A megszorítások éppenséggel a gazdasági modernizációt akadályozzák, illetve maguk az előidézői a periodikus válságoknak. Ez volt a lényege a Magyar Nemzetben július 11-én megjelent, Van kiút megszorítások nélkül is című cikkemnek.
Kelet-Európa társadalmi-gazdasági rákfenéje mindig is a humántényező tragikus leértékeltsége volt. A középkori Nyugat-Európában a paraszt termelte az árut, míg a földesúr majorsági gazdálkodást, vagyis közvetlen kezelésében levő földjein naturáltermelést, önellátó gazdálkodást folytatott. A jobbággyal való kapcsolata nagyjából a XIII. század közepétől kizárólag a pénzben szedett adóra korlátozódott. Így a paraszt tollasodhatott, gyarapodhatott. Sokan elfelejtik, hogy a középkori rohamos városiasodást megelőzte Nyugat-Európában a parasztpolgárosodás folyamata. Id. és ifj. Brueghel képein látjuk ezeket a jól öltözött, jól táplált, mulatozó falusi figurákat.
Ilyen festményeket Kelet-Európában nem lehetett volna akkoriban festeni, de még évszázadok múlva sem. Itt a földesúr robotra és terményadóra alapozott árutermelést folytatott, ezt bírálta Széchenyi még a XIX. században is. 1848-ban és utána elmarad hazánkban a földkérdés rendezése egészen 1945-ig, ami a hazai agrártermelők kiszolgáltatottságát, személyi függését, alávetettségét konzerválta. 1938-ban a vidéki lakosság életszínvonala nem érte el az 1913-as év szintjét. Akkoriban az éhbéren tartott zsellér, az agrárproletár, a kubikos, a mezítlábas parasztgyerek volt a rendszer jelképe.
Kelet-Európában a leértékelt humántényező sohasem tudta kibontakoztatni a benne szunynyadó képességeket, jól megfogalmazza ezt Ady a költeményeiben. Ugyanakkor a túl olcsó munkaerő lehetetlenné tette a gépesítést, a modernizációt. Olcsóbb volt a kubikosok tömegeit foglalkoztatni, mint beszerezni egy modern gépet.
Az Egyesült Államokban a bevándorlók a XIX. században választhattak a farmer életforma és a városi munkáslét között, ezért aztán magas béreket kellett adni a munkásnak. Ez nemhogy versenyhátrányt jelentett volna, ellenkezőleg, a tőkét fokozott technikai megújulásra kényszerítette. 1932-ben Svédországban győztek a szociáldemokraták, akik kormányon is maradtak negyvennégy évig, 1976-ig. Alapelvük az volt, hogy kapitalista motor a termelésben, szocializmus az elosztásban. Magas bérszínvonal és magas adószint, semmi támogatás a termelőszférának, amely mindig is a világpiacon mérettetett meg. És láss csodát, a magas bérszínvonal, a világ legmagasabb adószintje nem volt soha versenyhátrány, sőt, a tőkét itt is fokozott technológiai megújulásra ösztönözte, és az ország egész ipara páratlan technikai fejlődéssel válaszolt erre a kihívásra.
Meg kell fordítanunk az ok-okozati kapcsolatot: nem a technikai fejlődés által jön létre a magas életszínvonal, hanem fordítva, tehát a magas bérszínvonal, a fejlett szociális rendszer kényszeríti ki a termelőszféra technikai fejlődését. A fejlett Nyugat nem azért él jobban, mint mi, mert náluk gyorsabb ütemű volt a technikai fejlődés, mint itt, hanem fordítva: azért volt az Elbán és a Lajtán túl gyorsabb a technikai fejlődés, mert a lakosság jobban élt, a humán tényező magasabbra volt értékelve.
