Nyílt levél egy történelemtanárhoz

Ön száz társammal együtt azok közé sorolt, akik „nem számítanak” (Népszabadság, 2007. május 26., A rendszerváltozás vesztese). Nyolcvan évemmel, költői, esszéírói, műfordítói kísérleteimmel ehhez szeretnék gratulálni. Tudja, ahogy Ön most (és nem először!) fölült a katedra magasára, hogy kinyilatkoztassa az egy, egyetlen igazságot, rendkívüli módon lefegyverzett, úgy is mondhatnám – kicsit szlengesen –, földobott. És még ha csupán erről az emelkedettségről volna szó. De a bátorsága, már-már vakmerősége, uram, ahogy Ön a politikai és rendőrhatalom ravaszul álcázott bástyái mögül a tudatlanságukban védtelen ellenségeit, tehát engem is, megcélozza és eltalálja, uram, az áldóját neki, az egyszerűen remek, remek, remek! Megvallom, az tetszett legjobban, az a sok hamis erény, amelyet Csoóri Sándorra, több mint fél évszázada barátomra és vitatársamra ráaggat.
Az sem üres szócséplés az Ön szájából, hogy Csoóri egyik legkorszerűbb költője a magyar XX. századnak, hogy esszéírásban és a magyarság sorsának, jövőjének végiggondolásában, a hajdani ellenzéki erők összekovácsolásában a legkülönösebb elszántságú intellektueljeink közé tartozik. Ezt Ön, nem kis meghökkenésemre, jól látja. Sajnos a „bűnöket” is! A legvisszataszítóbb természetesen az, hogy barátom 1952 óta a hazugság, a csalás, a képmutatás bearanyozott (és ezen most pénzt, sok pénzt értek!) királyai, fejedelmei ellen küzd. Kétszázharmincöt tartótiszt, 69 ügynök, ötezer oldalas jelentése lett ennek a „jutalma”. Bezzeg Önt nem részesítik ilyen figyelemben! Pedig Ön mindent elkövet, hogy egyáltalán nem titokzatos megihletőinek kedvére tegyen. Még a viszonylagos eredetiségtől sem tartja vissza a hasznot hajtás szomja. Mit bántja, hogy az 1848–49-es győzelemtől és tragédiától megfosztja a forradalom és szabadságharc legendáját. Igen, úgy igaz: legyen csupán az reform, amint az univerzális főnök, saját kútfejéből vödörszám merítve, „megmondotta”. Kár, hogy nem Ön volt az első fölfedező. Mégis azt ajánlom, Vörösmartyt kicsit átugorva: „Zengj nekünk dalt tények nagy tanárja!” Ilyen tény, hogy Petőfi március idusa után azt írta Aranynak: „Nem folyt vér. Éppen arra vagyunk büszkék, hogy vér nélkül is kivívtuk a forradalom győzelmét!” Ez nem jelenti azt, tanár úr, hogy Ön megfeledkezhetik a mellőzhetetlen hadi eseményekről, az osztrákokkal szemben aratott magyar diadalokról. Talán Ozora, Isaszeg, Komárom is a képzelet szüleménye? Bem harci cselei, az is, ahogy Görgey sorra veri Windischgrätzet? És kiket mészároltak le tömegesen az oroszok 1849-ben, talán néhány, a Pilvaxból elkujtorgott birkát? Igyekszem, látja, viszszafogni az Ön iránti lelkesedést, mégse tudok megfeledkezni az akasztófán lógó, mellükre esett fejű, forradalmár tábornokokról! Hiába, meg kell értenem, hogy egy közönséges „reformszándéknak” is sok vér az ára a XIX. században. Önnek ez se fáj? Hurrá, micsoda tudóshoz méltó, hihetetlen vasidegzet az Öné! Petőfié annál viharjelzőbb: „Ezer felé bús harcmező a hon, / Arat rajt a halál irtóztatón; / Itt egy falu, amott egy város ég, / Százezrek jajától zúg a lég; S halál, rablás, mind a király miatt – / Akasszátok föl a királyokat!”
Szinte meg is történik, amit a költő követelt. Ilylyés Petőfi könyvéből idézek: „A magyar seregek országszerte diadallal hajtják kifelé az ellenséget. A nemzetgyűlésben felülkerekedik a forradalmi párt: április 14-én a követek kimondják a Habsburg-ház detronizálását – Magyarország respublica! Itt a várva várt szent pillanat.” Ez már a második forradalom volt 1514, Dózsa után.
Nem akarom én megingatni az Ön magasra szédített katedráját, tanár úr! Dehogy is! Csak hát azon jár az eszem, milyen furcsa eset: 1848. március 15-éből éppúgy nem lehet reformot varázsolni, mint pillangóból férget. Vagy – ne vegye zokon eretnekségemet – Csoóri Sándor életművéből gyalázatot. Tudom, minden képessége megvan hozzá, de ez még Önnek sem sikerülhet. Pedig, gondolom, az Ön számítógépe se ingyen dobálja a betűket! Így aztán, ahogy nagy beleéléssel olvasom vádjait, váratlanul csak azt látom, hogy azok mind-mind Önre hullanak. Mert nem a költő változott át a népuralom ellenzőjévé, hanem bizony Ön!
