Frei Tamás egyszer már – akkor úgy hittük: egyszer s mindenkorra – kiírta magát a televíziós szakmából. Akkorát hazudott, hogy egy erkölcsös kultúrállamban egyetlen tévétársaság tájára sem engednék oda többé soha. Magyarország ma nem erkölcsös kultúrállam, ezért az RTL Klubon beszüntetett Frei-dosszié némi pauzával ott folytatódhatott az állítólag konkurens TV 2-n, ahol a botrány előtt abbamaradt.
A botrányra talán még önök is emlékeznek. Akkor éppen – nyilván fatális rendszerhiba folytán – Orbán Viktornak hívták a miniszterelnököt, Frei Tamás pedig valahol Moszkvában a kamera előtt megérdeklődte egy bérgyilkosként bemutatott gaszpagyintól, hogy folyó áron mennyiért tenné el láb alól a regnáló magyar kormányfőt. Már ez a kérdés is felér egy politikai hűségnyilatkozattal a balliberális politikai erők mellett (Horn, Medgyessy, Gyurcsány idején ez a gondolatkör valahogy nem izgatta), a skandalum azonban akkor teljesedett ki, amikor Juszt László, a kiváló hangú, CD-t is kiadó slágerénekesnek gyanús lett, hogy nem ismerős neki az interjúalany, s utánanézett a dolognak orosz alvilági körökben. Mégpedig rekordidő alatt leplezte le a dossziényitogató kollégát – ekkora bravúrért pedig mindennemű beágyazottság híján rendkívüli Pulitzer-díj járt volna. Kiderült, hogy a bérgyilkos nem volt bérgyilkos, hanem valami vendéglátó-ipari alkalmazott, akit Frei bérelt fel arra, hogy virtuálisan elintézze Orbánt. Nincs is ennél jobb módszer arra, hogy beültessék az agyakba: itt volna már az ideje egy kis hamisítatlan magyar politikai merényletnek.
Nos, ez a moral insanity tért vissza a másik országos kereskedelmi csatornán. Ezeket nehéz megkülönböztetni, mert egyszerre szokták kieszközölni a korrupt médiahatóságnál az idő előtti koncesszióhosszabbítást, s ha kellemetlenkedő harmadik szereplő tűnik fel a médiaszínen, közösen vásárolják fel tulajdonosaik. Frei ebbe a versenyt imitáló kvázimédiába olyan szervesen illik bele, hogy némi altatás után – egzotikus járványok és multimilliárdosok körüljárását követően – már fel sem tűnik igazán, hogy megint orbánozik. Mielőtt ugyanis megérdemelt nyári szünetre vonult volna, megfilmesített egy érdekesen időzített belpolitikai témát: miért nem távozik már Gyurcsány és Orbán a magyar közéletből. A két név közötti „és” szócskán van a hangsúly. Két eset lehetséges. Vagy önkéntes penitenciaként igyekszik segítségére sietni a zsákutcába és államcsődbe jutó balliberalizmusnak, vagy tényleg megszólalt ama telefon a titokzatos agytröszttől. A csatorna meg ellenvetés nélkül leadta az újabb (ezúttal finomabb eszközökkel operáló) manipulációt, elvégre Pelikán elvtárstól is kértek valamit a korábbi szolgálatokért. Mivel nem várhatunk mindent az elfoglalt Juszttól, magam igyekszem felgöngyölíteni az ügyet a hétfő esti műsor alapján.
