Szinte nincs nap, hogy valamelyik médium ne foglalkozna az egészségbiztosítás jövőjével az egészségügy egyre áldatlanabb, beteget és gyógyítót egyaránt kiszolgáltató és megalázó körülményei közepette. Ebben a rovatban pedig – a szerkesztőnek hála – „egymásnak adják a kilincset”, akik tenni igyekeznek valamit. Mert nyilvánvaló, az alcímben feltett kérdésre egyetlen válasz lehetséges: tehetünk, sőt tennünk kell! Nincs, nem lehet más választásunk. Alig két hónapja ugyanitt az ügy érdekében a következőkkel zártam eszmefuttatásomat:
„Ceterum censeo… egységes, egyszervezetű, nemzeti kockázatközösségen nyugvó, valódi szolidaritást hordozó társadalombiztosítást kell építeni. Ehhez és ezért kell az egészségbiztosítás reformja. Ehhez kell a jelenlegi OEP mindenképpen konszolidálandó és reálértéktartóvá tett költségvetéséből a társadalombiztosítássá váláshoz és működéshez elengedhetetlen, minimálisan mintegy ötszázalékos részesedést biztosítani, ami ugyan a jelenleginek a háromszorosát jelenti a közérthetőség kedvéért, ám nem a hússzorosát, amint az az üzleti biztosítók 20–25 százalékos költséghányada esetén jelentkezne (plusz a profitigényük!), természetesen a mi, a járulékfizetők pénzéből. Ehhez kellenek a szakemberek, akik közül lassan mindenkit elüldöznek az egészségbiztosítás közeléből, és ehhez kell a közakaratra, a szakmaiságra nyugodtan támaszkodó politikai bátorság és tettrekészség. Reménykedjünk!”
Akkor még döntés előtt voltunk, bár sokan azért is megvetettek, mégis most is azt mondom, még volt miben reménykedni. Akkor még a politikusok lázasan egyeztettek a szakmával, s úgy tűnt – jelentős többségük megkönnyebbülésére –, hogy a szakmai szervezetek félretéve minden – mellőzöttségük okán egyébként jogosan megélt – megbántottságukat, teljes mellszélességgel segítenek annak érdekében, hogy ne lehessen zsarolás áldozata az egyik legfontosabb nemzeti közügy, az egészségbiztosítás rendszere. Tehát alapos okkal reménykedtünk – hittük akkor! Azóta fény derült arra, mekkorát tévedtünk. A bejelentett elhatározás szinte mindenkit meglepetésként ért. A nagy többséget azért, mert nem ezt akarták, s mindvégig úgy tűnt, nem lesz, nem lehet több-biztosítós rendszer, a többieket meg azért, mert a felvázolt, regionális alapon szervezett, kisebbségi magántulajdont is feltételező szisztéma a maga nemében példátlan a világon, szinte egyesíti a létező rendszerek valamennyi hátrányát – előnyök nélkül. Persze vannak azért – nem túl sokan, de annál erőszakosabban –, akik dörzsölik a háttérben a kezüket, hisz a vak is látja, csak meglesz a magántulajdonon nyugvó, üzleti versenyen alapuló biztosítási rendszer Magyarországon. Ha nem egyenesen, hát kitérőkkel. Ha nem egyszerre, majd másodjára, de meglesz! Hogy az emberek belegebednek, kit érdekel? Ja, igen! Hát azok is vannak, hogy el ne feledjük őket. Sokan gondolják, jó is lehetne az egész rendszer, csak épp beteg ne lenne! De van, sőt érte van, érte kellene lenni mindennek, egyre jobban! A Magyar Orvosi Kamara nem véletlenül fogalmazott június elején Kivéreztetett egészségügy című testületi dokumentumában a következőképpen:
„A Magyar Orvosi Kamara országos küldöttközgyűlése megállapítja, hogy az egészségügyben a pénzügyi és irányítási válság napjainkra ellátási válsághoz vezetett, aminek következtében a betegellátók is egyre mélyebb morális válságba jutnak. A hazug várólistákat a pénzügyi szűkítés eredményezi, a kórházak fölös kapacitásának üzleti alapú értékesítése máris a betegtársadalom kettészakadásához vezetett. Az OEP büszkén hangoztatott »megtakarítása« valójában költségvetési pénzek visszatartásán alapul, aminek következménye emberéletekben és ellátatlan betegeken mérhető. Példátlan, hogy a szaktárca vezetése folyamatosan a szakma ellen fordulva hamis vádakkal, bűnbakkereséssel, a közbizalom súlyos megingatásával hárítja felelősségét, ellenségként kezelve az irányítása alá tartozókat.
