Kis iskolák más nézőpontból

Olvassuk, halljuk, milyen kétségbeesett kísérleteket tesznek polgármesterek, iskolaigazgatók arra, hogy a jelenlegi szabályozás keretei között megmentsék kis létszámú tanulócsoportjaikat. Lehet – és szokás is – ezt ironikusan a törvény kreatív kijátszásának minősíteni, és véletlenül sem megkérdőjelezni a fejkvótáról csoportfinanszírozásra áttérő oktatási kormányzat döntését. Mi indokolja a változást? Semmi más, mint a „költséghatékonyság”. Kimondatlanul, de néha már – mint Pécsett – kimondva is a megtakarítás az egyetlen hozadéka a struktúraátalakításnak nevezett osztály- és iskola-összevonásoknak. De vajon megtakarítás-e, ha utcára kerülnek a pedagógusok, és a továbbiakban nem hasznosul a képzettségük, tapasztalatuk, segélyre szorulnak, nem fizetnek adót és járulékot? Megtakarítás-e, ha a családok utazási költségei növekednek, ha ezzel párhuzamosan a gyermekek és szüleik szabadideje csökken? Ha a felszabaduló épületek és eszközök elvesznek az oktatás számára? Rövid távon és az oktatási tárca meg a fenntartó önkormányzatok számára minden bizonnyal. A törvénykezésnek azonban nem rövid távú és partikuláris érdekek mentén kellene gondolkodnia. Igaz, ma mi más a célja az oktatásirányításnak, mint a rövid távú megtakarítás?
Ki gondolkodik el azon, hogy a hatékonyság fogalma a nevelésben valami egészen mást jelent, mint a gazdaságban? A nevelő nem lesz hatékonyabb, ha kevesebb idő alatt nagyobb létszámú csoportot tanít, csak olcsóbb. A kis iskolák helyébe lépő körzeti, térségi központok sem eredményesebbek, csupán gazdaságosabbak a fenntartó számára. Nem számol az oktatási tárca a családok növekedő terheivel. Nem törődik azzal, hogy a kisdiák már kisgyermekkorban egyre inkább elszakad a családtól, a közvetlen, élő kisközösségtől. A nevelés alapvető kereteit szünteti meg, és helyezi át az iskolákba, ahol viszont ezzel párhuzamosan eszköztelenné vált pedagógusok, személytelenedő tömegoktatás kínlódik, és próbálja pótolni a neveltségi hiányosságokat. Persze, ha megszűnik a vasútvonal, bezár a posta és az iskola, hogy is beszélhetünk élő közösségről a kis falvakban? Ezért olyan kreatívak a helyi önkormányzatok, amikor hadakoznak az iskolabezárások ellen. A gyermekneveléshez közösség kell: család, szomszédság, eleven, működő magatartásmintákat nyújtó közösség. Pont úgy, mint a jó levegő az asztmásoknak. Persze vannak jó gyógyszerek a fulladozóknak és körzeti iskolaközpontok is digitális táblával a lemaradóknak. Csak nézőpont kérdése. Váltsunk hát nézőpontot!
Közhelyszerű érv a felszereltség hiánya. Fölöslegesnek tűnik azonban ezek pótlása, megújítása, amikor a jelenkori oktatásirányítás apologétái látni vélik a tanáriban letakarva álló intelligens táblát riadtan kerülgető pedagógusokat. Elképesztő és megalázó egyben, ahogy kívülről tekintenek rá erre az elmaradott világra, amelyből minél előbb ki kell menekíteni a gyereket. Hiszen menthetetlenül tájékozatlan, fejlődésre képtelen, civilizálatlan közeg. A második szúrást is a pedagógusok kapják. Emberi, szakmai kvalitásukat kérdőjelezik meg. Mintha lenne összefüggés a kis iskola és a felkészületlen, morálisan gyenge pedagógus között. Mintha nem azt kellene megvizsgálni, mitől kontraszelektált a pálya. Körül lehetne nézni a tanárképzés táján, a bolognai rendszer várható hatásait is megvizsgálhatnák. Az évtizedek óta tartó presztízsvesztés okait is számba vehetnék. De nem teszik. Ehelyett a szabad tankönyvválasztás liberális vívmányáról beszélnek, ami szintén hátrányt szenved a kis iskolákban, hiszen nem szakmai szempontok vezérlik a pedagógusokat a döntésben. Egyrészt mert tájékozatlanok és képzetlenek, másrészt mert áldozatul esnek szorító anyagi érdekeiknek.
