Egyre kísértetiesebb következmények

A Márciusi Charta második találkozóját Székesfehérváron tartottuk. Vakmerő könnyedséggel azt gondolom, hogy ha egyetlen szót se szólnánk egymáshoz, együttlétünk akkor is beszédes volna: egy talányos néma forradalom aprócska jelenete, amelyből néha emlékezetes események is kibomolhatnak a történelemben.
A messziről érkezőkkel együtt köszöntöttem vendéglátóinkat: István király városának polgárait és szülőfalum, Zámoly néhány jó emberét is, akikkel hajdan ugyanarról a szőlőhegyről néztem a zámolyi medencét, a temetőt, az erdőföldeket és a múltunkat ékesítő Árpád-kori romokat.
Első találkozónkat Budapesten tartottuk, a Ráday utcában Szabó István református püspökünk jóvoltából. A találkozó jól sikerült, de ezen az első összejövetelen csak az alapítók vettek részt. Másnap már csöngettek, zörgettek, s küldték a leveleiket a csatlakozók is. A szervezők közül többen azt javasolták, hogy minél előbb rendezzük meg a második találkozásunkat. Én, a tapintatos lázadó, a nyarat, az üdülések és az utazások idejét mindenképpen ki akartam hagyni, azzal a jelszóval, hogy nyugágyból, karosszékből nem lehet történelmet csinálni. Az igenek és a nemek szorítójában azonban váratlanul megszólalt a fehérváriak telefonja, hogy ők azt szeretnék, ha mihamarább vendégeik lehetnénk. Balsay István, a város egykori polgármestere hívott a megyei önkormányzat és Spányi püspök úr nevében. Protestáns létemre vagyok annyira babonás, hogy a jóslatos hívást politika fölötti hangnak érezzem. Annak éreztem, s máris azt kérdeztem Balsay Pistától: megfelel-e nektek június 30-a? Igen, megfelel – válaszolta.
Már letettem a telefont, amikor eszembe jutott, hogy a fehérvári találkozó egy régi sérelmemet is megszüntetheti. 1958-ban egy csapat egyetemistával – lánnyal és fiúval – jártam itt a megyében szociografikus tanulmányúton. Orvostanhallgatók, közgazdászok és bölcsészek hívtak el magukkal Nagyhörcsög pusztára, hogy legyen köztük egy író is. Örömmel mentem, noha tudtam, hogy néhány KISZ-es vezéralak is van közöttük. A puszta megélénkült tőlünk. Még az álmaikról is kifaggattuk a hajdani cselédeket. A negyedik napon az egyik KISZ-es orvostanhallgató arra kért, hogy mivel tudja, hogy az 1956-os eseményekben rendkívüli szerepet játszottak az írók – nem beszélnék-e nekik erről? Rögtön megéreztem, hogy ravasz beugratás is lehet ez, de megsemmisültem volna, ha meghátrálok. Nyomban kitaláltam egy mondatot, mondhatnám: egy kikezdhetetlen mottót, amely köré az előadást szerveztem. A mottó így hangzott: Soha egyetlen nép se követett el beteg dolgokat a történelemben, ha előtte a népet nem betegítették meg.
Jó ideig simán gördült az előadás, de amikor Rajk kivégzésére terelődött a szó, megszólalt az a fiú, aki fölkért és kifejtette, hogy rossz a történelemszemléletem, mert ha a munkásosztály érdeke azt kívánja, hogy áldozzanak föl bárkit, ezt a történelmet alakító emberek megtehetik.
– Ki ért ezzel egyet? – kérdeztem megdöbbenve az egyetemistákat. Nem pisszent senki.
– Szerintetek mindent át lehet hárítani a történelemre, mint egy kótyagos bolondra?
Nagy, lélegzés nélküli csönd továbbra is.
– Egyikőtöknek sincs semmilyen véleménye? Lehangolók vagytok, mint egy záptojás – mondtam mérgemben és zavaromban. Amit pedig Rajk kivégzéséről gondoltok: az fasizmus és sztálinizmus egyszerre.
Soha ilyen szörnyű mondat nem hagyta el a számat. Soha. Se előtte, se utána. A csönd még nyomasztóbb lett körülöttem. Magam se tudtam igazán, ki vagyok. Kiábrándultságomban rájuk vágtam a tanyasi iskolaterem ajtaját és gyalog nekiindultam az ismeretlen éjszakának, a fehérvári vasútállomás felé.
Másnap a Fejér megyei pártbizottság minden embere kivonult a pusztára, hogy a botrányos jelenetet mozzanatról mozzanatra megismerhesse. S ettől kezdve én évtizedekig nemkívánatos személy voltam a szülőmegyémben, és hivatalosan nem léphettem be egy iskolába, egy könyvtárba, egy művelődési házba, se író-olvasó találkozóra.
Látszólag semmi köze ennek a múltbeli korszaknak a mai időnkhöz, de akinek jól működik a hetedik érzéke, az nyomban megérzi, hogy a mai Gyurcsány-korszaknak és az 1956 utáni időknek hasonló a testszaga és kipárolgása.
És most hadd mondhassak valami olyasmit is, amely nem a körülmények gyűrődéseiről szól, hanem a Márciusi Charta jövőjéről. Azt hiszem, hogy az olvasók zöme még emlékszik arra az időre, amikor egy kitűnő politikai elemzőnk, Fricz Tamás kimondott egy villámfényességű mondatot a 2002-es választások utáni Magyarországról: Magyarország egy következmények nélküli ország.
Elemzése és jellemzése egyszerre telitalálat volt. Ady egykori Kompországánál is tökéletesebb. A semmiből érkező hang lidérces válasz volt mindenre. A bűnök matematikájára is. Irigykedtem, hogy nem én találtam rá. Azt jelentette ez a mondat, hogy bármi történik is velünk, vagy köztünk, semmi se a maga természete szerint történik. Például, állok az ablakban, odarepül egy feketerigó a barackfára, és mire újra odanézek, a madár már megaszalódott. Belenézek a tévébe, s gurul, gurul egy fényes tárcsájú autókerék Dunaújváros felé, át a földeken, nyomában kis sárga lángok nyílnak ki, mintha kikericsek volnának. Az ország miniszterelnöke egyik miniszterével éppen arra jár, üdvözli a lángokat, de negyed perc múlva vidám szovjet és koreai katonák tódulnak be a képbe, óriási üvegtáblákat cipelnek kettesével. Vajon mit építenek ott, az összecsuszamló szántóföldeken? Autógyárat, gyógyfürdőt? Ki tudja? Elvégre nincs semminek semmi következménye! Minden másképp alakul, mint ahogy elindul. Néha azt érzem, hogy nem is valóságos országban élek, hanem egy gyöngeelméjűeknek berendezett telepen, ahol struccmadarak tojják a jövőt rejtegető aranytojásokat.
Sokáig úgy tudtam, hogy egy rendes ország úgy lélegzik, mint egy ember. Néha ideges, kelletlen, néha derűs, de van ritmusa, vannak követhető gondolatai. Ott akar forgolódni más nemzetek között a hagyományaival, eredetiségével, a zsenialitásával, sportsikereivel, festményeivel és a zenéjével. Magyarország ma nem nemzet és nem társadalom. Hiszen, ha az volna, nemcsak a nagy befektetőknek, nemcsak a jó szimatú politikai gengsztereknek lehetne tudniuk: miért és kik miatt adósodtunk el a roskadásig, hanem például nekünk is. Mert csak így tudnánk kiválasztani magunknak olyan hadakozó és küzdő közgazdászokat, államépítő embereket, akik Széchenyi István és Baross Gábor tanítványaiként elibe tudnának állni a paródiákba áthajló magyar balsorsnak. Pillantsunk csak bele ebbe a paródiába óvatosan. A demokráciát Magyarországon ma a parlament teszi tönkre. Nem istenkísértő vád ez? Nézzük meg közelebbről. Tagadhatatlan, hogy a választásokat, csalással vagy csalás nélkül, a szocialista–szabad demokrata koalíció nyerte meg. Övék a múltbeli többség. De a jelen idejű már rég nem az övék. Harsányan bizonyítják ezt már a közvélemény-kutató társaságok is. A helyzet romlását a többségükkel érték el, meg a rendőrséggel és züllesztő reformjaikkal. A züllesztéstől elveszett a számok jelentése. Vagyis: amire folyton hivatkoznak, már nem létezik. Már sem az igazság, sem a valóság nem ugyanaz, mint ami volt 2003-ban, 04-ben, 06-ban, 07-ben. Eddig többnyire azt hallottuk, hogy kettészakadt Magyarország: egy baloldali és egy jobboldali részre. Ma egyre gyakrabban hallja az ember, hogy nemcsak jobboldali és baloldali ország van, hanem van még a gazdagok és az égbekiáltóan szegények Magyarországa is.
Azt hiszem, sokakkal együtt én is elmondhatom, hogy végigküzdöttem az életemet, de sose gondoltam arra, hogy ilyen fekete kárpitokkal kell magam fölött összehúznom az eget.

