A folyó élővilága és az intézményes garanciák

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy üdvözlöm az osztrák és a magyar fél között született Rábáért akcióprogramot. Sőt gratulálok Fodor Gábor miniszter úrnak, mert hat hét alatt többet ért el, mint SZDSZ-es miniszterelődjei (Kóródi Mária 2002– 2003, Persányi Miklós 2003–2007) az előző hat év alatt. Remélem, hogy ez a megnyerő lendület folytatódik egészen a szennyezés megszüntetéséig, és talán kitart a rehabilitáció végéig is.
A megállapodás aláírásával sokan fellélegeztek, megkönnyebbültek. Vége a jó szomszédok közötti pörnek, ismét visszatérhetünk a csendes hétköznapi gondjainkhoz. Tudom, ilyenkor a megnyugvás és az öröm pillanataiban nem bölcs dolog tamáskodni vagy éppenséggel vészmadárkodni, mert könnyen rásüthetik az emberre, hogy csak savanyú a szőlő, ennek semmi nem tetszik, és így tovább. Pár nap várakozás után mégis arra az elhatározásra jutottam, hogy veszem a bátorságot meg a tollat, hogy egy-két bennem felmerülő kérdést a megállapodással kapcsolatban megosszak a szakmailag érdeklődő közönséggel.
A kedves olvasó előtt először röviden vázolom, hogyan jutottam hozzá a megállapodás szövegéhez. Miután értesültem arról, hogy egy nemzetközi sajtótájékoztatón bombasztikus bejelentés lesz a Rábával kapcsolatban, mint az ügy brüsszeli témavezetője azonnal felhívtam a szaktárcát, hogy a tájékoztató után megküldenék-e nekem az anyagot. Hebegés, habogás, ide-oda kapcsolás és hosszú várakoztatás után azt a választ kaptam, hogy nem. Pontosabban: majd az államtitkár vissza fog hívni (azóta is várom). Ezek után megkérdeztem az egyik osztrák kollégámat, meg tudná-e kérni az anyagot az osztrák minisztériumból. A megállapodás tizenöt percen belül Bécsből a postafiókomban volt. No comment.
Ezek után érthető izgalommal vettem a kezembe az anyagot. Rajta nagybetűkkel „ACTION PROGRAMME RAAB”. Az EU cselekvési programok közül van szerencsém jó néhányat ismerni, így aztán joggal lepett meg, amit ebben az anyagban olvashattam. Az anyag ugyanis rendkívül homályos megfogalmazású, konkrétumokat és kötelezettségeket egyáltalán nem tartalmazó, a legnagyobb jóindulattal is csupán vázlatnak nevezhető. Persze könnyen elképzelhető, hogy ez a kötőerővel és következményekkel nem rendelkező szöveg volt a maximum, amit az osztrák félből ki lehetett sajtolni, azt azonban le lehet szögezni, hogy ez így önmagában nem biztosít megnyugvást a folyó mellett élő lakosság és a Rábáért küzdő civilek számára. A dokumentum ugyanis súlyos hiányosságokat tartalmaz. Azoknak, akik nem olvasták vagy nem olvashatták a cselekvési program eredeti, angol nyelvű szövegét, hadd adjak néhány példát állításom alátámasztására.
A cselekvési program második pontjában a szigorúbb szabályozások bevezetésével kapcsolatban a szöveg úgy fogalmaz, hogy az „Osztrák Szövetségi Környezetvédelmi Minisztérium már tett lépéseket azért, hogy az üzemekben levő helyi adminisztrációs irodák fokozzák az ellenőrzéseket” („…to ensure that the local administrative offices in the factories intensify their controls”). Ez vagy súlyos fogalmazásbeli hiányosság következtében íródott így, vagy pedig azért, mert eddig is és a jövőben is önellenőrzés formájában történt a határértékek ellenőrzése és betartatása. Látjuk, milyen sikerrel. Felmerül a kérdés, hogy szerencsés-e ilyen pongyolán fogalmazni egy nemzetközi szerződésben.
Vagy például a harmadik pontban konzekvensen ok-okozati összefüggésként írnak arról, hogy önmagában a monitoring alaposabbá tételével meg fog szűnni a szennyezés. Olyan megállapítások és megfogalmazások szerepelnek, mint például „…the leather factory in Feldbach has built a flotation testing facility to ensure additional purification of his waste water” – azaz a fedlbachi bőrgyár felépít egy habzásmérő berendezést, biztosítandó a szennyvíz további tisztítását. Környezetvédelmi szakmérnökként bevallom, még soha nem találkoztam olyan mérő-vizsgáló berendezéssel, amely tisztított volna. Azt szűrő- vagy tisztítóberendezésnek hívják, de biztosan nem mérőnek. Ez a megfogalmazás legalábbis kétségeket hagy maga után.