Frei Tamással soha nem az volt a baj, hogy ne tudta volna a riporteri szakma csínját-bínját, hanem az, hogy nem rendelkezik az ehhez a munkához elengedhetetlenül szükséges morális tartással – vagyis hiteltelen. Ám ez a műsor is briliáns módon van összerakva: az operatőri munka és a vágás semmi kívánnivalót nem hagy maga után. Ezúttal is a prekoncepcióval és a sanda szándékú tévés manipulációval van a baj. Egyezzünk ki, mert ez így nem mehet tovább – fogalmazza meg a sulykolni kívánt üzenetet már a legelején –, s két megoldást kínál: vagy üljön az általa megterített kerekasztalhoz (képzavar) Orbán és Gyurcsány, vagy távozzanak kéz a kézben. Ők juttatták ide az országot – állítja, pedig ez nem fedi a valóságot. Orbán idején még nem volt baj, Medgyessy és Gyurcsány idején lett baj. Mégis, feleljen az ellenzék vezetője is a kormányzat bűneiért. Frei nem ejt szót arról, hogy Orbán Viktor jelenleg megközelítőleg 45:15-re vezet hazug és tehetségtelen ellenlábasával szemben. A Gyaloggalopp legendás poénja jut az eszembe: miközben a kérkedő lovagnak már mindkét kezét és lábát levágták a párviadal során, azt kiabálja távozó ellenfele után: egyezzünk ki döntetlenben… A Frei-féle döntetlenre játszás ügyes, de azért átlátszó fogásokkal van megtámogatva. Először is, a főképp az SZDSZ holdudvarához tartozó üzenetküldő nyilatkozók közé tisztességes művészemberek, értelmiségiek is bele vannak keverve, akik megfogalmazzák azt az általános csömört, amit a gyurcsányi országlás végtermékének is mondhatunk – ám a vágás és narráció eszközeivel ez valahogy az elmúlt tizenhét évre mint monolit időegységre van visszavetítve. Frei a politikusok hitelvesztéséről differenciálatlanul beszél (náluk csak az ingatlanügynökök simlisebbek a jónép szerint – fejti ki roppant tudományosan), s hallgat arról, hogy azért ezt az országot mégiscsak Gyurcsányék hazudták szét úgy, hogy regionális éllovasból sereghajtó lett.
A mai Magyarország nem érti a Lánchidat – szögezi le Frei. Egy ilyen kiállás szép gesztus lett volna tőle például a liberális Hídember-hisztéria idején, mikor majdnem megfeszítették az „áruló” Bereményi Gézát; ám ez az összekötő szimbólum így csak Medgyessy hírhedt pontonhídját juttatja az eszembe az uniós csatlakozás napján, ami D–209 szerint azt jelképezte, hogy „a túlparton is emberek élnek”. A balliberálisok valahogy mindig békülni akarnak, mindig hidat verni, csak azért közbe az ellenfelet is belekevernék a betonba. Frei és társai hajlanak túllépni ezen az apró részleten. Nem világos, hogy Frei Lánchídja hogy köti össze a két politikai oldalt (ki van Budán és ki Pesten), de ez nem is érdekes: fő, hogy azt a tételt lehessen bizonyítani, hogy egyik se különb a másiknál, azaz a bűn közös. Ennek nyomatékosítására még a közpénzből eltartott Debreczeni József is oda van citálva, mint „Orbán Viktor egykori tanácsadója”. (Hogy manapság Orbánt ő már Lengyel Lászlónál is jobban gyűlöli, arról nem értesülhet a dossziéélvező néző.) Debreczeni szerint kérdéses, a választásokon „ki hazudott nagyobbat” – s rossz politológusként elsiklik ama tény fölött, hogy ki kormányoz ma és kormányzott azelőtt is voltaképpen.
Előkerül Hankiss Elemér is, aki kiváló koponya volt, de a szellemi hanyatlás szomorú jeleit lehet felfedezni rajta: például Clintont ajánlja a nemzeti megmentés kormánya élére, „mert ő most ráér”. Ennél még Habsburg Ottó is jobb ötlet volt, bár a bolgároknak sem jött be a királyság köztársasági restaurációja. Clintonról meg Az elnök emberei című szappanopera jut az eszembe, ahol rendületlenül demokrata az elnök, s a némiképp elfogult forgatókönyvírók nem hajlandók tudomást venni róla, hogy már a második republikánus ciklust nyögik. Hankiss fantaszta ötlete, amely a „külföldi tekintély” hamis dogmáján alapul (hívjunk be egy idegen uralkodóházat, hátha jobb lesz nekünk) veszélyesebb, mint első pillanatra látszik: pénzügyminiszternek máris Soros Györgyöt vizionálja. (Kérdezhetik egyesek: miért, eddig nem ő volt hatalmon?) Szomorúan látom: Hankiss hajlott korára feladta a demokrácia alapelveit: jó királyt akar. Nem tudta kitalálni (hál’ istennek) Magyarországot, csak azt tudta kitalálni, hogy az általa korábban elnökölt köztévében ilyen címmel legyen műsora. Elragadó az az elegancia, hogy képes úgy csinálni, mintha az ő elhibázott ténykedésének semmi köze nem volna a közélet mai züllött helyzetéhez.
