A megvalósítás alatt álló konvergenciaprogram lényegében ötletszegény könyvelői gyakorlat arra, hogy az államháztartási hiányt a kormány 2010-re lefaragja a bruttó hazai termék 10,1 százalékáról (2006) az euró bevezetéséhez szükséges 3 százalék alá (melyet 2001-ben a Fidesz kormányzása idején már elértünk).
Növeli a bevételeket új adók bevezetésével (például ingatlanadó), régiek emelésével (kedvezményes áfakulcs, egészségbiztosítási hozzájárulás, adókedvezmények megszüntetése…), csökkenti a kiadásokat (vizitdíj, egyetemi tandíj, kórházi napidíj, 26 000 közalkalmazott elbocsátása, a megmaradók reálkeresetének befagyasztása, támogatások, szociális juttatások csökkentése, kórházak bezárása, kórházi ágyak ezreinek megszüntetése stb.).
A konvergenciaprogram a 2006-os 2345 milliárdra rúgó hiányt apró-cseprő, de ugyanakkor fájdalmas tételekkel – 80 milliárd bevételnövekedés itt, 30 milliárd ott, és hasonló nagyságrendű megtakarításokkal 2011-re 700 milliárd forint alá próbálja csökkenteni. A program azonban a kiadások egyik tételéhez, a hiány 51, 38 és 71 százalékára rúgó (2005, 2006, 2007) kamatkiadásokhoz nem nyúl hozzá. Pedig jelentős összegekről van szó: 882, 1088, 1059 milliárdról ugyanazokban az években. A kamatkiadás azért ilyen óriási, mert a forintadósság (az összadósság mintegy 74 százaléka) kamatlába viszonylag magas: közel 8 százalék, az euróövezetben átlagos 4 százalék helyett. Ha ez a kamatláb lesüllyedne az euróövezetbeli 4 százalékra, akkor az számottevő megtakarítást jelentene. Az első években – a konvergenciaprogram adataiból kiindulva – 170, 150 és 230 milliárd forintot – három év alatt mintegy 550 milliárdot, a negyedik évtől kezdve azonban évi 300-330 milliárdot. Ez azért ilyen lassan ható medicina, mert a forintadósság több mint 60 százalékát kitevő magas kamatú kötvényadósságot csak körülbelül négy év alatt lehetne fokozatosan az alacsony kamatú kötvényekkel behelyettesíteni. Öt év alatt még így is mintegy 1200 milliárd megtakarítást lehetne elérni.
Más oldalról megközelítve: a konvergenciaprogram az államháztartás hiányát öt év alatt 1660 milliárd forinttal szándékszik csökkenteni – kizárólag fájdalmas megszorító intézkedésekkel. A kamatláb leszállítása öt év alatt fájdalommentesen idézne elő közel 1200 milliárdos hiánycsökkenést, és csupán a megmaradó 460 milliárdos mérséklést kellene megszorító intézkedésekkel elérni. Vagyis a jelenleg megkövetelt áldozatoknak nem egészen egyharmadára volna csak szükség.
De ez csak az elsődleges hatása volna a kamatcsökkentésnek. Ez élénkítené a beruházásokat – nem utolsósorban a lakásépítést –, és a jelenleg beprogramozott lassulás helyett felgyorsítaná a gazdaság növekedését. A gyorsuló gazdasági növekedés következtében gyorsabban növekednének az adóbevételek, egyes szociális kiadások pedig csökkennének (például a munkanélküli-segély). Ez további áldozatokat tenne fölöslegessé.
Vagyis a kamatszintnek az euróövezet kamatszintjére való lecsökkentésével az államháztartás hiányát a konvergenciaprogram által megkövetelt áldozatok töredékéért lehetne a bruttó hazai termék 3 százaléka alá csökkenteni.
A kamatszintet lényegileg a Magyar Nemzeti Bank (MNB) állapítja meg. Az MNB azonban nem fogja a kamatokat csökkenteni. Azért nem, mert a magyar gazdaságpolitikát már évtizedek óta pragmatizmus helyett babonák vezérlik. Méghozzá külföldről importált babonák. A szocializmusban ilyen babona volt például, hogy a szocialista tervgazdaság a világ legfejlettebb gazdasági berendezkedése; hogy a kapitalizmus súlyos válságban van, és az összeomlása már csak idő kérdése; hogy a kapitalizmusban a munkásosztály egyre inkább elnyomorodik – és így tovább. A rendszerváltás után ezeket a babonákat immár nyugatról importált babonák váltották fel: szörnyű válságba kerültek azok az országok, amelyek adósságkönnyítést kértek (tehát: „az adósságot pedig fizetni fogjuk, még ha tönkremegy is belé az ország” – mondotta a Pénzügyminisztérium államtitkár asszonya); infláció csak túlkereslet útján keletkezhet, tehát minden inflációt a kereslet visszafogásával kell kezelni, és még sorolhatnám a babonákat, amelyek rettenetes áldozatokba kerültek a lakosságnak.