Marx problémájának megoldása
– kissé másként
Marx teljesen logikusan gondolkodott a XIX. század közepén: ha a tőkés ellenszolgáltatás nélkül sajátítja el a munkás által megtermelt javak egy részét, akkor kizsákmányolja a munkást, és ebből következően át kell alakítani a tulajdonviszonyokat. De amíg ide (az elképzelt proletárforradalomig) nem jutunk el, addig is küzdenie kell a munkásosztálynak azért, hogy a profit minél nagyobb hányada maradjon nála. Ezért tartotta jó iskolának a szakszervezeti harcot. Valamiben azonban tévedett. Ha a bérharcok eredményesek, és emelkedik a dolgozók bére a profit rovására, akkor a tőkés nem a saját luxusfogyasztásának csökkentésével fog reagálni (ami mellesleg a társadalmi összfogyasztás ezrelékire rúg csupán), hanem a versenyből következően fokozott technikai megújulással. Vagyis gépesít, hogy élőmunkát takarítson meg, illetve a meg nem takarítható élőmunkát is hatékonyabban akarja foglalkoztatni, megint csak korszerű gépek segítségével.
Marxnak tehát igaza lett, a munkásosztály helyzete Nyugaton jelentősen javult a XIX. század utolsó harmadában, majd végig a XX. században, de nem azért, mert a tőkés kevesebb kaviárt és pezsgőt fogyasztott, hanem azért, mert a növekvő bérszínvonalat kénytelen volt technikai fejlesztéssel ellensúlyozni. Ne feledjük, hogy mindezt Nyugaton a fejlett, izmos munkásmozgalom, a szakszervezetek, a szociáldemokrata pártok érték el, kemény harcban! Kelet-Európában, ahol a szovjet típusú rendszer jutott uralomra a II. világháború után, paradox módon a proletárdiktatúra állama megsemmisítette a munkásmozgalmat, kiszolgáltatottá tette a dolgozó tömegeket a szuperkapitalista államgólemnek, ezért nem volt lehetséges a bérharc, a humán tényező leértékelt maradt továbbra is, ami önmagában is jelentősen gátolta a technikai fejlődést. Persze a piac, a verseny, az egyéni érdekeltség kikapcsolása mind-mind szerepet játszott a technikai lemaradásban, de én döntően a nyomott bérszínvonalat okolom. Az olcsó munkaerő, nyersanyag és energia rendkívül felpuhította a hatékonysági korlátokat, és ez önmagában megpecsételte a létezett szocializmus sorsát. Elégtelen lett a technikai fejlődés üteme, mert semmi nem kényszerítette a gazdaság szereplőit erre, az extenzív tartalékok viszont előbb-utóbb kimerültek. Csak idő kérdése volt, hogy mikor következik be a csőd.
De ne feledjük, hogy a bérek, az életszínvonal leszorítása nem öncél volt, hanem következménye a beruházási ráta erőszakos megemelésének. De mi volt a célja a felhalmozási-beruházási ráta tudatos és erőszakos megemelésének a szocializmusban? Éppen a „haladás”, a fejlődés meggyorsítása. Ne vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot! – mondta egy kis köpcös, kopasz ember az ötvenes években…
Miről szólt a Bokros-csomag?
Láthattuk, hogy paradox módon éppen a beruházási ráta megemelése, a fogyasztási ráta erőszakos leszorítása volt a döntő oka a technikai lemaradásnak. Ezt nevezi a közgazdaság-tudomány bumeránghatásnak, vagyis amikor egy intézkedés, egy gazdaságpolitika és stratégia a meghirdetett céllal ellentétes hatást generál.
A Bokros-csomag, a Gyurcsány-csomag valójában csupán idétlen ismétlése a „ne vágjuk le az aranytojást tojó tyúkot” szerencsétlen logikának. Bokros Lajos maga jelentette ki, az 1995. március 12-én általa meghirdetett csomagnak éppen az volt a célja, hogy a vállalkozói oldalra csoportosítsák át a jövedelmeket a fogyasztás oldaláról. Csakhogy pangó gazdaságban, nem növekvő GDP mellett az ilyen átcsoportosítás csakis valakik kárára, másvalakik rovására lehetséges. Egyértelmű, hogy itt miről volt szó: a bérből, fizetésből, nyugdíjból élő tömegek zsebéből kellett átcsoportosítani a jövedelmet néhány száz milliárdos család és néhány ezer milliomos család bankszámlájára.
