Demokrácia és piac

Ma Magyarországon dübörög a demokrácia – demagógia –, természetesen a „haladó” baloldalisággal összekotyvasztva. A demokrácia lassan ugyanaz lesz, mint a szocializmus. Nem tudni ugyan, mit is jelent, de mindenre jó. Egyrészt. Másrészt azonban a demokráciában formálisan nem kötelező az egyetértés és az egység, mint a szocializmusban. Így aztán a demokráciademagógok bajban vannak. Kritizálni merik őket, egyeztetést követelnek, és szakmai szempontokat kérnek számon tőlük, akik most is mindent jobban tudnak. S ilyenkor a „demokraták” elvesztik a fejüket, és dogmákkal kezdenek hadakozni. Olyan dogmákkal, mint a szabadpiac mindenekfelettisége, amit persze valójában szintén nem tartanak be. Mert a szabadpiac csak a valóban tőkeerősek világa, a mi szabadpiacosaink zöme szabadpiacon a közpénzek korlátlan, saját zsebre tocsikolását érti. Vagyis szabadon nekik adják az adóforintokat.
A demokrácia alapelve az egy ember egy szavazat mechanikus többségi rendszere a politikai hatalom képviselőinek kiválasztását illetően. A szabadpiac elve ezzel ellentétben az, hogy mindenkinek annyi szavazata van, ahány forintja, eurója, dollárja. A korlátlan szabadpiac a tőkeerőviszonyok kíméletlen rendje, amelyben a nincsteleneknek nincs szavazatuk (ez a cenzusos liberalizmus tulajdonképpen). A valódi demokráciában a piac eszköz, a munkamegosztás és a magántulajdon funkcionális következménye, amit társadalmi célok érdekében így vagy úgy szabályoznak. A neoliberalizmus új, globális rendszerében a piac cél: alárendelik az egyenlően istenképű emberek (személyiségek) zömét a magánprofitnak mint szimpla költségtényezőt.
A piac idolja – mint régen a proletárdiktatúráé – állítólag mindent megold. A valóságban persze csupán a szegény emberek életét (s ez a többség mindig) nem tudja hová tenni. Könnyű a piacot nagy vagyon vagy óriási jövedelem birtokában idealizálni. A piacnak és a demokráciának egyetlen valós közös, ám negatív vonása van: a minőségre való nagymértékű érzéketlenség. Elvileg ugyan a piac verseny – ahogyan a demokrácia is –, de a döntések zöme, tömeges volta miatt nem az átláthatatlan minőség alapján történik. A piacot, ugyanúgy, mint a tömegdemokráciát, a tőkeerő alapján működő manipuláció (reklám) mozgatja és dönti el. A lokális piacok személyességének és ellenőrizhetőségének pusztulása után egyben megszűnik a felelősség is. S a korlátlan szabadpiac hívei az egyéni döntések szabadsága mögé menekülnek. Ahogyan a demokráciában is – a polgárok szabadon szavaznak. Csakhogy a modern tömegdemokráciában arról szavaznak, ami egyáltalán meg tudott jelenni mint alternatíva.
Az értékelvűség korlátai nélküli materialista demokrácia és a korlátlan szabadpiac tehát rokonok, de a valóban értékelvű, tehát minden tag érdekét képviselő demokrácia és a korlátlan szabadpiac ellenségei egymásnak. A valódi demokrácia az élet szolgája, míg a szabályozatlan és korlátlan piac az egyéni profit eszköze. Tisztázzuk: önmagában a haszonra (profit) törés az emberi állapotból következően természetes, de önzése miatt korlátozandó. A rész szerinti bűnös egyes ember nem lehet mértéke az életnek és a közösségnek.
A valódi demokrácia tehát nemcsak szabadságot jelent, hanem felelősséget és szabályozást (korlátokat) is. A piaccá degradált társadalomban nincs szabály, hanem erőviszonyok vannak. Mint már a dzsungelben is. A neoliberális társadalomban „fecseg a felszín s hallgat a mély” – kényszerítve van a hallgatásra a többség, mert a látszat uralkodik. Elvileg ugyanis mindenki vehet több milliót érő autót. A valóságban azonban a feudalizmus születési zártságához hasonlóan működik a szabályozatlan rendszer. Ezért állítható, hogy a szociális piacgazdaságnak alapvetően nincs alternatívája. A neoliberalizmus az emberi erkölcstelenség örökké változtathatatlan emberpiramisát és az örök dzsungelt jelenti.
Amikor e „piacellenes” szöveget írjuk, akkor csak azt kell hangsúlyozni, hogy keresztyén ember nincs a magántulajdon ellen (Jézus Krisztus sem volt). A sáfárságra adott egyéni javak etikája mellett azonban kiállunk. S nem érdekel minket a hatékonyság/verseny értelmetlen szómágiája. Az értelmes élet primátusát (értékét) nem lehet alárendelni egyesek élvezeti és birtoklási érdekeinek. A helyesen értelmezett demokrácia ugyan nem egalitárius, de megköveteli a közösségi kötelezettségek adottságok szerinti teljesítését – eme etika nélkül a demokrácia: csalás.
Miért igazságos a mindenért fizetés közösség nélküli rendszere? A szellemi szegénylegény Gyurcsány szerint azért, mert igazságos (valójában a gazdagoknak jó). A gazdagok érdekeinek az egész érdekével való azonosítása régi toposz, de értéktelen álláspont. Az SZDSZ ezért antihumánus, erkölcstelen párt, amely befelé és kifelé más értékelvet kommunikál. A kommunizmus is ilyen materialista rendszer volt – a kívülálló ellenséggel szemben minden megengedett: nekik minden tilos, a mi kutyánk kölykeinek, befelé minden szabad volt. S egyébként a csodálatos jövő ígérete uralkodott, mint most is a volt KISZ-vezér szómenéseiben. Ám arról, hogy holnap hogyan fognak megélni százezrek, nos, arról nem esik szó.
Nem is eshet, hiszen a piacon eszköztelen, tőke nélküli emberek vannak, akiknek már a munkaerejére sincs szükség, immár csak kommunikációs médiaközönség. Egy életen át várakozhatnak – mint Kádárék idején is – a nagy tervek soha el nem érkező megvalósulására. A neoliberális, globalista amerikai álom egyébként a zömnek mindenhol szegénységet jelent. Olyan világot, ahol a szegény számára minden egyre hamisabb: az élettől kezdve a látványig. De – állítólag – dübörög a demokrácia és a gazdaság, szavakban pedig nagy a jólét. Igazi gyurcsányi világ, amelyben a lényeg az, hogy a jómódú ember egyénileg jól érezze magát (lásd a whiskyt és a kubai koktélt). Törvény, etika, identitás, szociális felelősség – ugyan! Mindez nem számít, csak húzzunk bele!
S a kiüresedett demokrácia körültáncolt bálványa olyan piactéren áll, ahol ember embernek farkasa, s az ellopott közpénzeket a szegények kipréselt adófilléreiből akarják pótolni.

A szerző történész, egyetemi docens