A magyarországi pénzpolitika egyik mai babonája az, hogy a kamatlábat magas szinten kell tartani, egyrészt azért, nehogy elszabaduljon az infláció, másrészt a külföldi befektetők bizalmának megőrzése végett. Az első mondvacsinált érv. Az euróövezetben az alapkamat, amellyel a nemzeti bank irányítja a kamatlábak alakulását, 4 százalék alatt, az infláció 2 százalék körül van. Nálunk az alapkamat 8, az infláció pedig 4 százalék fölött volt (egészen a legújabb időkig amikor 8 százalék fölé szökött). Lehet tehát alacsony infláció, alacsony kamatszint mellett is. A fő ok a második: a befektetők bizalmának megőrzése. A befektetők bizalmának megőrzése a magyar gazdaságpolitika sarkalatos dogmája, amelynek szükségességét nagyfokú felelőtlenség megkérdőjelezni. Én most megkérdőjelezem.
A befektetőket aszerint lehet osztályozni, hogy befektetésük hosszú vagy rövid távú, vagyis egy évnél hosszabb vagy sem. Aszerint is meg lehet őket különböztetni, hogy távlati jövedelemszerzésre vagy rövid távú tőkenyereségre törekszenek-e. Az utóbbiak a spekulánsok. A hosszú távú befektetés az ingatlanspekuláció kivételével nem spekulatív természetű, a rövid távú befektetésnek nagyobbik része azonban igen. A spekulációról az angolszász közgazdászok azt mondják, hogy hasznos. Tény viszont az, hogy általában káros: az esetek többségében növeli az áringadozásokat, a piac manipulálásával óriási vagyonok szerzésére ad lehetőséget, válságokat és ezrek, sőt milliók elszegényedését idézheti elő, olyanokét, akiknek a pénzpiachoz semmi közük.
A nemzetközi rövid távú tőkebefektetések percek, sőt pillanatok alatt kivonhatók valamely országból. Ezért „forró pénzeknek”-nek is hívják őket. Ezeket a forró pénzeket a bankok és a brókerházak üzletkötői kezelik, akik telefonon vagy számítógépen pillanatok alatt kötnek több száz millió dolláros üzleteket. Nincs idejük arra, hogy üzletkötésük alkalmából a lényeget tanulmányozzák: milyen egy-egy vállalat teljesítménye? Jól vagy rosszul vezetik? Alul- vagy túlértékelt-e valamely deviza? A sikeres nagybefektetőket figyelik, és „arra a lóra tesznek”, amelyikre ők. Vagyis nyájösztön vezérli őket. Ezért a csúfnevük „elektronikus csorda”.
A nemzetközi spekulatív válságokat a spekulánsok indítják el, de a spekulatív tőke menekülése valamely országból magával rántja a forró pénzek nem spekulatív részét is. 2006 végén mintegy 17 ezer milliárd dollár forró pénz áramlott szerte a világgazdaságban. Többségében spekulatív tőke volt, gyors tőkenyereséget keresve, főként tőzsdei, kamat- és devizaspekuláció révén. Hogy ez milyen iszonyatos pénztömeg, arról fogalmat alkothatunk magunknak abból, hogy a világ legnagyobb gazdaságának, az Egyesült Államokénak a bruttó hazai terméke az évben csupán 13 200 milliárd dollár volt. És ez a forró pénztömeg – főként az Egyesült Államok folyó fizetési mérlegének évről évre megújuló, sőt növekvő deficitje következtében szinte exponenciális arányban nő (2000-ben még csak 8000 milliárdra rúgott), hiszen az Egyesült Államok naponta több mint 2 milliárd dollárt pumpál a világgazdaságba. Ezek a forró pénzek okozták az 1995-ös mexikói, az 1997–1998-as távol-keleti (Thaiföld, Dél-Korea, Malajzia, Indonézia, Fülöp-szigetek), az 1998-as oroszországi és brazíliai válságokat. Sok száz millió szegény embert tettek még szegényebbé. Ezek okozták a 2003-as két, forint elleni spekulatív támadást is, melyeket a Magyar Nemzeti Bank ugyan a forint leértékelésével és a kamatláb megduplázásával kivédett, de amelyeket a gazdaság megsínylett.