A Magyar Orvosi Kamara nem először emel szót e sorsromboló, beteg- és orvosellenes folyamat megfékezése érdekében. Törvényes eszközeink szűkössége okán segélykiáltással fordulunk minden jóérzésű, a nemzetért felelősséggel bíró döntéshozóhoz, valamint az egész társadalomhoz. Nem hallgathatunk, és nem is hallgatunk! Nem vállaljuk a felelősséget a betegeinket nap mint nap érő káros következményekért. Követeljük, hogy haladéktalan állítsák helyre a betegellátás biztonságát, vessenek véget az ágazatból való pénzkivonásnak, az egészségügyben dolgozók elüldözésének!”
Persze – elég nevetséges módon – egyesek rögtön belekötöttek a dologba, mondván, milyen számszerű adatokkal rendelkezik a kamara, amelyekkel alátámaszthatja állításait? Mennyi emberéletet követelt eddig (pár hét alatt!) a dolog? Mintha nem volna nyilvánvaló, hogy az ágazati statisztikák készítése nem köztestületi feladat, annál inkább a szakma felelőssége viszont az evidenciákon alapuló kedvezőtlen tendenciákra idejekorán felhívni a figyelmet, hisz a káros következmények rövid távon is csak három–öt év távlatában mérhetők, ez tudományos tény. Ezért a megelőzésre kellene végre nagyobb hangsúlyt helyezni, nem csak a betegségeket illetően.
A vázolt egészségbiztosítási rendszer (?) annyira rossz, hogy még az érintettekben, az üzleti biztosítókban is számos kérdést, kételyt vet fel; ezekre kimerítő és szakszerű választ várnak – már amennyiben van ilyen, amit a magam részéről erősen kétlek. Persze lehet kierőszakolni ilyesmit, láttunk már számos példát erre idehaza, azonban az efféle megoldás köztudomásúan nem vezet sehova, legfeljebb a külvilág megnyugtatását kísérlik meg vele. Megkérdezte tőlem minap a köztelevízió riportere: mi lesz, ha áterőltetik a törvényt, papíron létrehozzák az új rendszert, ami azonban a jelzett és szakértők által felsorolt okok miatt nem fog működni? Akkor esetleg meg is nyugodhatnánk, hisz jó magyar módra megint hamvába hal valami, és kész. Pedig a dolog korántsem ilyen egyszerű. Ha ugyanis úgy történik, ahogy azt a kérdező felvetette, megúszhatnánk esetleg egy rossz rendszert, boldogan hátradőlhetnénk, hisz mi megmondtuk, de mindeközben semmi jó nem történne. Nem haladna az egészségbiztosítás ügye, tovább romlana az ellátás biztonsága, egyszóval telne az idő – hiába. A betegek meg szenvednének, halnának tovább és tovább. Ezt egyetlen jóérzésű, tenni akaró ember sem engedheti meg, nem ülhetünk ölbe tett kézzel csodára vagy az ellenfél összeomlására várva, a folyamat sokkal fontosabb annál!
És most a mozi. Néhány esztendeje sikerrel vetítették idehaza a Végszükség című amerikai filmet Denzel Washingtonnal a főszerepben. Lebilincselően izgalmas, szívszorító történet. Nézzék meg, nagyon kérem! Momentán a nagyobb hipermarketek, elektronikai áruházak DVD-kínálatában megtalálható, ára alacsonyabb, mint egyetlen mozijegyé a multiplexbe. Nagy előnye, hogy az eredeti filmen kívül a kihagyott jelenetek, sőt a kommentárok is láthatók. Ha megnézik, megértik, miért indul a katasztrófa irányába az, aki olyan egészségbiztosítást akar, mint a bejelentett. Megértik, miért mondjuk: elég, távozzék a döntéshozatalból mindaz, aki felel a gyógyítás mélyrepüléséért.
Nincs tehát más hátra, mint küzdelem. Immár nem elsősorban valamiért (igazi társadalombiztosítás), hanem valami ellen (történelmi léptékű, nemzetsorsrontó, üzleti több-biztosítós rendszer). Menjenek tehát „moziba”! Ismerjék, ismertessék meg a film tartalmát, mondanivalóját! S azzal felvértezve induljunk megharcolni a rossz ellen, a jó érdekében!
A szerző a Magyar Orvosi Kamara elnöke
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
