Tömegek maradhatnak ellátás nélkül

Ha a rendszerváltás idején, valamikor a nyolcvanas évek végén egy magyar állampolgár besétált a körzeti orvosához bajával, elegendő volt felmutatnia személyi igazolványát, és utána sima útja volt az SZTK-rendelőn át akár a kórházig. Nem kérdezte senki, hogy földműves-e vagy menő lángossütő vállalkozó, esetleg háztartásbeliként és anyaként neveli az új magyar generációt. Nem volt probléma a betegség súlyossága sem, és akkor sem néztek rá korholóan, ha olyan kórban szenvedett, ami a mai korcs és embertelen idők politikai zsargonjával élve „nagyon megterheli az egészségügyi pénztárt”. Mindenkit szükségletei, betegségének súlyossága szerint kezeltek, függetlenül anyagi helyzetétől, tehát az egészségügyhöz való hozzáférés tekintetében minden magyar állampolgár egyenlő volt. A szocialista rendszer a marxista tanok helytelensége miatt nem tudott a kapitalizmus szintjén termelni, ennek „köszönhetjük”, hogy erre az időre a nyugat-európai országokban a lakosság életszínvonala reálbérek különbözősége miatt háromszorosa volt a magyarénak. Kompenzálásként a korszak domináns társadalmi csoportja, az MSZMP Központi Bizottsága fenntartotta a bárki által hozzáférhető egészségügyi rendszert. E tekintetben lényegtelen az, hogy a magyar egészségügyi ellátórendszer a kommunista propaganda része volt, és hogy ennek alapját a nagyon alacsony bérek jelentették, mert a ki nem fizetett bérhányadot fordították az egészségügyre. Noha a szocialista állam büszkén hirdette, hogy a szocializmus egyik egyedi vívmánya az ingyenes és állampolgári jogon járó egészségügyi ellátás, a valóságban ugyanez volt a helyzet a nyugat-európai jóléti államok esetében is: a polgárok jövedelmük arányában járultak hozzá a rendszer üzemeltetéséhez és szükségleteik szerint részesültek áldásaiból. Ez a társadalmi szolidaritáson alapuló rendszer az emberek egészségügyi ellátásának leghumánusabb módja.
A szocializmusból „átjött” egészségügyi rendszernek volt egy olyan aspektusa, amit mostanában szinte senki sem említ, ám kulcsfontosságú a mai folyamatok megértésében. Ebben az ellátórendszerben szóba sem került a pénz szerepe, a beteg gyógyításának financiális költségei. Az orvos, a kórház vagy az SZTK-rendelő elvégezte azokat a beavatkozásokat, amelyekre a betegnek szüksége volt, és a költségeket az egészségügyi pénztár automatikusan állta. Fontos azt látni, hogy ebben a rendszerben az orvos optimálisan járt el. Nem volt érdeke, hogy spóroljon a betegen, de arra sem volt kényszerítve, hogy felesleges vizsgálatokkal drágítsa a rendszert. A magyar egészségügy akkor kapta az első nagy ütést, amikor egy jó évtizeddel ezelőtt valamelyik nagyeszű politikus kitalálta, hogy pénzesíteni kell a rendszert: az volt a mániája, hogy a polgároknak látniuk kell, hogy mennyibe kerül a gyógyításuk. Valójában ez senkit sem érdekelt, és a későbbi gyakorlat azt mutatta, hogy pénzesítés óriási ballépés volt. Meghatározták, hogy mennyibe kerül egy vakbélműtét, egy hólyagkatéterezés vagy egy szemölcs eltávolítása, s ezzel lavinát indítottak el. Az orvosok és a kórházak vezetői fülébe véglegesen beültették a bogarat: ügyelni kell a költségekre, minél több beavatkozást végzünk, annál több pénzt kap a kórházunk. A szerencsétlen politikai döntésnek az lett a következménye, hogy a pénz központi szerephez jutott az egészségügyet működtetők gondolkodásában, ami önmagában a költségek húsz-harminc százalékos emelkedéséhez vezetett. Ezzel körülbelül egy időben olyan változások következtek be a gazdasági vezetésben, amelyek az egészségügyi kiadások lefaragását célozták.
Az 1994-es választásokat példátlan demagóg kampány előzte meg, a baloldali média azt sugallta, hogy a rendszerváltozás költségei (áremelkedések, munkanélküliség, elszegényedés) az Antall-kormány alkalmatlansága és szociális érzéketlensége miatt olyan magasak. Közben ugyanez a média erősen hallgatott arról, hogy az MSZP(!) részéről Békesi László színtiszta neoliberális gazdasági programmal készül a kormányzásra, amelyet a Horn-kormány teljes egészében végigvitt. Békesivel, Bokros Lajossal és társaikkal olyan neoliberálisok kerültek hatalomra, és irányították az egészségügyet (is), akik már a nagytőkés társaságok érdekeit képviselték, és a globalizmus céljait valósították meg. Ők beszéltek először kicsi államról, ami azt is jelentette, hogy a lehető legolcsóbban (és nem a legoptimálisabban) kell működtetni az egészségügyet, mert akkor a megtakarított pénzt nem kell társasági adó formájában beszedni a multiktól, így azok még nagyobb haszonra tehetnek szert. Ennek keretében került sor arra, hogy az új magyar demokrácia történetében először megcsonkították az egészségügyi ellátórendszert. Drasztikusan csökkentették az ágyszámot, és bizonyos szolgáltatásokat kivontak az ingyenes ellátások köréből. Az utóbbiak közül a legfájóbb talán a fogpótlások ügye volt, hiszen költségei miatt a szegények nem engedhették meg maguknak azt az alapvető dolgot, hogy hiányzó fogaikat saját pénzükön pótolják.