Ezért volt a Bokros-csomag közgazdaságilag káros, és társadalmi-etikai szempontból pedig kifejezetten erkölcstelen is. Természetesen ebből nem modernizáció lett, hanem megugrott a luxusutak, a szafarik, a luxusautók stb. iránti kereslet, épültek a parvenü újgazdagok ízléstelen luxuspalotái. A képlet tehát így módosult: a jövedelmeket a tömegek alapfogyasztása irányából kevesek luxusfogyasztása irányába sikerült átszivattyúzni, a modernizáció legcsekélyebb jele nélkül.
Theodore W. Schultz és a humán tőke
Theodore W. Schultz, a közgazdasági Nobel-díjas (1979) tudós írja le Beruházás az emberi tőkébe című művében, hogy a végső fogyasztást nem szabad szembeállítani, amolyan tartozik-követel logika módjára a termeléssel, mert a végső fogyasztás is a termelés része, tudniillik a humán tényező újratermelése és folyamatos fejlődése is a fogyasztásban megy végbe.
Schultz szerint hibát követ el a fejlett Nyugat, amikor a fejlődő országokban beruházásokhoz nyújt támogatást, miközben a lakosság éhezik, ahelyett, hogy az éhezőknek adnák meg a regenerálódásukhoz szükséges alapvető táplálékot. A fizikailag, lelkileg feljavított embertömegek hamarosan jóval hatalmasabb termelőpotenciált hoznának létre, mint amit drága beruházásokkal megteremtünk.
Nos, ebből a megfontolásból kiindulva javaslom én is Magyarországon a bérfelzárkóztatás megkezdését és következetes végigvitelét. Gazdasági stagnálásunk alapvető oka a humán tényező alulértékeltsége, amelyet minden egyes nadrágszíjmeghúzó fiskális csomag tovább fokoz. Az alacsony bérszínvonallal, a visszaszorított fogyasztással csak saját elmaradottságunkat konzerváljuk. A külföldi tőkének is rosszul vetjük meg az ágyat azáltal, hogy olcsó bérekkel és adókedvezményekkel próbáljuk meg idecsalogatni. Az már egyenesen bohózat, hogy Kóka János, az orvosból lett gazdasági miniszter a dél-koreai autógumigyárnak a magyar adófizető pénzéből odadobott húszmilliárd forintos támogatást a „legjobb üzletnek” nevezi, miközben egy fényképen éppen egy gumiabroncs gurítgatásával szórakozik. A dilettantizmus, az ostobaság, és az erkölcsi süllyedés ebben az országban már olyan mélységeket ért el, hogy szinte lehetetlen alulmúlni.
1932-ben Franklin Delano Roosevelt megnyerte a választásokat. A legnagyobb válság közepette vette át a stafétabotot. Mivel kezdte? Új adókat vetett ki, ezekből a bevételekből elkezdte kiépíteni a szociális hálót, munkanélküli-segélyt és társadalombiztosítást vezetett be, kötelező jelleggel. Magyarán: életszínvonalat emelt a válság kellős közepén. És láss csodát: az USA példátlan gyorsasággal kilábalt a válságból. Nem volt nadrágszíjmeghúzás, „egyensúlyteremtő csomag”, és hasonló badarságok. Ezzel ellentétben 1932-ben az akkori brit pénzügyminiszter, Snowden (a brit Bokros Lajos) Nagy-Britanniában meghirdette a maga restrikciós csomagját, állami alkalmazottak tömegeit bocsátotta el, beleértve orvosokat, tanárokat stb., csökkentette a béreket. John Maynard Keynes, a híres közgazda gyengeelméjűnek minősítette a csomagot és meghirdetőjét is. Nagy-Britannia egyre mélyebbre süllyedt a válság mocsarában, míg az USA szépen jött ki belőle.
Az 1980-as években sok minden ismétlődött. Nagy-Britanniában Margaret Thatcher kormánya (1979–1990) életszínvonal-javítással indította el a kilábalást az egy évtizede tartó súlyos strukturális válságból. (Lehet hogy ő már tanult 1932-ből?) E történelmi példákból is láthatjuk, hogy a válságból való kilábalás eredményes módja éppen a humán tényező jobb megbecsülése, az életszínvonal javítása és nem a nadrágszíj összehúzás.
