Van kiút megszorítások nélkül is

Ebben az írásban Nagy Pongrácnak a Magyar Nemzet június 29-i és 30-i számában megjelent, ragyogó cikkét gondolom tovább. Nagy Pongrác Gyurcsány balatonőszödi böszme beszédéből idéz, amely szerint ők, a kormány, csak erre képesek, nincs B változat.
A szerző rámutat, hogy miközben a kormány a 2006. évi 2345 milliárd forintnyi államháztartási hiányt 2011-re úgy akarja 800 milliárd forintra leszorítani, hogy 26 ezer közalkalmazottat (köztük sok pedagógust, orvost, nővért) tesz utcára, vizitdíjat szedet stb., aközben egyetlen százalékpontnyi kamatlábcsökkentés 150 milliárd forintnyi megtakarítást eredményezne. A kamatláb nyolc százalékról négy százalékra mérséklése önmagában öt év alatt 1200 milliárd forinttal csökkentené a hiányt.
A forintadósság az összes adósság 74 százaléka. Ugyanis a bruttó adósság ma 15 ezer milliárd forint, amiből a külső adósság csak 4700 milliárd forint, a többi a kormány hitelfelvétele a Magyar Nemzeti Banktól. A devizaadósság kamatlába már most is csak négy százalék, míg a forintban felvett adósság kamatlába nyolc százalék. Nagy Pongrác szerint ezt a különbséget kellene kiegyenlíteni, vagyis a forintadósság kamatlábát kellene levinni a devizaadósság kamatszintjére. A megtakarítás öt év alatt 1200 milliárd forint lenne.
A költségvetés legnagyobb kiadási tétele ma a kamatfizetési kötelezettség. Többet költünk kamatokra, mint egészségügyre, oktatásügyre, honvédelemre külön-külön. Ebből az is következik, hogy itt találjuk a legnagyobb megtakarítási, egyensúlyjavító lehetőséget. Ám a kamatlábak csökkentéséhez le kell törni az inflációt. A kamatláb ugyanis nem mehet az infláció rátája alá, hiszen az negatív reálkamatlábat eredményezne, vagyis a bankrendszer (monetáris rendszer) veszteségessé válna, megingana.
Tehát mindenfajta megszorítás, életszínvonal-csökkentés nélkül, helyes monetáris politikával is lehetséges az adósságszolgálat elolvasztása. De ennél is tovább megyek: a fiskális restrikció minden formája, fajtája csak károkat okoz a gazdaságnak, elodázza a valós reformokat, szűkíti a piacot, ezáltal tönkreteszi a kis- és a középvállalkozásokat, az agrártermelőket, de tönkreteszi, elszegényíti a kisemberek tömegeit is. Ezért a kiút valójában csak nadrágszíj-összehúzó csomagok nélkül létezik, és minden ilyen „egyensúlyteremtő”, életszínvonal-szűkítő csomag csupán a reálgazdaság következő válságát kódolja.