Most nincs időnk aggódni azon, milyen világválságot okozhat egy szép napon a világgazdaságban keringő nyájösztön által vezérelt és pánikreakciókra hajlamos 17 ezer milliárd dollárnyi, rohamosan növekvő pénztömeg. Az aktuális kérdés az, mennyi jut ebből Magyarországnak, amely immár a globális világgazdaság része, ahová és ahonnan a forró pénzek szabadon áramolhatnak.
Viszonylag sok. 2006 végén a Magyar Nemzeti Bank adatai alapján számolva az itt lévő forró pénzek mintegy 9 ezer milliárd forintra, az az évi bruttó hazai termék (bht) kerek 40 százalékára rúgtak, s ebből a spekulatív tőke közel 7 ezer milliárd, a bht 29 százaléka volt. Mindkét mennyiség szinte exponenciális arányban nő, hiszen 2000 végén összegük 4000, illetve 2500 milliárd volt. El lehet képzelni micsoda pénzügyi válság támadna abból, ha ez az iszonyatos pénztömeg egy forint elleni spekuláció alkalmával menekülne az országból.
Térjünk vissza a magas kamatlábra. Magyarországon 2006 végén összesen 38 ezer milliárd forint külföldi tőkebefektetés volt, amely több mint másfélszer akkora, mint az az évi bruttó hazai termék. De ebből csupán 2300 milliárd érzékeny a forintkamat alakulására. A spekulánsok és az ő kezdeményezésükre 9 ezer milliárd érzékeny a magyar gazdaság fejleményeire és a gazdaságpolitika alakulására. Mint láttuk, a spekulánsok a kamatcsökkentést a pénzügyi fegyelem meglazulásának tekintik. (Ennek az ellenkezője is igaz. A spekulánsok minden megszorító intézkedést, minden nadrágszíjmeghúzást „felelős” gazdaságpolitikaként értékelnek, s így természetesen pozitívan értékelik a konvergenciaprogramot is.) Nem szabad elfelejteni, hogy amikor vezetőink kenetteljesen a „külföldi befektetők” bizalmáról beszélnek, akkor „befektetők” alatt a spekulánsokat, az elektronikus csordát kell érteni.
Ugyanakkor azonban ennek az óriási külföldi pénztömegnek a jelenléte (elméletileg) hasznos a magyar gazdaság számára, hisz ez az óriási tőkeinjekció (elméletileg) felgyorsítja a gazdaság növekedését. A gyorsabb növekedés kedvéért esetleg érdemes vállalni, hogy a magyar gazdaság ki legyen téve spekulatív válságok veszélyének, és hogy behatárolt legyen a gazdaságpolitika mozgástere. Lássuk, valóban így van-e ez.
A tőzsdén 2006 végén befektetett 6200 milliárd forint értékű külföldi tőke az ott jegyzett vállalatok tőkeszükségletének jó részét fedezi, és így hasznos. Veszélye azonban kettős. Egyrészt a Budapesti Értéktőzsdén (BÉT) forgalmazott részvények értékének közel 80 százaléka külföldiek kezén van. Ez egyedülálló arány a világon, és nem kedvező jelenség a külföldtől való ilyetén nagyfokú függés. Másrészt ezeket a külföldi tőzsdespekulánsokat nem a magyar gazdaság fényes teljesítménye vezérli a Budapesti Értéktőzsdére, hanem az a kollektív és önmegvalósító meggyőződés, hogy a BÉT-en óriási tőkenyereségre lehet szert tenni. Lehet is. Mialatt a magyar gazdaság a közép- és kelet-európai régió sereghajtói közé tartozik, a BUX, vagyis a Budapesti Értéktőzsde indexe a régió leggyorsabban növekvő tőzsdeindexe. És az index időnkénti zuhanását sem magyarországi, hanem külföldi események okozzák – a távol-keleti, az oroszországi, a koszovói válság stb. –, amelyekről az elektronikus csorda azt hitte, hogy kedvezőtlen hatással lesznek Magyarországra. Nagy baj lehet itt, ha az elektronikus csorda egy szép napon úgy dönt, hogy a Budapesti Értéktőzsde mégsem az egyik legjövedelmezőbb befektetés a világon.
