítónő nem zárná be előttem az iskolai WC-t. Akkor a helyi önkormányzat azt lesné, hogyan hordhatna tenyerén, hogyan kényeztethetné a tehetséges embereket. Akkor nem az iskola válna a fő ellenséggé.”
Két éve így látszott. Azóta pedig történt egy s más. Megállapodás aláírása után kigúnyolt gazdák, választás előtt nyilvánosságra nem hozott hiányadatok, Kövér kötelezésének genezisét éppen Debreczeninek bevalló határtalan cinizmus, titkosnak szánt beszéd, járókelők elleni rendőri erőszak, önmaga felelősségének kivizsgálásával megbízott felelős, gyorskötözővel megnyomorított csuklók, tömegbe vágtató lovas rendőrök, kilőtt szemek, mentők önhibájukon kívüli téblábolása a beteget befogadni nem merő kórházak között, felbukkanó és agyonhallgatott korrupciós ügyek lettek a legfőbb útjelzők.
És megjelent egy új életérzés: az én pályámon például egyre több helyről hallom, hogy az oktatási „reform” céljai között nemcsak az oktatásra szánt pénzek lehalászása szerepel, hanem a nyugdíjrendszer „reformja” is: az elküldöttek a megaláztatásba, a maradók az iszonyatos (és zömében értelmetlen) túlhajszoltságba fognak belepusztulni még nyugdíjaskoruk előtt…
Hát igen: lehet szörnyülködni a valóság, a válság megfogalmazásán, lehet durváskodni a valóság kimondójával, attól a valóság valóság marad.
És igen: a diktatúrában gyökerező demokrácia törvényszerűen züllött és képmutató. Hogy egy hétköznapi példát mondjak. 1990-ben nem kevés naivitással azt hittük, az átmenet pontbeli tulajdonság, demokráciává alakulunk hipp-hopp. Megtartottuk, sőt néha megvédtük pártmegbízatású munkahelyi vezetőinket állásukban, mondván: a demokráciában nekik is helyet kell adni. Talán azt is reméltük: ezzel a támogatással ők is átélnek valami katarzist, rádöbbennek, más mentalitás is van a Kádár-korszak szolgalelkűségén kívül, és kicsit visszahúzódnak a közéletből. Ehhez képest azt kellett tapasztalnunk sokunknak, hogy alig egy évtized múlva ugyanolyan kiszolgáltatottságban, napról napra araszolgatva, gyakran le is sajnálva tengetjük életünket, miközben az általunk elengedettek virulva, ragyogva viccelődgetnek velünk fényes politikai pályát befutva. Persze lehet azt mondani, hogy ez ízlés kérdése, nekem (akinek családjában volt kivégzett az előző rendszerben) sok, másnak nem. De abban a pillanatban, amikor ugyanez fordított helyzetben másképp történik meg, amikor 2002 őszén, az önkormányzati választás után egy héttel eltávolítják dunántúli igazgató ismerősömet, mivel egy többpárti demokráciaként, köztársaságként definiált országban képes volt a vesztes kampányát támogatni – na, ebben a pillanatban egzaktul is érvényét vesztette a kilencven őszi gáláns magatartásunk. Végül is Arany János Toldi Miklósa is tanult: fiatalkori naivitásán majdnem rajtavesztett, a nagylelkűen elengedett cseh vitéz hátulról támadt rá – másodszor már joggal nem volt olyan nagylelkű…
Vagy egy másik példa. 2000 februárjában igazgatómmal eltanácsoltunk egy érettségi előtt álló tanítványomat. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor trükkösen meghamisította félévi jegyeit. Ez a döntésünk 2006. október hatodikán érvényét vesztette: megtanultuk, hogy a trükkök százai, a „nem pontos” számok, az eltitkolt negatív eredmények igen is méltánylandók. Vagy csak arról van szó, hogy (a diktatúrában gyökerező) demokraták más mércét alkalmaznak fölfelé, mint lefelé? Ha így van, nem jogos megkérdőjelezni demokráciánk egészségét?
És az értelmiség tényleg hol van? Ha az egykori demokratikus ellenzékhez köthető értelmiség legtöbb tagjának a mai demokratikus ellenzék kardlappal való csépeléséhez szava sincs, ha tűri, hogy viccet csináljanak megvert emberek nevéből, ha lapít a rombolás láttán, ha a más véleményeket azzal véli elintézni, hogy szalonképtelennek minősíti vagy a személyt, vagy a megjelenés helyét (miközben ő számtalanszor nem ad helyet számára nem tetsző szövegeknek), akkor talán már nem is sorolható az értelmiséghez…
Debreczeni József eszközökben nem válogató, az egész életpályát és személyiséget megkérdőjelező írásban próbálta lehetetlenné tenni azt, aki szót emelt. Hogy miért tehette? Talán egy tavalyi szövegében találjuk meg az okot: „Most Gyurcsány Ferencet látom jónak. (…) Könyvet írok róla. Több mint egy éve minden lehetséges időmben vele foglalkozom. Többször elolvastam minden írását, szinte minden beszédét és nyilatkozatát.”
Babel és Gorkij jut eszembe. Gorkij azt tanácsolta a fiatal, kezdő író Babelnek, hogy menjen az emberek közé tanulni. Igen. Aki minden lehetséges idejében egy emberrel foglalkozik, az sok mindent nem lát. Nem látja az országban egyre inkább elszaporodó depressziós jelenségeket. Nem látja azt, hogy egy gimnáziumi osztálynak a fele úgy gondolja, külföldön éli le az életét, mert itthon szerinte semmiféle kilátás nincs. Nem látja a nyomorúságos, magukra hagyott falvakat. Nem érzi a sírhatnékot gyermekszínjátszó találkozón, ahol egyik-másik gyengécske előadásban nem a szakmaiatlanság a tragikus, hanem az, ahogy átsüt a produkción: ezek előtt a gyerekek előtt semmi távlat. Nem látja a szakrendelésen egyetlen orvosra órákig várakozó ötven embert. Nem látja a mindennapi fásultságot. És így tovább napestig.
Debreczeni Józsefnek nem kellene megfeledkeznie más szerzőkről sem. Hogy az irodalomból is meg lehet tudni: a társadalom, a demokrácia nem túl egyszerű fogalom (főleg, hogy minden rendszer demokráciának definiálja önmagát). Hogy a demokráciában is lehet nagyon rosszul érezni magunkat. Hogy Ady Barangolás az országbanjából többet megtudhat a mai Magyarországról, mint mai kedvence húsz napirend előtti felszólalásából.
De tanulságos lehet Madách athéni színe is: „A NÉPBŐL: Halál! Halál! – ÉVA: Kiről van tehát szó? MÁSODIK DEMAGÓG: Ki másról, mint ki egy fejjel nagyobb, / Mint polgártársai, s azt nem tűrhetik. ÉVA: Miltiadészról? – Oh, nagy istenek! / S te is, vén Kriszposz, kit rabszolgaságból / Mentett ki férjem, most halált kiáltasz? KRISZPOSZ: Engedj meg, asszonyom, kettőnk közül / Csak egyik élhet. Három gyermekemmel / Tart, aki így szavaztat. ÉVA: Jaj neked, / Ha sorsod, Kriszposz, így lealjasít! / Bár megbocsájtok, hogyha éhezel.”
Észrevettük? Madách a mai magyarországi mögötti második legtökéletesebb demokrácia negatívumaira világít rá. Ideje lenne kikezdeni életművét.
A szerző pedagógus
origo.hu
Nyárias meleg várható a hét első felében
