Egy meghiúsult kitüntetés margójára

Gyurcsány Ferenc szereti kitüntetni saját múltját idős emberekben. S ez nem is volna baj, ha ez a múlt nem olyan mértékben bűnbánatra indító volna, hogy – elvileg – egy normális országban ő nem is lehetne miniszterelnök. Most már jelen idejű ténykedése miatt sem. Hiszen ehhez képest a múltja lassan ártatlan bohóckodásnak minősíthető.
A magyar történelem XX. századi folyamatának sok, szőnyeg alá söpört eseménye közül (1918–19-es forradalmak, Trianon, 1945 és 1948) közül 1956 azért perdöntő, mert máig tartó közösségi romlásunk itt gyökerezik. 1956 ugyanis egy reálpolitikailag esélytelen és irracionális nagy nemzeti/közösségi erőfeszítés, szabadságharc volt arra, hogy egy halálos zsákutcából megszabaduljunk, és a magunk rendje szerint éljünk. Azok, akik akkor a kommunizmus mellé álltak, nemzetgyilkos söpredéket alkottak. Hiszen a magyar nép által lerázott politikai vörös diktatúra idegen fegyverek kényszerén nyugvó legitimálatlan uralom volt. Egy olyan rendszer, amely azok többsége ellen is fordult, akikre egyébként verbálisan hivatkozott.
Ezért aztán 1956-ban a magyar proletariátus is egyértelműen más világot akart. Aki ekkor fegyverrel a magyar nép elsöprő többségének akarata ellen fordult, az nemcsak hazaáruló, hanem emberiségi léptékben is bűnöző volt/lett. Itt nincs harmadik út. 1956-ban Magyarországon tehát olyan emberek véres terroruralma győzött idegen hadsereg által, akiket kollektíven emberiségellenes (soha el nem évülő) bűnöket követtek el. Kádár János és csapata nemcsak az akasztások, agyonverések, sortüzek és módszeres üldözések stb. miatt kell, hogy a történelem szemétdobján végezze, hanem legalább annyira azért, mert tartósan tönkretett egy európai múltú és igényű népet.
A véres megtorlás és a közvetlen terror után jövő puha diktatúra (= emberarcú, hazug szocializmus) viszont még többet ártott. Az, amit ma százezrek visszavágynak a neoliberális szocialisták nyomorúságából, egy megbetegített, megtört gerincű közösség tudati-erkölcsi tehetetlenségét fejezi ki. A Kádár-rendszer szegényes, de biztonságosan kiszámítható szociális, egészségügyi és oktatási rendszere, s a nem feleselő, apolitikus létformát elfogadó alattvalókkal szembeni toleranciája – hamis kulturális (pl. kabaré) és művészeti nagyvonalúsága – révén az igénytelenségbe süllyesztette a magyarság nagy részét.
Ehhez a zavartalan igénytelenséghez hozzákapcsolta az egyre profibban butító médiavilágot, ahol a többség kiszolgálta a korhadó és adósodó diktatúra igényeit. Amelynek meg voltak ugyan számlálva a napjai, de nem a belső ellenállás, hanem a nagyhatalmi erőviszonyoknak a kommunistákra nézve végzetes alakulása miatt. Az 1956 után immár valódi hit nélküli magyarországi kommunisták igazi kozmopolitái ekkor akcióba léptek. S elkezdtek liberalizálni úgy, hogy a vörös, magántulajdon nélküli és piactalan materializmus helyett eljöhessen a fehér, abszolút privatizált és piaci materializmus világa – vagyis számukra az egyik hatalomból a másikba kerülés lehetősége.
