A rendszerváltozástól joggal várta el a társadalom, hogy a jólét is emelkedni fog. A diktatúra éveit ugyanis a megtermelt értékek ésszerűtlen felhasználása, illetve idegen célok érdekében történő feláldozása jellemezte. A várt jóléti fordulat nem következett be, ez ma már egyértelmű. Elmaradt a Nyugathoz történő felzárkózás. Az 1989-es bruttó társadalmi terméknél (GDP) csak 38 százalékkal több a 2006. év végi. Ez 17 évre vetítve 2,23 százalékos növekedési ütemet jelent. A GDP-növekedés azonban nem jelent automatikusan jólétnövekedést. Ma ugyanis a GDP-ből képződött jövedelmeken osztozni kell a hazánkba települt külföldi befektetőkkel, 1989-ben pedig még nem kellett. A jövedelemosztozkodásban való külföldi érdekeltség mintegy hat százalékkal csökkenti az elosztható jövedelmet a KSH kimutatása szerint. A 17 évre így átlagosan csak 1,88 százalékos növekedés jut.
A lassú növekedés okai között elsőként kell szót ejteni a cserearányromlásról. Az importtermékek árai ugyanis gyorsabban nőnek, mint az exporttermékeké. Ugyanannyi importért egyre többet kell dolgozni. A cserearányromlás két fő tényezőre vezethető vissza. Az egyik a külföldi tőke hazai jelenlétéből adódik. A hazánkba települt külföldi vállalkozások adják a magyar export több mint nyolcvan százalékát. Az exportőrök egyben a legfontosabb importőrök is. Cégeik érdeke az, hogy mennél kevesebb nyereséget hagyjanak nálunk. Nyereségük egy részét úgy menthetik meg, ha saját adóparadicsomban lévő cégeikkel drága import- és olcsó exportárakon kereskednek. A cserearány-romlás másik tényezője a növekvő energiaimport. 1990-ben fele-fele arányban fedeztük az energiafelhasználást hazai és importforrásokból, 2006-ra a hazai arány egyharmadra zsugorodott, miközben a hazai teljes felhasználás enyhén csökkent.
Az importenergia ára forintban, dollárban és euróban számolva egyaránt emelkedik. A cserearányromlás mérsékli a GDP-növekedés ütemét, a GDP-ből képződött nemzeti jövedelemből pedig a hazánkban működő külföldi tőke veszi ki először a részét. Ha figyelembe vesszük a nemzeti jövedelem rendkívül lassú növekedését és a jövedelmek nagyarányú koncentrálódását, joggal mondhatjuk, hogy a rendszerváltozást az alacsonyabb jövedelműek (a társadalom kilencven százaléka) nem javulásként, hanem stagnálásként és romlásként élte meg.
Állandó megfelelési kényszer
és pótcselekvések
A rendszerváltozáskor a kormány célként meghirdette a szociális piacgazdaság megteremtését, a jövedelmek méltányos elosztását és a támasz nélküli rétegek létszükségleteinek fedezését. Ebbe az irányba a gazdaságpolitika azóta sem mozdult egy lépést sem. A célhoz vezető eszközök megteremtése helyett ráállt a különféle elvárásoknak való megfelelésre. Az elvárásokat tüntették fel célként, amikor arról beszéltek, hogy a fizetési mérlegnek javulnia kell néhány milliárd eurónyit, vagy a költségvetés éves hiányát csökkenteni kell. „Az állam rossz tulajdonos!” szlogenje is az elvárások politikájába illeszkedett. Ha az állam rossz tulajdonos, akkor mielőbb és bármi áron meg kell szabadulnia tulajdonától. Elvárás volt a külföldi adósságok radikális csökkentése, amit ugyancsak elvárásszerűen az állami termelővagyon külföldre történő értékelésével kívánták megoldani. Elvárás volt az export ösztönzése folyamatos valutaleértékeléssel. Az elvárások megfogalmazói felsorakoztatták ellenvetéseiket a szociális szektorok szinte mindegyikével szemben. Drága az egészségügy, az oktatás, sokat fordít az állam a családok támogatására, az elesettek, a munkanélküliek segélyezésére.
