Falvak zárvány- és agóniahelyzetben

Mára végképp egyértelművé vált, hogy évről évre növekszik a leszakadó térségek száma, miközben felzárkóztatásukra halvány remény sincs. Nyilván az okok között ugyanúgy szerepel a szemmel láthatóan mélyülő szegénység, mint a roma és félperiférikus társadalom teljes leszakadása. S miután a magyar társadalom túlságosan is érdekvezéreltnek tekinthető, jelenleg semmi jele nincs a terület- és vidékfejlesztés egységes értelmezésének, hanem sokkal inkább a sokat emlegetett vadkapitalista piacgazdaság nyer teret. Így számtalan településnek a népességmegtartó képessége elkerülhetetlenül megszűnik, hiszen hovatovább nincs óvodája, iskolája, kis postája, egészen odáig, hogy az elszegényedett lakosság ezekben a falvakban megduplázódik. Mint ahogyan arról a tényről sem feledkezhetünk el, hogy minden szempontból a mesterségesen gerjesztett városiasodás körülményei között élünk, jóllehet a létminimum alatt élők hatvan százaléka falvakban lakik.
De a zárványhelyzetek szaporodását – az elöregedésen, a foglalkoztatás hiányán, az elégtelen infrastruktúrán kívül – akár falusi gettósodásként is értelmezhetnénk, hiszen ezekről a településekről, aki csak teheti, elmenekül. Múlhatatlanul csak a legszerencsétlenebb öregek, vagy a teljesen reményvesztettek maradnak. Lehetetlen ugyanakkor nem észrevenni, mekkora különbségek vannak akár földrajzi, akár idegenforgalmi szempontból a szerencsés térségek, illetve a leszakadtak között. A munkavállalási és egészében a megélhetési hiányok sora tűnhet szemünkbe. S ha nincs demográfiai megújuló képesség, valójában minden kezdeményezés hiábavaló. A mostani vidékfejlesztési stratégia is nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a magyarországi települések egyharmada zárványhelyzetbe került, és az itt lakók életlehetőségei roppant nagy különbségeket mutatnak. Hiszen lényeges eltérés húzódik a – nem csak metaforikusan emlegetett – tisztes szegénységhez tartozók (akiknek eleve alárendelt a szerepük a munkamegosztás rendszerében) és azok között, akik a teljes materiális és szellemi nyomorba süllyedtek. Mert egyre inkább nyilvánvaló, hogy a magyar falu mind gazdasági, mind foglalkoztatási értelemben ismét válságok sorával néz szembe. És egyáltalán nem meglepő, hogy a foglalkoztatási válság a települési lejtőnek megfelelően a legszegényebb, a legképzetlenebb társadalmi csoportokat érinti.
Így, ha a társadalmi folyamatok nem változnak, azaz növekszik a leszakadók száma, s például egy tb-fizető továbbra is legalább három személy után fizet járulékot, a következményeket a társadalom egésze megsínyli. Ugyanakkor persze az is nyilvánvaló, hogy minél lejjebb megyünk a jövedelmi és települési létrán, annál nagyobb valószínűséggel találkozhatunk cigány családokkal. De éppígy szembetűnhet, hogy évek óta a reformok örve alatt nem más, mint a társadalom elszegényítése folyik, aminek következtében az életszínvonal megállíthatatlanul zuhan. Holott a magyar falu ma is ugyanúgy élni akar (még ha zárványhelyzetbe került is), mint korábban. Helyzete viszont láthatóan nehezebb és reménytelenebb, mint az elmúlt két évtized után bármikor. Mert – kevés kivételtől eltekintve – a falvak teljességgel magukra vannak utalva, gazdálkodásukat az állam egyre csökkenő arányban fedezi. Vagyis hosszú ideje tartó leépülési folyamatról beszélhetünk, mivel – egyebek között – hiába állnak rendelkezésre soha nem látott mennyiségű európai uniós pályázati pénzek, az eddiginél – különösen a vidékfejlesztési terveket tekintve – sokkal komplexebb programokra lenne szükség. Amíg persze a GDP java részét a központi országrész és a Nyugat-Dunántúl adja, a területi különbségek szükségképpen tovább nőnek.