Megleptem?
Pedig alighanem el kellett volna gondolkoznia, mielőtt Ön kezdett gyalázkodni, azokon az okokon is, amelyek Csoórit a mostani tudathasadásos hatalom elutasítójává és nem a népképviseleti kormányzás fölháborodott bírájává tette. Ön ne látná, ha merné, hogy mi most ezen az összevissza faragott magyar fán úgy élünk, mint a borzasra ázott madarak? Honnan ver a felhőszakadás: isten akaratából vagy bizonyos emberekéből, akik kisebbíthetnék a bajt, mégis nagyobbítják? Azt hiszi, egykedvűen belenyugodhatunk (magamról is beszélek), hogy majdnem-majdnem hiába törtük kezünket-lábunkat-fejünket éveken át, míg a magyar szovjetvilág összeroggyant? Keserűen emlékszem, hogy Ön is ott volt közöttünk!
Nem féltem, hogy lebukfencezik a tornyos pulpitusról: az most már végleg halálos delejében tartja. Azt értem: mindenkit el kell takarítania az útból, aki mást vall, mint amire Önt legfölülről okítják. És éppen ez az, ami az egyenlőség-szabadság elvét elárulja. Éppen ez az árulás: az öntudatos polgár biztonságának a megrendítése. Tudja, mi váltja ki Csoóri Sándorból a tiltakozást? Az, hogy akkor se félt, amikor félnie-félnünk kellett volna. S most megint az legyen a legnagyobb hőstettünk, hogy nem félünk, pedig irracionális erők fenyegetnek? Ősi ösztönök ütik föl a fejüket, alig van, bár él bennük némi értelem. Ön úgy tesz, tanár úr, mintha nem félne, mintha egyik gazdája volna a történelemnek, melyről kioktat minket, noha csak egyik félremagyarázója.
Csatlakozik olyan érdekekhez-árnyakhoz, melyek jobb volna, ha nem volnának itt. Csak az a baj, hogy itt vannak. És ez az Ön gyönge pontja. Ez az Ön lelkiismeretének a szakadozott pereme.
Tetszik nekem, ahogy röviden ítélkezik. Ahogy sommásan kimondja, hogy amit Csoóri mond vagy gondol: hülyeség. Még jobb, amikor azt írja: „Bohócot csinál magából.” Én is tudok egy ilyesféle angol szólásmondást, így hangzik: „Don’t make monkey from Broadway!” Nagyjából azt jelenti, ne próbálj mindenkit marhának nézni! Nem túlzás, de ezt kell Önnek is ajánlanom. Nem érdemes a „szent tanítók” helyett vallást csinálni. Márpedig Ön most úgy fest, mintha mindent tudna, mint azok, bár igazában csupán hisz valamiben, amely olyan „romlandó, mint a málna meg a hal”.
Kóró a lelke, azon ül / kis varasbéka ékül; / vartyog s míg zizzen a haszon / vénebb békákkal békül.
Ezért, hogy nem emelte föl tanár hangját, mikor a hatalom álarcosai meztelenre vetkőztették az óvatlan járókelőket, fiúkat és lányokat a Magyar Rádió udvarán, rájuk rivallva: „Könyörögj az életedért, te Fidesz-bérenc!” Nem gondolja, hogy ezek a diktatúra „legédesebb” idejét idéző képek álmainkban is előttünk lebegnek? Hogy az Ön volt költő barátja – mint följelentésében minden szellemesség nélkül írja – „szellemi kotyvalék” formájában is ellenáll a hiúság vásárában a magyarság kiárusításának? Melyik hatalom az, amely az országgyűlési határozatban előírt évi négy magyar–magyar értekezletet megszüntette? Ki volt az, aki társaival együtt a Kárpát-medencei kulturális egyesülésünket kiagyalt fenyegetésekkel megakadályozta? Nem tartja elképzelhetőnek, hogy a történelmi alkalom ilyen arányú meghiúsításának emléke sért és kétségbeejtő sejtelmekkel tölt el egy olyan költőt, mint az Ön által „marhának” nyilvánított Csoóri Sándor?
Semmi kétségem afelől, mekkora „hazafias vértolulást” okozott az Ön agyában 2004. december 5-e fölülről irányított kudarca. Vagy az Ön átfogó történelmi mértékével vizsgálva nem volt se népszavazás, se örök bélyeget hagyó közös szégyen? Nem kellett volna megsiratnunk mindazokat, akik a legnagyobb áldásban reménykedtek, és megint megtagadták tőlük ezt a jóvátételt? Csoóri bizony nem a fölvilágosodás demokratikus nacionalista vívmányaiban csalódott, de nagyot, hanem ennek a mai elmaszatolásában! A reprezentációs rendszer csak akkor működik mindnyájunk üdvére, ha az éppen uralmon levő párton vagy pártokon túl van egy erős ellenzék. Ennek abszolúte kétségbevonhatatlannak kell lennie vezetőjével együtt. Miért, hogy Ön ezt a természetes küzdelmet tűrhetetlennek tartja, ráadásul még a civilek szembenállását is? Tanár úr, állítom, eszelőssé kellett válnia a hatalmi arroganciától, mikor – nem tagadom – tündéri fantáziája azt súgja, hogy költőnk „muníciót akar szállítani… a Magyar Köztársaság lerombolásához”.
