Tovább beszélni magyar

últkorjában tettem néhány megjegyzést romló magyar nyelvünkre. A megállapítás nem aratott osztatlan sikert. A liberális oldalt kifejezetten ingerelte. Valaki jót gúnyolódott a csinálni ige feletti aggódásomon. Jelentem: példátlan karriert futott be. Gyurcsány Ferenc már rég nem lesz sehol, amikor a csinálás még mindig nyelvünk parlagfüve lesz. A rekordot volt főembere állította be: „Amit meg tudtam csinálni, azt megcsináltam, amit nem tudtam megcsinálni, azt nem csináltam meg.” Ugyanezt művelik a lemezcsinálók, a darabcsinálók, a törvénycsinálók, a médiában bárkit jó pénzért megcsinálók, az összes lusta nyilatkozó, aki képtelen egy épkézláb igét kiötleni. A politika nem magyaráz, hanem kijelent: a volumenkorlát azért van, hogy a kórházak finanszírozhatók legyenek. Ember legyen a talpán, aki ebből kihámozza, hogy hónap közepétől nincs gyógyítás, nincs operáció, mert eddig fizetett az egészségpénztár, innentől meg nem fizet. A cifra kifejezés a lényeg elrejtésére szolgál. Volumenkorlát. Ezt azonban nem mondják, hanem kommunikálják. Ebben az országban mindenki kommunikál, a beszédnek vége. A halálos ítéletet, ha volna, a bíróság nem kihirdetné, hanem kommunikálná. Amikor viszont nincs kommunikáció, akkor „át kell törni a hallgatás falát”. Ezt a képes beszédet politikusaink nagyon szeretik. Mire jó? Mindenre, azaz semmire. Idegtépő divatszavak: bevállal, beválogat, beszól, bekérdez, bekorlátoz, besavaz, ledegradál, leellenőriz. Bevállalós csajszi vagy? Igen? Ez annyit jelent, hogy szívesen levetkőzöl meztelenre bárhol, bármikor, bárkinek. Köcsög. Valaha tej tárolására használt, füles cserépedény, karrierje a nagyvárosi szlengben éledt újjá: ma egész Budapestre kiterjedő közszó, mindenki köcsög, aki nem én vagyok. Az öregasszony, a gyalogos, a villamos közönsége, a pénztáros, a szomszédom, meg aki szembejön.
Az úgynevezett híres emberek (celebek) életérzése a pörgés. „Pörgős vagyok – mondja az egynapos csillag a tévében: – Pörgősen élek.” Nos, ha nem kerengő dervis az illető, akkor azt akarja értésünkre adni, hogy reggeltől estig van valahol. „Eddig és ne tovább! Ennél nincs már lejjebb!” Drámai felütések újságok címoldalain. Nagy hibájuk, hogy mindig van tovább és lejjebb. Ez a továbbok és lejjebbek országa. Mint ahogyan hetenként ijedezünk a „koalíciós szakítópróbától” és a válságoktól, ahol az egyik fél állandóan „lábbal tipor vagy sárba tipor”. Hogy mit, azt már senki nem veszi komolyan.
A casting nem különleges ruhadarab, hanem szereplőválogatás, a míting összejövetel, a rafting meg vadvízi evezés. Médiamunkások! Mit szóltok a borzasztó finomhoz, a rettenetesen jóhoz, a szörnyen nagyszerűhöz és a piszok kreatívhoz? Meg a kisugárzáshoz. Ez utóbbi főképp a vetkőző táncosnők és a dudvaként gyarapodó szépségkirálynők sajátja.
Futószalagon készülnek a fordítások, és borzadhatunk, ki mindenki szótározhat ebben az országban. Kedvenc példám a „periférikus látás”. A szereplő nem a szemzugából vagy szeme sarkából néz valamit, hanem a „periférikus látásával, a látómezeje széléről érzékeli”.
Az ávós évekből citálták ide a rendőri „túlkapást”. Ha van túlkapás, akkor van kapás. Kapás, ha elverik az illetőt, a túlkapás, ha kilövik a szemét is? És mi van, ha meg is verik, ki is lövik a szemét? Nem akarom „túllépni a lélektani határt”, mert az „beláthatatlan következményekkel járna”. Magyar Bálint „tudásalapú társadalmában” állítólag egy életen át tanulunk. Nem lehetne magyarul is?