Meghökkentő, hogy a szovjet megszállást vezető pozícióban aktívan támogató „volt” kommunisták természetét még a XX. század legvéresebb totális világbirodalmi rendszerének összeomlását követő 17 év után sem ismerik fel. Elsősorban vezető politikusok, akiktől elvárható lett volna, hogy ezen elemi felismerésnek legalább már 1990-re birtokában legyenek. Az egyik legutóbbi példa erre Jeszenszky Géza, az első szabadon választott kormány külügyminiszterének Megalkuvó volt-e Antall József? címet kapott minapi körlevele, amelyben ezt írja: „Az MDF nem totális elitcserét, »B-listázást« ígért, hanem a fejek kitakarítását, a kommunizmus kellékeinek a kisöprését. Antall egy pártsemleges közszolgálati apparátust akart létrehozni, amelyben csak a szakértelem és a teljesítmény számít – ahogy ez a régi demokráciákban természetes… A kormány arról nem tehetett, hogy működött a megszokás, vagy inkább éltek még a régi félelmek, és annyi esetben választották meg a régi, hitel nélküli embereket.”
Vagyis az 1990-es „Tovariscsi, konyec!” MDF-es választási plakát nem azt az üzenetet közvetítette, hogy a volt elvtársak uralma leáldozott és leáldozik, ha az MDF nyeri a választásokat, hanem – a nagyszerű felelősség vállalása és az ennek érdekében kifejtendő kemény munka helyett – azt a mérhetetlenül cinikus mondatot, hogy „tetszettek volna forradalmat csinálni”. A „Továrisi, konyec!” üzenet tehát „egy pártsemleges közszolgálati apparátus” létrehozását jelentette, amelyben „csak a szakértelem és a teljesítmény számít – ahogy ez a régi demokráciákban természetes”. Vagyis a plakát azt jelentette, hogy KISZ KB-s Csepi Lajos privatizáljon, Szilvásy, Gyurcsány Sancho Panzája legyen a helyettes államtitkár, Martonyi János, a bukás előtti kapuzárási pánikban még gyorsan az MSZMP-be belépő spontán privatizálási biztos pedig Jeszenszky államtitkára. Hogy az emberekben megszokások, régi félelmek éltek 45 év iszonyatos elnyomás után? Miért nem tetszettek forradalmat csinálni? Für Lajos legalább mára megértette.
1945-ben sem a németeknek, sem az osztrákoknak sem tetszettek forradalmat csinálni. Így az amerikai megszálló hatalomra esett az a kötelesség, hogy a nemzeti szocialista politikai és közigazgatási vezetőktől megtisztítsák az inkubátorban féltve táplált német és osztrák demokráciát. Amelyben az amerikai megszálló hatóságoktól kellett engedélyt kérni mindenfajta sajtótermék alapítására is. Éppen azért, mert az amerikaiak tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy a megszokások és a régi félelmek nem halnak el egy akarati „fiat!”-tal.
Kelet-közép-európai nagytakarítás
De Németországban az akkori tapasztalatokból okulva a nemzetközi szocializmus bukása után se bízták az emberi természetre a munkát. 1990 márciusában Joachim Gauck lelkész vezetésével, százmillió euró éves költségvetéssel és 2025 munkatárs segítségével hozták létre a belbiztonsági minisztérium feloszlatásával megbízott különbizottságot. A Gauck-intézet aktái pedig igen sokat segítettek, hogy a Stasi, a keletnémet titkosszolgálat nem egy vezetőjét börtönre ítéljék. A németek pedig ma egy briliáns számítógépes program segítségével és elképesztő türelemmel rakják össze a múlt – a német történelem – ledarált papírjait.
Ha valaki azt állítaná, hogy ott „a keletnémeteket a nyugatnémetek” segítették a múlt feltárásában, a csattanós válasz a csehek példája. Ők 1991-ben hozták meg lusztrációs törvényüket, amely megtiltja, hogy a volt kommunista párt volt funkcionáriusai és a belbiztonsági szervek ügynökei bármilyen adminisztratív, politikai és gazdasági feladatot kapjanak állami intézményekben és vállalatokban. Csehországban a „kommunistázás” igencsak élénken folytatódik azóta is. Június 8-án Prágában döntés született, hogy egy új intézetet nyissanak meg jövőre, A totalitarizmusok intézetét a belügyminisztérium (!) irányításával, ami maga mutatja a sikeres tisztogatást.