Hogy a többi forró pénz hová került, azt inkább csak találgatni lehet. Annyi bizonyos, hogy a magyar bankok – főként a külföldi tőkebeáramlás következtében – úsznak a pénzben. Ezt valahogy gyümölcsöztetni kell. Az utóbbi években a legmohóbb pénzkereslet természetesen a költségvetés és az önkormányzatok részéről mutatkozik. (A költségvetés forintadóssága például 2001 és 2006 között majdnem megduplázódott.) De ez nem volt elég a beáramló külföldi pénzek hasznosítására. A vállalatok beruházásihitel-kereslete lanyha, részint a magas kamatláb, részint pedig a kedvezőtlen kilátások miatt. Így a bankok a háztartásokat célozták meg. Ki nem látott a televízióban olyan hirdetést, miszerint a bank például egymillió forint hitelt kínál garancia nélkül, csupán 20 ezer forint havi törlesztésért? A hirdetés nem mondja meg, hogy a kamatláb évi 20 százalék, és hogy mire az áldozat a hitelt kamatostul letörlesztette, a kölcsönvett összeg ötszörösét fizette a banknak. (És ez Magyarországon nem számít megtévesztő hirdetésnek!). A kampány sikeres. 2000 óta a háztartásoknak a lakáscélú hitelek nélkül számított bankadóssága több mint megötszöröződött. És az átlagos háztartás bankhiteltartozása 100 ezer forintról közel 600 ezerre nőtt. Ez nem egészséges jelenség, hiszen a felvett hitelek túlnyomó részét külföldről importált tartós fogyasztási cikkekre és külföldi nyaralásra költik, így e tételek rontják az ország folyó fizetési mérlegét.
A bankoknak még így is marad kihelyezni való pénzük. Ezt a mintegy 1400 milliárdot a Magyar Nemzeti Bankba teszik többlettartalék formájában. Vagyis: beáramlik ide 8-10 százalékos kamatra a külföldi tőke, ebből a bankok 1400 milliárdot betesznek a Magyar Nemzeti Bankba, amely ott felhasználatlanul hever. Az MNB fizet nekik néhány százalékos kamatot – lényegileg az adófizetőket illető pénzből. (Ez nyilván a fő oka annak, hogy az MNB már évek óta egy fillér nyereséget sem fizetett be a költségvetésbe.) A magyar gazdaság összes vesztesége e tételen meghaladja az évi 100 milliárd forintot. Nem jó üzlet.
Végül jegyezzük meg, hogy a magyar gazdaságba beáramlott, 38 ezer milliárdra rúgó külföldi tőkének több mint egyharmada, 14 400 milliárd egy az egyben kiáramlott magyar bankok és vállalatok külföldi befektetésére, és hogy ott az MNB adatai szerint kevesebbet jövedelmez, mint az összes itt lévő külföldi tőke: 2005-ben 4,2 százalékot, szemben a Magyarországon befektetett külföldi tőke 6,4 százalékos jövedelmével. Részben ez a tény, részben a magyarországi külföldi befektetők óriási kamat- és nyereségátutalásai, a megnövekedett háztartási hitelek importvonzata, valamint a külföldi pénzek egy részének a Magyar Nemzeti Bankban való befagyasztása magyarázza azt a tényt, hogy a bruttó hazai termék 164 százalékát kitevő külföldi tőke jelenléte ellenére a magyar gazdaság növekedése átlagban alig éri el a 4 százalékot, holott növekedési potenciálja jóval meghaladja az 5 százalékot.
E vázlatos felmérés arra utal, hogy a forró pénzek Magyarországra való beáramlásának hasznossága legalábbis megkérdőjelezhető. Nem biztos, hogy érdemes vállalni miattuk a spekulatív válságok veszélyét és azt, hogy az elektronikus csorda véleményére és reakciójára való figyelés behatárolja a magyar gazdaságpolitika mozgásterét.
A kamatlábat lehet, sőt előnyös volna csökkenteni. Hisz ez öt év alatt minden áldozat nélkül és a gazdasági növekedés felgyorsulása mellett 1200 milliárd forinttal csökkentené az államháztartás hiányát. A kamatcsökkentés annál is inkább lehetséges, mivel az összes itt lévő külföldi tőkének csupán 6 százaléka érzékeny a forintkamat csökkentésére. Ez a 6 százalék azonban elég arra, hogy elindítson egy forintellenes spekulációs hullámot. Így a kamatcsökkentés csak fokozatosan történhet – úgy 6-8 hónap leforgása alatt.
Ismételjük: alacsony kamatláb, gyorsabb gazdasági növekedés, magasabb adóbevételek, nagyobb gazdaságpolitikai mozgástér, a spekulatív válságok veszélyének csökkenése és – az államháztartás hiányának drámai mértékű mérséklődése öt éven belül.
A szerző közgazdász
A cikk második (befejező) része holnap jelenik meg. Ebben a szerző további javaslatokat tesz arra, miképp lehetne az átalakítással járó áldozatokat további intézkedésekkel még jobban csökkenteni.
origo.hu
Nyárias meleg várható a hét első felében