A közpénzek kivonása az egészségügyből a Gyurcsány-kormány ideje alatt folytatódott. Erősen szűkítették az ártámogatásban részesülő gyógyszerek körét, illetve az addig nyolcvan- vagy kilencvenszázalékos támogatottságú gyógyszerek finanszírozását tíz-harminc százalékkal csökkentették, ami a gyógyszertári árak két-háromszoros emelkedését jelentette. Kórházakat zártak be, és kitalálták az embertelen volumenkorlátozást, ami azt jelenti, hogy ha egy kórházban elfogy a központilag kirótt havi juttatás, akkor az orvosok nem végezhetnek több műtétet vagy más beavatkozást, hanem a hónap hátralévő részében malmozhatnak.
Tudjuk, hogy az éves kamattartozásunk 2004 körül már hét-nyolcszáz milliárdos volt, ami mára ezermilliárd fölé nőtt. Azt is mondhatjuk, hogy azzal, hogy egyre inkább a szegényekre tolták át a gyógyszerek tényleges árának megfizetését, és csökkentették a kórházaknak járó pénzt, sikerült megteremteni az anyagi alapját a növekvő kamatkötelezettség teljesítésének. A gyógyszereken és az egészségügyön megtakarított közpénz tehát a bankokhoz vándorol, és nem a közjót szolgálja. Mivel a tartozásainkat valószínűleg sohasem tudjuk visszafizetni (a magyar típusú kapitalizmus regnálása alatt ez az összeg húszról nyolcvanmilliárd dollárra nőtt!), arra készülhetünk, az elkövetkező évtizedben évente mind több pénzt vonnak ki a közjó szolgálatából, és dobnak ki kamatfizetésre hivatkozva az ablakon. Egy új kormánynak ennek (is) véget kellene vetnie.
Békesi, Bokros, Surányi olyan gazdaságpolitikusok, akik a globális tőke érdekeit szolgálták, az Orbán-kormányt követő Medgyessy- és főleg Gyurcsány-kormányokban azonban már maguk a milliárdosok kerültek hatalomra. Gondolkodásuk alapja az, hogy minden üzlet. Ha az 1500 milliárdos egészségügyi kasszát profitorientált magánbiztosítók kezébe adják, legalább 200-300 milliárdos profitot lehet kivenni abból. A magánbiztosítók megjelenésével tehát nem több, hanem kevesebb jut a betegek gyógyítására, mert a kivett profit és az új biztosítók működési költségei az 1500 milliárdot apasztják; ahhoz tehát, hogy a mai szintet fenntarthassuk, az egészségügyi járulékokat lényegesen emelni kell majd!
A mai, szolidaritáson alapuló rendszerben a gazdagok többet, a szegények kevesebbet fizetnek be, és mindenki szükséglete (betegsége gyógyítási költségei) szerint részesedik a felhalmozott forrásokból. Az új rendszer ezt gyökeresen megváltoztatja. Tudományosan igazolt tény, hogy azonos korosztályokon belül összefüggés van az egészségi állapot és a vagyoni helyzet között. A tehetősebbek már húszas éveiktől többet törődnek egészségükkel: egészségesen táplálkoznak, drága táplálékkiegészítőket fogyasztanak, sportolnak vagy fitnesztermekbe járnak, és a tengerparton pihenik a fáradalmaikat. Életmódjuk miatt közülük jóval kevesebben szenvednek krónikus betegségekben, így kevesebbe kerülnek a biztosítónak, mint a velük egyidős szegények.
Mivel a magánbiztosítók az egyes személyekkel azok egészségügyi állapota és nem vagyoni helyzete alapján kötnek üzletet, a gazdagoknak (és a fiataloknak) az új rendszerben jóval kevesebbet kell befizetniük, mint eddig. Amiatt, hogy a gazdagok kiveszik a pénzüket a rendszerből, a szegények és az idősek kezelésére, akikre eddig az egészségügyi pénztár forrásainak mintegy kétharmadát költötték, egyre kevesebb pénz jut. Magyarországon kétféle egészségügyi ellátórendszer fog kialakulni: egy az időseknek/szegényeknek és egy sokkal jobb a tehetőseknek és családtagjaiknak.
Kérdés, hogy az SZDSZ által keresztülvert több-biztosítós rendszer alternatívájaként miként lehetne optimálisan működtetni az egészségügyi rendszert. Maradjon a mai egybiztosítós rendszer, mert ha néhány százmilliárddal többet pumpálnánk bele, jól működne. A honnan lenne pénz kérdésre könnyű a válasz: végre meg kellene adóztatni az eddigi haszonélvezőket; akik alig adóztak. Ha a bankok, az áruházláncok, a telefontársaságok, a biztosítók, az útépítő cégek stb. legalább 40 százalékos társasági adót fizetnének, a szükséges többlet könnyen előteremthető lenne.
A mai törekvések ellen csak a Fidesz tehet érdemben, nevezetesen: a tervei szerint benyújtja az Országos Választási Bizottsághoz (OVB) az újabb népszavazásra bocsátandó kérdést: „Akarja-e Ön, hogy a mai, társadalmi szolidaritáson alapuló egybiztosítós rendszer továbbra is fennmaradjon?” A párt ezzel sokkal jelentősebb dolgot döntethet el a néppel, mint a vizitdíj problémája. Ha ugyanis a kérdésre a nép igent mond, a kormánynak el kell állnia a magánbiztosítókra alapozott rendszer megvalósításától. Fontos az is, hogy az új kérdést, mivel nincs közvetlen kapcsolata a költségvetéssel, az OVB kénytelen volna elfogadni.

A szerző globalizmuskutató, szakíró