Világtörténelmileg példátlan dolog ez. Kapitalizmusból kommunizmus: az eredeti tulajdonosok kifosztása, elüldözése, megnyomorítása mellett a vagyonok fölötti abszolút – ideológiai alapú – rendelkezési jogok megszerzése. Majd kommunizmusból kapitalizmusba: a névtelen köz- (társadalmi) tulajdon privatizálása (elrablása) az ideológiai kasznárok és csicskásaik által. 1956-ban megakadályozták a Horn-féle „törvényt védő” pufajkások a kizökkent idő normális mederbe terelését, s 1988-tól kezdődően a birtokló kommunista új osztállyal (Gyilasz) ajándékozták meg a magyarságot. Tényleg történelmi jelentőségű fazonok voltak Horn és SZDSZ-es társaik. De kitüntetésként legfeljebb saját maguktól érdemelnek vállveregetést.
A Magyar Köztársaság népe zömének – még a hűségesen balra szavazó proletároknak is – szembeköpés lett volna ez a kitüntetés. Egyszerűen csak azért, mert Horn Gyula nem tudott, valószínűleg nem is akart szociáldemokratává lenni. Legfeljebb nem nyúlt az 1956 utáni kádárizmus szegényes, de biztonságosan kiszámítható rendszeréhez. Annál kevésbé, mivel jó politikusként – a Bokros-csomag ellenére is – érezte annak hatalombiztosító erejét (kerül, amibe kerül alapon). Számít-e valamit a magyarság szempontjából az, hogy a tájékozatlan külföld bizonyos köreiben Horn Gyulát nagyra értékelik? Miért jó az, ha sokan ezek közül ezzel a kommunizmus tömeges bűneit is utólag jelentéktelenítik? A kommunizmus és a nácizmus egyenlően bűnös rendszerek. Miért elfogadható vörös különítményben szolgálni, amely ugyanúgy gyilkolt, vert, megalázott, mint a szélsőjobboldal egykor hasonló képviselői?
Felmentette-e Horn Gyulát a rossz helyzetbe került és félrevezetett magyar nép többsége 1994-ben? Először is: 1994-ben a magyar szavazók 34 százaléka voksolt az MSZP-re. Még ha minden, jórészt szintén félrevezetett SZDSZ-szavazót is Horn hívének tekintünk (ez szerintem tévedés volna), akkor is csak alig több mint 50 százalék szavazott rá. Hol van itt a nagy többség és felmentés? Erkölcsi kérdésekben egyébként sem legitimál múlékony politikai bizalom. Horn Gyulát és társait ott érte nem megérdemelt kitüntetés, hogy nem kerültek bíróság elé. Mint egy bűnös/bűnöző rendszer képviselőit; a kommunizmust lezáró Nürnberg, sajnos, mindenhol elmaradt a Nyugat miatt, amely a hidegháború ellenére is, mint egykori szövetségesekre, tekintett az elaggott kommunizmus veszélytelenné lett képviselőire. Akik aztán hihetetlen hasznot hoztak a nyugat üzleti köreinek: potom pénzért elkótyavetyéltek minden nemzeti vagyonértéket – helytartói szerepért. Hiszen a „liberalizáló” kommunisták lettek a legvadabb (dzsungel) kapitalisták, és tömegesen elbutított népeiket kiszolgáltatták a globalista üzlet erőseinek.
Horn Gyula akár kitüntetést is érdemelt volna, ha valóban élére áll öntudatlan, de hűséges csapatainak, s valódi szociáldemokrataként végre védte volna népe, nemzete érdekeit. Ilyesmit azonban tőle nem várhatott senki. Kétségbevonhatatlan politikai tehetségéből ugyanis – jó kommunistaként – mindig is hiányzott az etikum. Ezért is védhette a „törvényes rendet” – mai felfogása szerint is! – 1956-ban. A Magyar Köztársaság formálisan jogállam, s ez azt jelenti, hogy nem fogadhat el kitüntetésre közösségi, etikai alapok híján zsellérkedő figurákat. Hiába vágyik arra Gyurcsány, hogy őt is valaha nemzeti egységben ismerjék el. A pufajkás bűnözők ideje nem járt volna le?

A szerző történész, egyetemi docens