1997-ig az elvárásokat a nemzetközi pénzügyi szervezetek ajánlásai alapján, manapság pedig az Európai Unióra hivatkozva fogalmazzák meg. Az elvárások közös jellemzője, hogy a megfelelés mindig egyet jelentett a magyar állam és polgárai tulajdonában lévő vagyon és jövedelmek csökkenésével.
A konvergenciaprogram sem
célkitűzésekre épül
Az Európai Unió törekvése új tagjainak felzárkóztatása. Ennek érdekében működnek a közös költségvetés alapjai. Az unió kész a fejletlenebb tagországoknak juttatni évente azok nemzeti jövedelmének akár 3-3,5 százalékát, feltéve, ha van felzárkózási programjuk és a finanszírozásba maguk is beszállnak. A felzárkózás fokmérője a konvergencia. Nem lenne logikus, ha az viszont arról szólna, hogy miként fosztjuk meg magunkat a fejlesztési forrásoktól, ahogy azt velünk el akarják hitetni. A konvergenciához feszes pénzgazdálkodás, alacsony infláció és állami deficitek tartoznak, valamint stabil nemzeti valuta. A programot az országok kormányai állítják össze. Ki más is állíthatná össze? Ki-ki a maga módján.
A magyar kormány rabjává vált a régi szokásainak. A konvergenciaprogramot ismét nem a gazdaságpolitikai célkitűzéséhez vezető eszköznek tekinti, hanem feleleveníti régi elváráspolitikáját, és a konvergenciát magát tekinti célnak. A konvergencia az unió célja, de nekünk csak eszközünk célunk eléréséhez, ha lenne célunk, de nincs. A konvergenciaprogramból levezetett elvárások viszont a régiek. Az állam rossz tulajdonos, a privatizációt tovább kell folytatni, ki kell terjeszteni az egészségügyre, az oktatásra és az államigazgatás egy részére is. A szektorhatékonyságokat úgy kell fokozni, hogy mindig pénzt vonunk el. Szemben az IMF-fel, az unió nem sugall elvárásokat arra, hogy a konvergenciakritériumokat miként érjük el. Amit hallunk, azok hazai fogyasztásra szánt, budapesti gyártású elvárások. Ha a program kudarcba fullad, jöhet az újabb program. Az euróhoz vezető kapu csak sikeres teljesítés esetén nyílik meg.
Konvergenciaprogramunk eddigi sikerét mi sem jellemzi jobban, mint hogy képtelenek vagyunk az uniótól nekünk járó források felhasználására, a külfölddel folytatott kereskedésünk cserearányai állandóan romlanak, tehát romlik a versenyképességünk. Az infláció csökkenés helyett növekedett. Mindezek ellenkezője lenne szükséges.
A jobb felső táblázatból látható, hogy 2004 és 2006 között a nemzeti jövedelem növekedése rendre jelentősen elmaradt a GDP-növekedés mögött. A jövedelemosztozkodás a külföldiek javára módosult. Ezt mutatja a nettó külföldi tulajdonosi jövedelmek 956 milliárd forintról 1390 milliárd forintra emelkedése is. Ez a pénz jórészt elhagyta az országot. A másik csökkentő tétel a külföldről kapott és az oda fizetett jövedelmek állandósulni látszó 0,9 százalékos deficitje. Ennek oka, hogy az unióba több a befizetési kötelezettségünk, mint amit onnét le tudunk hívni. Szerepet játszik a cserearányok folyamatos romlása is. Ezt az adóterhek elől menekülő vállalkozások okozzák. Kicsi a hajlandóságuk a megnövekedett bérközterhek, a helyi adók mellé még a szolidaritásiadó-többlettel növelt társasági adót is megfizetni.