A magyar munkavállaló ma továbbra is alulértékelt, alulfizetett a teljesítményéhez képest. Az egy főre jutó GDP terén ma az unió átlagának 63-64 százalékát produkáljuk, míg a bérszínvonal az átlag 45 százalékát, a nyugdíjszínvonal pedig a 35 százalékát sem éri el. A Lajtán túl ugyanazért a munkáért (vagy még kevesebbért!), nyolcszoros bért kap egy orvos, egy nővér, négyszeres bért egy szakmunkás stb. Ezért például a Medgyessy-kormány közalkalmazotti béremelése, vagy az Orbán-kormány minimálbér-emelése nagyon is jó irányba tett, és erkölcsileg is helyes lépés volt. Ezt az irányt kellett volna folytatni, és ma nem itt tartanánk.
Ma, amikor évtizedek óta jól működő teameket vernek szét az egészségügyben, akkor hihetetlen értékű kooperatív többletet veszítünk el. A kooperatív többlet kifejezés azt jelenti, hogy az egész nem egyszerűen a résztvevő egyedek számtani összessége, hanem annál sokkal több. Hihetetlen a veszteség e téren, tíz- és százmilliárdokban mérhető! Mint ahogy óriási veszteség az is, hogy képzett, gyakorlott orvosok, ápolónők tömegei hagyják el végleg a pályát, vagy mennek külföldre. Egyetlen szakképzett, gyakorlott orvos elvesztése 100 millió forint nagyságrendű veszteség az országnak. Az egészségügy, de az oktatásügy is ma már a termelőszféra része: a humán tényező, mint termelési tényező újratermelésének és fejlődésének szférája. Ha a jól működő egészségügy több mérnököt, munkást stb. ment meg, ad vissza egészségesen a termelőszférának, akkor az ország termelővagyonát gyarapította vagy regenerálta. Az oktatásügy pedig a humán tényező minőségéért felelős, tehát a ma a legfontosabb szférája a tágabb értelemben vett termelésnek. Az egészségügybe, oktatásügybe való invesztálás ezért nem áldozat, nem a fogyasztás rubrikában kell elkönyvelni, hanem – ahogy Theodore Schultz is fogalmaz – beruházás az emberi tőkébe. És ha piacosítani akarjuk az oktatást – mert lehet –, akkor előbb be kell építeni a gyerek tanításának költségeit az apja fizetésébe. Amíg ez nem történik meg, addig nem szabad piacosítani. Erről feledkezik meg Kóka János, Draskovics Tibor és társai, amikor arról beszélnek, hogy a felsőoktatás szolgáltatás, amit meg kell fizetni.
Vegyük végre tudomásul: nyomorgó vagy egyszerűen csak állandó anyagi gondokkal küszködő, agyonhajszolt orvossal, nővérrel, tanárral, munkással stb. nem lehet modernizációt végrehajtani. Egyébként a magyar nemzet fogyása 1981 óta szoros kapcsolatban áll a megszorító intézkedések kezdetével. Éppen 1979-ben volt az első megszorító csomag, amely egy árreformmal kezdődött. Az életszínvonal javítása nálunk egészen bizonyosan javítaná a demográfiai helyzetet is. Mindebből mi következik? Az, hogy a mai magyar gazdaságpolitikai gondolkodás és stratégia teljesen hibás, primitív, idejétmúlt – és ebből következően továbbra is eredménytelen lesz.
Most az egészségbiztosítás gyógyszerkasszája lett állítólag nullszaldós, évtizedek óta először. Csakhogy. Kórházak sokasága már hónapok óta nem tud fizetni a gyógyszerekért. Ezért nullszaldós a kassza. Nem kell kifizetni a gyógyszert a szállítóknak, és máris javul az egyenleg. Zseniális.
A szerző közgazdász, egyetemi docens
origo.hu
Menczer Tamás: Ne hazudj, Peti!