Akár attól is függetlenül, hogy már nemcsak a legszegényebb, legelesettebb rétegeket fenyegeti az elszegényedés, hanem a társadalom legalább kétharmadát. Ha csak abból indulunk ki, hogy az elmúlt években leginkább a falvakban koncentrálódó munkahelyek kétharmada megszűnt, azaz megközelítően hatszázezer munkavállaló veszítette el munkahelyét, ami mintegy hárommillió ember megélhetését jelentette, a következmények magukért beszélnek. Hiába az uniós vidékfejlesztési pályázatok, a hiánypótló költségvetési támogatások, a falvak többsége lehetetlen helyzetben van. Legfeljebb egy helyben topog. Az ínségenyhítő programoktól viszont nem lehet sokat várni. Ha ugyanis a kistelepülési önkormányzatok az állami finanszírozásra hagyatkoznak, menthetetlenül anyagi csődbe sodródnak. És ha nincs helyi adóbevétel, legfeljebb az esélyegyenlőség illúziójáról beszélhetünk. Hiszen merőben más lehetőségekkel rendelkezik például egy alföldi falu, s másokkal egy preferált agglomerációs térségben fekvő település. Össze sem érdemes hasonlítani őket. Nem szólva azokról a falvakról, amelyekben a körülmények szerencsés alakulása folytán eleve nagyobb mértékű a foglalkoztatottság.
Ám mialatt viszonylag gyorsan szaporodnak az egy-egy nagyvárost körülvevő modernizációs szigetek, az átlagnál dinamikusabban fejlődő települések, környezetüket tengerként veszik körül az egyre jobban leszakadó térségek. Bár ennek a szegénységi tengernek a nagyságán, belső szerkezetén lehetne vitatkozni, az kétségkívül látszik, hogy az aprófalvas vagy tanyás településeknek egyáltalán nincs reményük bármiféle előrelépésre. Amíg olyan gazdaságpolitika érvényesül, amely a helyi adottságokat és a regionális vidékfejlesztés szempontjait figyelmen kívül hagyja, addig az esélyek egyenlőségéről kár is beszélni. Mert a falvakat amúgy is az előnyök egyenlőtlen elosztása sújtja és az egyenlőtlenségek minden elképzelést felülmúló növekedése. És amint több kutató megállapítja: a vidéki közösségek megtartásában kulcsszerepet játszó alapvető szolgáltatások fejlesztésére a költségvetésből alig több mint két százalékot szán. Holott épp az unió kínál lehetőséget arra, hogy a szolgáltatásokat fenntartó piaci szereplők jövedelmét közpénzekből 75 százalékos EU-társfinanszírozás mellett kiegészítsük.
Végezetül arról van szó, hogy a leginkább rászoruló térségek és az ott élők esélyeit a támogatási elveken semmiképp sem lehet a versenyszféra szabályai szerint érvényesíteni. Mindennél egyértelműbb ugyanis, ha olyan csoportokat támogatnak, amelyek önerőből képtelenek az innovációra, az erőforrásokhoz való hozzáférésük is egyre távolabb kerül. De miután a kistelepülések egyre tragikusabb demográfiai helyzetben vannak, halaszthatatlan szociális és morális támogatásukra éppen azért lenne szükség, hogy lendületet kapjon a generációváltás, a családi gazdálkodási formák megerősödjenek és megújuljanak. Mert ha tovább gyorsul a vidéki közösségek szétesése, a kistelepülések elnéptelenedése, s egészében a szociális népvándorlás, mindez azzal is teljességgel ellentétes, mint amit az európai vidékfejlesztési elképzelések célul tűznek ki. A zárványhelyzetbe került települések agóniája visszavonhatatlanul elkezdődött.

A szerző szociológus, egyetemi oktató