Az imént nagy elismeréssel, sőt főhajtással emlegettem Fricz Tamás gondolatát. Holnap kőbe fogom vésni, de most itt el akarok tőle szakadni. Mert ha évekig igaz volt is a mondata, hogy a hazánk egy következmények nélküli ország, mától kezdve mást gondolok. Rá kell döbbennünk, hogy Magyarország nem következmények nélküli ország. Ellenkezőleg! Egyre kísértetiesebb következményei vannak mindennek! Egyik újságban, például, azt olvasom nemrég, hogy a földünk mélyében lévő hévizet, gyógyvizet, ivóvizet el akarják adni. Ez olyan ördögi gondolat, mintha az arabok az olajukat adták volna el perverz kárörömmel és azóta már meg is ette volna őket a sivatag. Levegőt, vizet, lelket, szellemet áruba bocsátani tilos, ezek nélkül halottak vagyunk. Netalán sokan erre várnak?
A Márciusi Chartát kezdetben csak a magyar értelmiségiek mozgó egyetemének, lírai akadémiájának képzeltük el. Ma már az egész magyarság – a kinti és az itthoni – érdekében akarjuk működtetni, mert rá kellett ébrednünk arra, hogy az ország bomlási folyamatát elsősorban nem a baloldalinak mondott kapitalisták és a magyarságtól irtózó liberálisok okozzák, hanem az, hogy nincs társadalmunk, nincs összetartó nemzeti életünk.
Ha mindkettőt meg tudjuk teremteni, a parlamenti többség is a mienk lesz.

A szerző író