Minden, bár megcsappant, tiszteletem az Öné, bámulva, hogy a csőlátás pegazusa (látja, miféle képzavarba kerülök?) Önt is, mint annyi hű eszmetársát, elragadja.
De meddig, tanár úr? De hova?
Azt hiszem, hivatalosan megerősített tudorként is jobban kellene ismernie a lírát s főleg a költők lelkét. Petőfi talán nem hirtelen indulatában vágta Vörösmarty szemébe: „Nem én téptem le homlokodról, Te magad tépted le a babért”? Pedig hogy milyen nyelvű legyen a hamarjában verbuvált és számtalan nem magyar tiszt vezette honvédseregben a vezényszó, nagyon is vitatható. Ugyanez a már-már tébolyodott, gyilkos düh lobban a kitűnő hadvezér, igaz, egyáltalán nem jakobinus forradalmár hevületű Görgey ellen: „Görgeinek híják a silány gazembert, Ki e hazát eladta cudarul. Kergesse őt az istenek haragja A síron innen és a síron túl… Kergesse őt a balszerencse, mint Szilaj kutyák a felriadt vadat. Éljen nyomorból, kínból mindhalálig S ha elhal, verje meg a kárhozat.” Vörösmarty átkát vajon nem fogadtatja el velünk Világos, ha igazat megfelelő távlatból semmiképpen sem adhatunk neki?
Az Ön acsarkodó balítéletét éppen az leplezi le, hogy ma ilyen távlata nem lehet. Egyik nap azt számolgattam magamban, nyolc évtizedem alatt hány politikai álnokságot kellett megélnem. Diákkoromban a félfeudális Horthy-világot, majd a nyilasok országárulását (sírva figyeltem a dunaharaszti vasútállomáson, ahogy a helyi magyar zsidókat, köztük barátom gyönyörű szerelmét is, vagonba erőszakolják a csendőrök), aztán jött az ostrom, az oroszok, akiket a nácik elkergetőinek is tarthattunk volna, ha a koalíciós idők három éve után nem zuhan ránk a totális, teljes diktatúrájuk. Ötvenhatban a szabadság néhány napos delíriuma, aztán megint a „szelíd” tankok, végül a Kádár-királyság hamisarany-koronája. S most már másodszor (nem ahogy Ön tudja) a köztársasági, voltaképpen nyugati típusú Magyarország. Ez a tapasztalati idő talán elég lehetne ahhoz, amit Bibó a hatalomtól megszállott ember helyett az egymást szolgáló polgárok nemzeti közösségeként álmodott meg. Micsoda álom! Egyelőre vizionálni sem lehet. S Ön gyalázkodva nyilatkozik a nagy nyilvánosságnak egy költőről, „mákonynak” nevezve idealizmusát? Mert azt, remélem, nem hiteti el magával, hogy amiben most élni próbálunk, az – mint Pangloss mester tanította – „minden világok legjobbika”? Messze-messze van tőle: azért ne „morális csődözze” le jogunkat, hogyha észrevesszük hibafoltjait! Ha így tesz, akkor egyenesen Önre hullik vissza az „ostoba” jelző. Önre, akinek mindentudása megint csak lenyűgöz.
Honnan veszi, hogy a száz aláíró „jobboldali (fideszes) értelmiségi”? Én például se jobboldali, se fideszes nem vagyok, gondolkodásmódom távol tart mind a konzervatívoktól, jobboldaliaktól, mind a pártok bármelyikétől (elég volt egyszer már az MDF-ből kiábrándulni!). Minősítése éppen olyan rövidlátás, mintha az úgynevezett jobboldaliak a két kormányzópárt tagságát mind kommunistának tartanák. Én a levelet ellenzékiként írtam alá. Ha más volna kormányon, akkor is ellenzékben volnék: Magyarországon még sokáig nem lesz olyan megnyugtató helyzet, hogy egy költő vagy író teljes vállszélességgel odaállhasson bármilyen jó vezetője mögé. Azt mosolyogva sajnálom, hogy még mindig két indokolhatatlan politikai közhelyben gondolkodik. A nácik és a bolsevikok után, föltételezem, nincs többé jobb- és baloldal. A határvonal a nihilista és a végső fokon – óvatosan közelítve – még etikus emberi glóbusz között húzódik. És félek, az utóbbiak félgömbje a kisebb.
Hogy Ön hova tartozik, tanár úr? Abban bízom: mindenki eldöntheti, aki dolgozatát a nietzschei Wille zur Macht nélkül olvassa el.
Tornai József