Hankiss persze csak azért kell, hogy hitelesítse Konrád Györgyöt. Konrádról nem említtetik meg, hogy az SZDSZ alapító tagja, s így a magyar tragédia előállításában neki és pártjának elévülhetetlen érdemei vannak. Morális orákulumként osztja az igét, s már feledve van, hogy sógorát feladta a diktatúra titkosszolgálatának. Konrád képes azt kiejteni a száján, hogy „milyen hülyeség polgárháborút játszani egy nem ideologikus társadalomban”, mintha nem ők hozták volna létre Vitányi Ivánnal a szellemi polgárháborút intézményesítő Demokratikus Chartát a posztkommunista MSZP és a látszat-antikommunista SZDSZ hatalmi frigyének előkészítésére. Mindehhez a cserbenhagyott, aktuálpolitikai ürügyként felhasznált Fejér megyei romák is hozzá tudnának fűzni ezt-azt a Rádió utcai szónoknak. Konrád pontosan tudja, hogy amikor azt állítja Gyurcsányról és Orbánról: „az emberek beleunnak mérkőzéseikbe”, lényegében a demokráciát, a politikai váltógazdálkodást teszi zárójelbe. Az SZDSZ reklámembere, Geszti Péter arcátlansága már ehhez képest kisfiús: ő csak az állandó offenzív politikát kárhoztatja, miközben ennek jó néhány markáns elemét ő szabadította ránk.
Frei egy meg nem nevezett londoni lapra hivatkozva állítja: a honi politikában „vérfrissítés” kell. Citálja az észtek példáját, akik emigráns antikommunista politikust hívtak haza Kanadából – de ki az ő nyugati magyar jelöltje? (Soros nem ér: ő könyveiből ítélve már saját magán sem tud uralkodni, nem egy országon.) Meg vannak említve a csehek is pozitív példaként, de a kabarészámba menő ötletük, hogy régebben a cseh származású amerikai miniszter asszonyt környékezték meg elnökjelöltnek, itt elsikkad. A két bezzegország Freinél Észtország és Írország, amelyek – úgymond – kiegyezéssel másztak ki a slamasztikából. Freit egy észt diák kalauzolja Tallinnban a pesti Soros-egyetemről, s talán ezért nem értesül arról, a rendszerváltó, több száz kilométeres balti élőlánc nem valamiféle nagykoalíciós összeborulás volt, hanem bátor, szovjetellenes, antikommunista gesztus. Szóba kerül ugyan, hogy a keleti blokk országaiból ott vitték valamire, ahol elszámoltatták, sőt kiszorították a kommunistákat – ám később ez elfelejtődik: az ifjúkommunista vezető Gyurcsány meg a kommunizmust bontó Orbán megint egy gyékényre kerül. A megmondóember Konrád ki is mondja: egyik se fog győzni, sőt, ha mások lesznek a „főszereplők”, akkor se változna semmi. Nyilván egy új SZDSZ kell, Soros-kormány, a tévéhíradó helyett meg napi Frei-dosszié, a Soros Alapítvány támogatásával.
Frei szerint az énekes Kovács Ákos is azt mondja, egyszerre kell menni Orbánnak és Gyurcsánynak, de ezt nem Ákos hangján halljuk. Amit hallunk, az az, hogy „gyilkosokkal nem lehet tárgyalni”, meg ahogy a rendőri túlkapások Frei szerint „az egyik oldal jogos sérelmei”, azok Ákos szerint az ország sérelmei. Geszti elmeséli, hogy a milliárdosok rosszkedvűek, mert ebben a kiélezett demokráciában nem látják konvertálhatónak a hatalmukat. Már épp a szívünk szakadna meg, amikor a névtelen londoni lap „a magyar milliárdosok nagykoalícióját” követeli, akár Gyurcsány és Orbán nélkül. S Frei rögtön elő is állít egy nem túl ismert milliárdos üzletembert, aki valami homályos népgyűlést emleget, meg hogy ha megszabadulunk az acsarkodó káderballasztoktól, az rögvest „milliárddollárosítható” lenne. Kicsit kesergünk, hogy Bozsik Yvette-nek Constantába kell járni dolgozni (pedig az is Európai Unió), Bukarest viszont a Kelet Párizsa. (Freinek nem tűnnek fel a román belpolitikai viszályok: hol az exminiszterelnök ellen folyik eljárás, hol az elnököt mozdítanák el.) Ezen a ponton Frei megterítteti Orbánnak és Gyurcsánynak