Csehországban – ellentétben Magyarországgal – „sikk” „kommunistázni”: a svéd Metro újság ottani kiadásának címoldalán, közvetlenül az újság logója alatt szerepel a Totalita.cz hirdetése. A kizárólag a kommunista múlttal foglalkozó cseh hírportál arra kéri éppen a középiskolásokat és az egyetemistákat, hogy küldjenek el nekik minden olyan iskolai dolgozatot, amely a kommunizmussal és a kommunizmus alatti élettel foglalkozik. Az akció célja, hogy kiderüljön, miként látják a mai fiatalok a diktatúrát. Vagyis azon Metro újságról van szó, amelynek honi változatában Bolgár György és a százmillió hullát felhalmozott kommunista világrendszer egyéb egykori vidám harcosai fejtik ki örök hűségüket az ’56-os forradalomra emlékezők szemét kilövő, exkommunista funkcionárius, Gyurcsány Ferenc és kormánya mellett.
Hogy a lengyelek múltfeltárási erőfeszítéseit összehasonlítsuk a hazaival, talán elegendő utalni arra, hogy a varsói kormány 45 millió euró összeget utal ki a kommunista múlt történelmét feltáró Nemzeti Emlékezet Intézetének, míg Magyarországon az állambiztonsági aktákat feldolgozó Történeti Hivatal 2,7 millió euró összegű támogatásban részesül. Ami a lakossági arányt tekintve anynyival lenne egyenlő, mintha a varsói testvérintézet évente tízmillió eurós költségvetéssel lenne kénytelen megelégedni.
Jeszenszky Géza említett körlevelének szinte minden szakaszából az derül ki, hogy az antalli intézkedések a lehető legjobbak voltak, és nem volt alternatívájuk. Egyébként az „alternatívátlanság” volt a Bokros-csomag és a jelenlegi, megismételt zuhanóbombázási „reformintézkedések” indokolása is.
A kérdés feltevése azonban egyre égetőbb: valóban nem volt akkor alternatíva? Valóban Antall József miniszterelnöknek a Belügyminisztériumának legértékesebb aktáit az SZDSZ-es egerek számára ementáli sajttá kellett tennie, aminek szintén nem volt alternatívája? Valóban 1990 végén meg kellett hozni az akkori 1990. XXIX. számú törvényt, amely közkegyelmet hirdetett a sortüzekkel vádolható embereknek és azoknak, akiket már elítéltek három évre vagy ennél rövidebb ideig tartó szabadságvesztésre, noha emberellenes bűnöket követtek el?
A mai médiát irányító exkommunisták azt sugallják, jobban mondva harsogják fogyasztóik fülébe, hogy a „kommunistázás” ósdi, felesleges, unalmas időtöltés, miközben naponta „ezerrel” foglalkoznak egy még régebbi szocialista, a nemzetiszocialista múlttal. Valóban: a Story magazinban a sztárok krumplisaláta-receptje érdekfeszítőbb Horn Gyula múltjánál, amellyel sem a Havel, sem a Moldva, sem a Visztula partján nem kapna adófizetői pénzből támogatott állást. De ne legyenek kételyek: míg a sztárreceptek, a fitneszriportok és a garantált fogyást előidéző diéták Berlinben, Prágában és Varsóban is olvashatók, ott nem kívánják a véleményformálók elzárni a felnövekvő nemzedéket saját történelmének, saját közelmúltjának megismerésétől azzal, hogy az unalmas és ódivatú, valamint békétlenséghez és „gyűlölethez” vezet.
Nagy kommunista – kis kommunista
E megismerésre Magyarországon lenne a legnagyobb szükség, hiszen a mai magyar társadalom teljességgel érthetetlen az egykori állampárt és berendezkedése alapos ismerete nélkül. Tényleg, elhihető, hogy az egykori agitpropos Lendvai Ildikó, Horn Gyula, Agárdi Péter és Gellért Kis Gábor kapcsolata 1990 után alakult ki a semmiből? Az Apró család és Gyurcsány találkozása is?