Végül hadd hozzam fel még példaképp a 4-es pontot, amely a vízminőség szempontjából a legsúlyosabb kérdéssel, a sóterheléssel foglalkozik. Ennek az oka több mint 50 százalékban a geotermikus erőmű, amely megnyitása óta jogellenesen működik. Megnyitásának az volt ugyanis az egyik feltétele, hogy a használati termálvizet vissza kell préselniük a földbe. Mivel a mai napig nem rendelkeznek ezzel a visszasajtoló berendezéssel, az olcsóbb megoldást választva a rendkívül sós vizet beleengedik a folyóba. Ettől folyik majdnem tengervíz a Rábában. Ebben a 4-es pontban ennek a jogellenes magatartásnak a folytatásához járul hozzá a magyar fél még további két évre. Miért is? Miért kell egy jogellenes tevékenység folytatására még két évet adni, miért nem lehet azonnal bezáratni? Mi lesz két év után, ha nem állnak le – erről ugyanis nem szól a szöveg –, akkor majd elkezdünk egy ötéves pereskedést? Ez a pont semmiképpen nem tekinthető kielégítőnek, sokkal inkább a magyar érdekérvényesítés behatárolt képességei újabb bizonyítékának.
A megállapodást követően a sajtó hírt adott arról, hogy a Boxmark gyár a következő két évben 900 ezer eurót fektet be egy harmadik szennyvíztisztító lépcső kiépítésébe. Innen tudhatjuk, hogy amennyiben ők betartják az ígéretüket, akkor talán történik majd valami. Mert a hivatalos dokumentum csak egy olyan harmadfokú tisztítás önkéntes bevezetéséről szól, amely amúgy tökéletesen alkalmatlan a probléma megoldására. A harmadfokú tisztításról – alapértelmezésben, hiszen a szöveg itt is csak általánosságokban beszél – azt érdemes tudni, hogy egyszerű és olcsó folyamat révén kicsapatja a szennyvízből a foszfort. Mivel a Rába habzását okozó naftalin-szulfonát nem foszforvegyület, annak jelenlétét nem feltétlenül fogja zavarni ez az eljárás.
Szintén hiányzik a szövegből a miniszterek azon bejelentése, amely szerint az osztrákok 7,3 millió eurót (körülbelül 1,8 milliárd forintot) szánnak a Rába ökológiai helyreállítására. Tény, hogy magáról az osztrák–magyar közös programról olvashatunk az akcióprogramban, ám részletekkel itt sem szolgál az írás. Ezzel kapcsolatban két dolgot kell megjegyeznem. Az egyik, hogy a megállapodásban szereplő lépések mindegyike olyan, amelyet az államoknak – kinek-kinek – a saját felségterületén, egyedül kell megvalósítania. Tehát mi akár már holnap megkezdhetnénk a szennyezett részek rehabilitációját. A másik pedig: annak ellenére, hogy miniszteri szóról beszélünk, miért nem rögzítették ezt a számot a megállapodásban? Az ember egy 7,3 millió forintos beruházást is komoly írásbeli szerződésbe foglal, érthetetlen hát, hogy ez miért nem történt meg most 7,3 millió euró kapcsán!
Összességében megállapítható, hogy a homályos megfogalmazások miatt az anyag pontatlan, kusza, kevés konkrétumot tartalmaz. Nincsenek benne kényszerítő pontok-eszközök. Pedig a Rába történetéből láthattuk, hogy az osztrákok eddig vajmi kevés ígéretüket tartották be. Az ott lakók és a folyó élővilága szempontjából mindenképpen megnyugtatóbb lett volna, ha az elhangzott miniszteri ígéretek is belefoglaltatnak a megállapodásba, mert így azok is kézzelfoghatóvá és számon kérhetővé válhatnának.
Mindezzel együtt szívből kívánok sok sikert a cselekvési program megvalósításához. S remélem, nem lesz igazam, amikor azt állítom, hogy „a kényes és költséges beavatkozásokat nem ártott volna precízen, írásban is rögzíteni”.

A szerző európai parlamenti képviselő (MDF)