a kerekasztalt, feledve, hogy előbb még konrádilag ki akarta őket akolbólítani. Később Konrád György még metodológiát is ad a szertartáshoz: szerinte az „erős asszonyoknak”, Lévai Anikónak meg Dobrev Klárának kéne a férjeikre hatni. És ez nem fikció! Konrád egy ponton elkezdi tegezni Orbánt, mintha az osztályfőnöke lenne. „Légy polgár!” – szólítja fel, valószínűleg a tényleg szerencsétlen plebejusretorikára utalva. Ám ripacskodásnak hat, amikor túljátszva szerepét, Konrád kifejti: „Kellene egy adag őszinteség.” Azzal ő is hadilábon áll, s nem csak a Gyurcsány-mentegetés miatt: Kuncze mellett őt is kiírhatták volna a köszönő óriásplakátra az elárult rendszerváltozás dolgában. Ákos szerint amúgy ez a rendszerváltozás nem zárult le – nem kéne hát ugyanazokra bízni, akik egyszer már elszúrták. (Például a kommunisták elszámoltatásának szabotálásával.) Hankiss Elemér e ponton felfedezi, hogy nincs társadalmi szerződés Magyarországon: a gazdagok sokkal többet elvesznek a szegényektől, mint ami jár nekik. Ez a szerkesztési hiba picit gyengíti a „milliárddollárosító” üzletemberi nagykoalíció korábbi sulykolását. Hankiss vezet át a megegyezés kultúráját demonstráló Írországhoz is, ahol Frei magyar vendégmunkásokhoz jut el, a lényeghez nem. Mivel magam is forgattam filmet a kelta tigris jelenségről (innen lopta Kóka János a pannon pumát), tudom, hogy az ír felemelkedés nem ment volna az amerikai és más emigráció „hazaadózása” nélkül, mint ahogy az északír konszolidáció sem az anyaországi írek különadója nélkül. Ez tehát egy az egyben nem átültethető modell, miként az észteké sem, akik nem mulasztották el a kommunizmussal való totális szakítást. Jómagam Tallinnban a rendszerváltó elnök, Lennart Mari fiával beszélgetve jöttem rá a különbségre: ott a politikai botrányoknak van következménye (aki lebukik, repül), nálunk meg nincs.
Frei az északír kiegyezés nagyszerűségét lehangoló belfasti utcaképekkel illusztrálja, s egy szava sincs ahhoz, hogy egy börtönviselt IRA-politikus ossza az igét abban a tárgyban, hogy miként kellene Magyarországot egy füst alatt gyurcsánytalanítani és orbántalanítani. Az őszi budapesti zavargások e fénytörésben egy polcra kerülnek a sok évtizedes ulsteri vallásháborúval. A páros leléptetés elmélete támogatást kap az ugyancsak megszólaltatott Schmidt Máriától is, aki antikommunista múzeumigazgatóként és – miként Debreczeni József – Orbán-főtanácsadóként van bemutatva. Frei neki tulajdonítja Fricz Tamás „következmények nélküli ország” meghatározását is, de Schmidt már előrébb tart: szerinte lefagyott a rendszer, szoftverfrissítésre van szükség. Frei még kimondatja Cserhalmi művész úrral, hogy akkor ebben a szellemi polgárháborúban Orbán meg Gyurcsány talán kezdjen csomagolni, aztán megint a megterített kerekasztalt látjuk, immár a kiebrudalandó politikusok névtábláival.
Összefoglalom. Gyurcsány csődbe vitte az országot, ezért mennie kell, de vigye magával Orbánt is, helyet csinálva a lefagyott rendszer szoftverfrissítésének, amely a kommunistákkal ugyan továbbra sem számol le, de megnyitja az utat egy új kerekasztal előtt, ahol Orbánt és Gyurcsányt egyszerre intézheti el a Juszt-féle orosz álbérgyilkos, így jöhet Clinton kormányozni, mert ráér, Soros György támogatásával bevezetjük a kötelező észt- és írnyelv-oktatást, Frei Kossuth-díjat kap, a milliárdok dollárosodnak, a milliárdosok végre megnyugszanak, Bozsik Yvette-nek nem kell többet Constantába bumliznia, Konrád György pedig regényt ír Hankiss Elemérről. Egyet azonban ne feledjünk dossziéügyben: aki egyszer hazudott, máskor is hazudhat.
origo.hu
Hétszázötven kilométeren védekezik az ország az árvíz ellen