Magyarországon sajnos a jobboldali politikusok is derekasan hozzájárulnak ahhoz, hogy a múlttal és a belőle szervesen kinőtt jelennel foglalkozást inflálják, és az valóban egyfajta kiüresedett, mantrázó, tét nélküli „kommunistázássá” alakuljon. Azok a vezető jobboldali politikusok, akik hatalmon kívül demagóg módon szidalmazzák a kommunistákat, majd pedig olyan felelős pozícióba kerülve, ahol valóban a múlt roppant kártékony képviselőit el tudnák bocsátani, nemcsak tétlennek mutatkoznak, de szinte irracionális módon a régi kommunisták családi és érdekköréből alkalmaznak gyakran kulcspozíciókba. Amikor pedig a jobboldali média és a szavazók arra keresik a választ, hogy miért marad el egy-egy intézményben a már 1990-re remélt tisztogatás, a tisztogatást elmulasztó jobboldali politikus nemegyszer „nemzeti érdekekre” hivatkozik. A kérdés persze felmerül: a titkosszolgálatokat és a külügyet is a volt kommunista funkcionáriusoktól kipucoló kormányok Varsótól Prágán át Tallinnig a nemzeti érdekek ellenségei lennének?
Ami nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a valódi antikommunisták (egy jobb társadalom egyetlen letéteményesei) a nyolcszázezer „kis kommunistát” büntetni akarnák, mint ahogyan erre egyetlenegy posztkommunista országban se került sor. Sokkal inkább arról van szó, hogy a régi nómenklatúra tűnjön el végre elsősorban az adófizetők pénzéből finanszírozott állásokból. Azon állásokról van szó, amelyek az állam szerepét folytonosan csökkenteni kívánó, de demagóg, öncélú dogmáikkal szemben az állam elnyomó szerepét folyamatosan növelő és mindinkább koncentráló MSZP-s és SZDSZ-s vezetők kedvenc gyülekezőhelye, mint olyan heréké, akik tudják, a magánszférából nem lehet lopni akkorát és olyan büntetlenül, mint azt döntéshozó politikusként teszik.
Aki viszont energiáját nyolcszázezer „kis komcsi” kifüstölésére fecsérli, szintén inflálja az elsőrendű feladatot, a „nagy komcsik” kitakarítását a közéletből, mert a közvélemény által joggal lehetetlen feladatként is felfogott célnak rendeli alá részfeladatként azt, aminek az elsőrendű célnak kellene lennie. A balliberális média ezt pontosan tudja, éppen ezért ad lovat az eszementen és hangosan, de nem fókuszáltan és hatékonyan kommunistázó jobboldaliaknak, ugyanis ez segíti egybemosni az eltávolítandó, valóban bűnös kategóriába tartozó exkommunista nómenklatúrát a pitiáner okokból, megalkuvásból, félelemből a pártlétszámot felduzzasztókkal.
És ezért is érthetetlen, amikor jobboldali politikusok sora dadog akkor, amikor a nyilvánosság előtt képükbe vágják a vádat: „gondoljátok, hogy a ti kommunistáitok jobbak a mi kommunistáinknál?” Amely vádra kapásból azzal kellene felelni, hogy az MSZP vezetése szinte kivétel nélkül a régi kommunista nómenklatúra része volt, míg a Fidesz soraiban elvétve akad(t) belőlük (Martonyi és néhány társa), valamint azzal, hogy a balliberális oldal által folyamatosan felemlegetetteknek (Pozsgay, Szűrös és a többiek) semmiféle irányítói szerepük nem volt a Fideszben, illetve a polgári koalícióban. Az sem igazán használ a jobboldali törzsszavazók körében teljes joggal kívánt múlttal való tényleges és végleges leszámolás iránti igénynek, ha az ellenzék legnagyobb pártja – mellékesen a koalíciós kormánnyal és pártjaival egyetemben – olcsó célokat választ ki magának. Mint a politikai foglyok az ásványkincseknek és szinte minden egyéb erőforrásnak híján lévő szubtrópusi nyomorszigeten, Kubában akkor, amikor az olyan „posztkommunista” közép-ázsiai országokban bebörtönzött politikai foglyok ezreiről egyetlen elítélő szó sem hallatszik, amelyek irdatlan földgáz- és olajkincsen ülnek.
Bosszú-e a kötelesség?
Az Antall-kormány mulasztásából itt maradt letűnt világ emberei mára olyan magabiztosak lettek, hogy még a kommunistázást is megengedik – de csak saját maguknak, mint ahogyan azonnal felemlegetik azoknak a pártmúltját vagy a volt rendszer alatti újságírói múltját, akik a fordulat éve óta teljes szívükkel a demokratikus intézményeket támogatják. Kommunistázni a jobboldalnak éppen úgy szabad, sőt kell. A hangnem erejéről már volt szó, de elképzelhető a visszafogottnál erősebb stílus is. Például kommunistavadászatnál, hiszen az átlagkommunistát nehéz fellelni, mert az 178 centiméter magas.