A vázolt jelenségek tovább hizlalták a Medgyessy–László kurzus alatt újraélesztett inflatorikus ikerdeficitet. A külföldre utalt többletpénzeket már nem fedezi a közvetlen tőkeimport. Ez okozza a fizetési mérleg hiányát. A belföldről távozó jövedelem adótartalma pedig a költségvetésből hiányzik. A kormány az ikerdeficit okainak feltárása és felszámolása helyett a kevesebb nemzeti jövedelemből drasztikusan elvont. Ezt nevezi reformnak. Az ár a gazdasági növekedés lassulása. Mivel a kívánt egyensúlytól még távol vagyunk, a követett logika szerint újabb megszorítások kellenek, amit a gazdasági növekedés újabb mérséklődése követ. A bukás már ma borítékolható.
Bár konfliktusokkal jár,
újra kell szabni a jövedelemosztozkodást
Könnyű helyzetben vannak azok az országok, melyek teljesítették a konvergenciakritériumokat. Gazdaságpolitikájuk célja olyan gazdasági növekedés elérése, ami az egyensúly megőrzése mellett a nemzeti jövedelem maximalizálását teszi lehetővé. (A GNI-, és nem a GDP-maximumot.) A mi helyzetünkben az egyensúlyt úgy kell elérni, hogy az a nemzeti jövedelem maximalizált növekedése mellett menjen végbe. Ez szolgálja a jólét emelkedését. Ennek ma éppen az ellenkezője zajlik. Az egyensúlyt a jólét terhére javítják. A célorientált politikának viszont vállalnia kell új konfliktusokat, amelyek a jövedelemosztozkodás újraszabásából adódnak. A célhoz illeszkedő elvárásokat is meg kell fogalmazni. Az átörökölt elvárásokat pedig el kell felejteni, mert nem a mi célrendszerünkhöz igazodnak.
Tekintsük át a legfontosabb, a célrendszernek megfelelő elvárásokat. Mindenekelőtt inflációsról át kell térni a stabil pénzpolitikára. Ez korszakos változás negyedszázad után. Ez Bulgáriától Románián át Lengyelországig sokaknak sikerült. A stabil pénz alacsonyabb kamatokkal jár. A pénzt az állam, a vállalkozások és a fogyasztók egyre inkább külföldről kölcsönzik, mert csökken a hazai megtakarítás, az eladósodottság meg növekszik. A kamatok minden százalékos csökkenése szinte ugyanakkora mértékben növelné a nemzeti jövedelmet. Az állam, a hazai tulajdonú vállalkozások és az állampolgár fogyasztók összesített adóssága ugyanis meghaladja a GDP nagyságrendjét.
Az államnak le kell mondania az inflációgerjesztő módszereiről is. Nem lenne több áfaemelés, a hatósági körbe tartozó árak nem emelkedhetnének, csak az inflációs ráta alatt. A jövedéki adókat sem lehet az égig emelni. Ellenőrizni és büntetni kell a közbeszerzési összebeszéléseken született árdrágításokat. Hatékonyabb fogyasztóvédelem is kell. Nemcsak a kis üzleteket, de a bevásárlóközpontokat is ellenőrizni és büntetni kellene. Csupa-csupa új konfliktus. Nyilvánvaló elvárás, hogy az uniótól nekünk járó pénzeket igénybe vegyük, és a szaldót a jelenlegi 0,9 százalékos nemzeti jövedelemapasztás helyett mielőbb legalább 1-2 százalékos többletté alakítsuk. Abba sem kellene belenyugodni, hogy nekünk rendre cserearányromlás jut. Az importenergia kiváltása részben hazai termelésű, megújuló energiákkal ezt a célt szolgálná. A felhasználók az árakat hazai termelőknek fizetnék meg, hazai bevételek és jövedelmek keletkeznének. Az unió a beruházásokat szívesen támogatná. Az import csökkenését látva az exportőrök is kétszer meggondolnák a további áremeléseket.