A kiadók olcsóbb, kedvezményes ajánlatai azonban nem csak a kis iskolákban keltenek figyelmet. A másik liberális vívmány, a szabad piac törvényei szerint gondolkodnak a pedagógusok is, ha már a tankönyvkiadás ezt teszi. Nézzük csak meg a Sulinova (az oktatásirányítás által preferált) kezdeményezését. Ugyanezen elvek mentén alakította ki kedvezményezetti körét. Miért nem gondolkodik el a liberálisnak nevezett szakember például a tankönyvvé nyilvánítás szempontjain? Ennek átgondolásával és a gyakorló pedagógusok véleményére alapozva talán lehetne állami kedvezményekkel terelni a szűk látókörű pedagógust és az iskolákat a megfelelő irányba.
A következő érv a lemorzsolódás, a középiskolákban kudarcot valló kamasz gyerek lelki megrázkódtatása. Szeretnék látni a utalást arra a vizsgálatra, amely kimutatja, hogy a vidéki kis iskolák végzős tanulói inkább részesülnek ebben a kudarcélményben, mint a gyengébb városi iskolák diákjai. Nem kellene elgondolkodni inkább azon, hogy a NAT mennyire biztosítja az átjárhatóságot, a könnyed továbblépést egyik iskolából a másikba? Megérne egy elemzést az is, hogy az általános és a középiskola módszertani kultúrája, oktatás-nevelés aránya közötti különbséget hogyan lehetne csökkenteni, és ezzel megkönnyíteni az átmenetet a gyerekek számára. Történt erre kísérlet a tanárképzésben vagy a tanártovábbképzésben? Mindkettőre van némi rálátásom: nem történt.
A körzeti iskolákat tervezgetők olyan sztereotípiákban gondolkodnak, amelyeknek egy részére a gyakorló pedagógus csak legyint, más részéről pedig tudja: nyilvánvalóan hamis. Az az elképesztő állítás pedig, hogy a pedagógusok kiégettségét majd a minőségbiztosításban megjelenő visszajelzések fogják megszüntetni, egyszerűen tragikomikus. Főleg akkor, ha tudjuk, hogy a tankerületi oktatási központok megszüntetése éppen akkor történt, amikor ez a liberális koncepció kezdett érvényesülni az oktatási minisztériumban. Akkor éppen a folyamat-ellenőrzés megszüntetésén fáradoztak sikerrel. Most az ellenkezőjét teszik, és közben ráterhelik a tantestületekre az értékelés elveinek, módszereinek a kidolgozását, megvalósítását. Persze ez így hatékony. Vagyis olcsó megoldás.
Általában hiányoznak a kérdésfelvetések az oktatás „reformjának” kommunikációs stratégiájából, csupán egyértelmű kinyilatkozások vannak, és a még egyértelműbb következtetés: be kell tartani a törvényt.
Szerintem inkább okosabbá kellene tenni a törvénykezést. A szakma, a gyakorló pedagógusok tapasztalataiból kiindulni, hatásvizsgálatokat időben elvégezni, a nevelést összefüggéseiben szemlélni. Mindezek előtt világos, értékszempontú nevelési koncepciót kidolgozni. Nekem, sajnos, ez tűnik utópiának.

A szerző a Debreceni Egyetem Kossuth Lajos
Gyakorló Általános Iskolájának vezetőtanára