Álljunk meg a fentebbi, hirtelen odavetett mondatnál. Aki e cikket eddig helyeselve felsziszszenne, hogy íme a mondat, amelyre a balliberális média ügyeletes héjaként csap le, ne ijedjen meg. A következő mondatokból kiderül, hogy mélyen hallgat majd róla. Az eredeti mondat ugyanis a Frankfurter Allgemeine Zeitungban július 10-i keltezéssel jelent meg, és Efraim Zuroff szájából hangzott el. Zuroff a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója Aribert Heim nemzetiszocialista („náci”) háborús bűnös utáni nyomozásáról beszél így: „Heim igen magas: 1,90 méter. Cipője 47-es méretű. Sebhely van arca jobb oldalán. Sokkal könnyebben lehet megtalálni, mint az átlagnácit, aki 1,78 méter magas, és nem sebhelyes.”
Azaz ilyen hangnemben is lehetne kommunista bűnösöket keresni. Erre azonban nincs szükség, mert aki az erőviszonyokat képtelen józanul mérlegelni, csak veszíthet – energiát vagy csatát.
Márpedig tudjuk, hogy számos okból a nemzetiszocialista nómenklatúra elleni vadászatnak lényegesen nagyobb a támogatottsága, mint a kommunista bűnözők és élen járó rendszertámogatók elleni eljárások lefolytatásának. Ennek egyik oka az, hogy a Nyugat a II. világháborúban a XX. század két teljhatalma közül a vörössel szövetkezett a nemzetiszocialisták leverésére, egy másik pedig az, hogy míg az összeomlott német birodalom területileg „illetékes” utódai sem Bonnban, sem Berlinben semmilyen közösséget nem vállaltak nemzetiszocialista elődeikkel, és az elődöket hullámzó buzgalommal üldözték, addig a Kreml kommunista uralmának oroszországi jogutódai egy ujjal nem nyúltak a szovjet totalitarianizmus több tíz millió áldozatának előidézőihez. Egy harmadik ok a sok ok közül pedig a Nyugat nyilvánvaló rossz lelkiismerete abban, hogy tudtával és beleegyezésével engedték le azt a vasfüggönyt Kelet-Közép-Európára, amely nyomán e térség talán soha nem lesz ugyanaz, mint ami lehetett volna, ha hagyományainak megfelelően fejlődik tovább, ahogyan az a spanyol és a portugál fasizmusból kinőtt demokratikus rendszerek esetében megtörtént.
Hogy ez a nyugati magatartás mennyire előrelátó, az más kérdés: míg a szovjet kommunizmusnál négy és fél évtizeddel korábban összeomlott nemzetiszocializmusnak ma a világon nemhogy egyetlen hadosztálya, de egyetlen tankja sincs, addig egyedül a pekingi kommunisták 1,3 milliárdos országot irányítanak, és a jelenlegi orosz kormány (ha komolyan vesszük a mai washingtoni és nyugat-európai propagandát) a kommunista Kreml nem sokat változott kiadása, amely a kínai kormánnyal együtt mind erősebben veszélyezteti a nyugati világrendet. De valóban létező hadosztályai vannak az észak-koreai, a vietnami és a laoszi kommunizmusnak is.
Ugyanakkor ma új kísértet járja be Közép- és Kelet-Európát: a múlttal való végleges leszámolás egyre türelmetlenebbé váló igénye. Ennek eredményeként Bukaresttől Szófiáig kinyílnak az eddig zárva tartott titkosszolgálati akták, és Tallinntól Prágáig bontják le a tisztességes emberek és demokraták által olyannyira gyűlölt szovjet kommunista elnyomás emlékműveit. „Európa” pedig – ha nem akar végleg képmutatóvá válni fennen hangoztatott „értékeivel” – mindinkább megérti: immár szolidárisnak kell lennie a kibővült Európai Unió új tagjaival, amelyek történelmét a régi tagokkal ellentétben két szocializmus – másodjára a vörös – is alakította. És amelyek közül hosszú késlekedés után több országban most fognak hozzá elemi erővel és elhatározottsággal a közelmúlt maradványainak lehető legteljesebb eltakarításához.
origo.hu
Menczer Tamás: Ne hazudj, Peti!