Teendő lenne a hazai kitermelésű energiahordozók területén is. A föld kincseinek kutatására vállalkozók pénzért jogot szereznek. Ha megtalálták, jár nekik a költségeik megtérülése és a tisztességes haszon. Ez teljesen rendben is van. A földbérletek is így működnek. A bérlők a tisztes haszon feletti jövedelmet bérleti díjként megfizetik. Ha több a haszon, több a bérleti díj. Így kellene ennek lennie bányáink kincsei esetében is, de nem így van. Az állam érdekeltségét a kincs értékétől függetlenül állapítják meg, egységes százalékban. Ez maximum 12 százalék. Ez egyes bányaművelőket érdektelenné, másokat indokolatlanul gazdaggá tesz. Különösen így van ez az energetikai lelőhelyek (földgáz, kőolaj) esetén. Ezen sürgősen változtatni kell. Mennyivel könnyebb azonban a bányaművelőkkel jópofizni, mint alkukat nemzeti érdekből a nyilvánosság előtt lefolytatni!
Elvárás, hogy adó elől senki se vihesse ki a pénzét külföldre. A belföldön forgalmazó magyar tulajdonú vállalkozásokat az APEH már könnyedén lefüleli, nincs már indokolatlan szakértői díj, külföldi konferenciázás stb. Ám tehetetlen a nagy export-import cégekkel szemben. A cselekvés itt is konfliktusokkal jár. Pedig ők okozzák a jövedelemapasztó cserearányromlás nagy részét. Végül elvárást lehet megfogalmazni a szent tehénnek tekintett állami devizaadósság és tartalékkezelés területén is. El lehet várni, hogy az adósságok finanszírozásának költségminimalizálása, a devizatartalékok hozamának maximalizálása törekvés legyen. Ez annyit jelentene, hogy érteni kellene a devizapiacok árfolyam- és kamatmozgásait, az ehhez rendelkezésre álló szaktudást beszerezni, ugyanis van ilyen szaktudás. Az ezzel való bajlódás helyett azonban mennyivel egyszerűbb hitelt abban a pénznemben, amiben éppen ránk tukmálják, felvenni, és a devizatartalékokat olcsó kamatért külföldi államok kötvényeiben tartani, majd besöpörni a partnerek hízelgő vállveregetését.
Az új elvárásoknak megfelelő gazdaságpolitika a nemzeti jövedelmet belátható időtávon jelentős mértékben (6-7 százalékkal) emelné. Elkezdődne az ikerdeficit mérséklődése. Ezután jöhetne az adócsökkentés és nyomában a gazdaság élénkülése. Ma a színfalak előtti gazdaságpolitikai vita arról folyik, hogy az egyensúly helyreállításához adóemelésekre vagy adócsökkentésekre van-e szükség. A közönség pedig néz és ámul. Még mindig annak hisz, aki a maga által okozott bajok megoldására az adóemelést javasolja, noha aki adócsökkentést javasol, azt már jobban szereti, de nem hisz neki. A hihető sztereotípia ezért úgy hangzik, hogy a másik sem tudna mit csinálni ebben a helyzetben. Ahogy láttuk, van másik út is. Ez is járható, de másfajta konfliktusokkal jár. A várható konfliktusokat meg kell nevezni. Erről a közönségnek nincs fogalma, ha el nem mondják neki. Kétségtelen, hogy aki elmondja, az is vállal kockázatot, hogy tudatlannak, maradinak, idegengyűlölőnek bélyegzik.
Ha nem mondja el, és a sors mégis a kormányrúdhoz rendeli, dupla kockázattal kell számolnia, mert mindenki azonnal várja a javulást, de az csak egy idő után jön. Az új gazdaságpolitika elvárásait ugyanis nem fogadja majd üdvrivalgás és tapsvihar, hanem zúgolódás, gyalázkodás, nyomásgyakorlás és fenyegetések. A jövedelemátrendezés vesztesei ugyanis nem hagyják magukat. A média nagy részét ők dirigálják. Ha minderre a közönség nincs felkészülve, első csalódásában a megszokott papagájkommandót hallva gyorsan elpárolog az új elváráspolitika iránti szolidaritása és szimpátiája, pedig erre nagyobb szükség van, mint valaha volt.
A szerző közgazdász, volt miniszter
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