A monetáris politika a megoldás
Az 1970-es évekre a keynesi gazdaságpolitika eszköztárát jelentő költségvetési politika lehetőségei politikai okokból kimerültek. A John Maynard Keynes (1887–1946) által kidolgozott gazdaságpolitika az állami beavatkozásra épített, célja a gazdaság kilengéseinek (amplitúdóinak) csillapítása, és említett eszköztára a költségvetési politika volt a második világháború után. Működött is 1945-től az 1973-as olajválságig, amikor megszűntek feltételei, véget ért az olcsó energia és nyersanyag korszaka.
Ám már az olajválság előtt látható volt, hogy a költségvetés két oldala (bevételi és kiadási) politikai okok miatt merevvé vált. Már egyikhez sem lehetett hozzányúlni súlyos társadalmi feszültségek nélkül. Ezért a monetaristák szakítottak a keynesi gazdaságpolitikával, és a költségvetési politikáról a monetáris politikára vitték át az állami szabályozás súlypontját. Elgondolásuk szerint az állam csakis a pénz egyenletes adagolásával töltheti be szabályozó funkcióját. Itt nem is az optimális pénzmennyiségen, hanem az egyenletességen van a hangsúly. Nem szabad a monetáris rendszerbe rángatózásokat bevinni, tehát sem hirtelen, lökésszerű pénztöbbletet pumpálni a gazdaságba, sem hirtelen pénzszűkítést véghezvinni, mert mindkettő olyan fluktuációkat visz a rendszerbe (és főként a reálgazdaságba), ami önmagában is súlyos válságokhoz vezet. A Nobel-díjas, magyar származású Milton Friedman (1912–2006) szerint az elmúlt 150 évben minden válságot a meggondolatlan monetáris beavatkozás okozott. 1929-ben például a húszas évek monetáris expanziója (hiteltúlkínálata) vezetett a túltermelési válsághoz, de ez igazán pusztító válsággá csak azután mélyült, hogy a kormányok ekkor kétségbeesett kapkodásba kezdtek, és hirtelen beszűkítették a pénzteremtő csatornákat. Mindez kísértetiesen hasonlít a magyar gazdaságpolitika utóbbi három évtizedének húzd meg, ereszd meg ciklusaihoz. Hangsúlyozni szeretném, hogy itt kormányzati ciklusokon átívelő súlyos hibáról van szó. Igaz, inkább a szocialista–liberális koalíciót jellemzi a direkt fékberántás, az életszínvonalat rontó csomagok kapkodásszerű (és értelmetlen!) bevezetése, minden ijedelemkor (lásd Bokros-csomag vagy most a Gyurcsány-csomag), de az Orbán-kormány idején (1998–2002 között) is afféle csendes restrikció működött, hiszen a GDP négy százalék fölötti növekedési ütemétől alaposan elmaradt a reálbérek egy százalékot éppen csak meghaladó növekedése. Ezt én relatív megszorításnak nevezem. (Ugyanolyan káros és értelmetlen gyakorlat volt, mint a direkt nadrágszíjmeghúzás. A Fidesz választási vereséggel fizetett érte.)
A monetaristák szerint az inflációt kell letörni, mert a magas infláció a bajok oka, ugyanis elfedi a beteg gócokat, lehetővé téve, hogy az elavult, alacsony hatékonyságú szektor inflációs árnyereséget bezsebelve fenn tudjon maradni, és tovább tudja hárítani rossz költséggazdálkodásának hatásait a fogyasztóra. Ha az inflációt letörjük, elindul az egészséges tőkeáramlás, végbemegy a makrogazdasági szerkezetváltás. Leépül az alacsony hatékonyságú szektor (gyárkéményes ipar), és felépül romjain a magas hatékonyságú, brainigényes, fehér köpenyes high-tech gazdaság. Ez volt a világgazdasági korszakváltás, amely az 1980-as években ment végbe a fejlett nyugati világban viharos gyorsasággal.
Az infláció letörésével a szerkezetváltást kikényszerítő gazdaságpolitikát hívták alkalmazóikról thatcherizmusnak (Margaret Thatcher brit miniszterelnök, 1979–1990) és reaganomicsnek (Ronald Reagan amerikai elnök, 1981–1989).

A helyes sorrend négy pontban
Mindebből következik a válságból való kilábalás helyes sorrendje: 1. Megteremteni a pénzstabilitást. Ez minden más célt meg kell hogy előzzön. 2. A pénzstabilitás révén megteremteni a gazdasági egyensúlyt (az államháztartási, a költségvetési, a külkereskedelmi és a fizetési mérleg kiegyensúlyozását). 3. Ha ez sikerült, hagyni kell végbemenni a gazdasági struktúraváltást, a makroszerkezet átalakulását. Ezt a pénzstabilitás önmagában is kikényszeríti. 4. Ha az első három pontban foglaltak nagyrészt teljesültek (egy-másfél évtized), akkor szabad csak megkezdeni az elosztórendszerek reformját.
Láthatjuk, hogy nálunk az egész a feje tetejére állt, hiszen gőzerővel nekiálltunk az elosztórendszerek reformjának (ami politikai feszültségeket gerjeszt), még mielőtt megteremtettük volna a pénzstabilitást, ezáltal az államháztartás egyensúlyát, és végbement volna a világgazdasági korszakváltás, tehát a gazdasági makroszerkezet átalakítása. Látható, hogy sehol nincs szó, egyik lépésnél sem nadrágszíj-összehúzásról, fiskális restrikcióról. Vajon miért? Azért, mert fölösleges, értelmetlen, sőt káros. Ez ilyen egyszerű.
Nézzük meg például a brit reálbérek alakulását a thatcherizmus „tombolása” idején, a legnagyobb válság közepette! A fogyasztói árak és a bérszínvonal változása Nagy-Britanniában, az előző év százalékában:
Hát ezért nincs értelme a megszorító intézkedéseknek. A kitörés útját egész más irányban kellene keresni. Nagy-Britanniában sem az életszínvonal csökkentésével kezdődtek a reformok, ellenkezőleg, a reformok eredményeként azonnal javulni kezdett az életszínvonal. Ehhez viszont azt kell megérteni, hogy a válság oka nálunk sem a jövedelempolitika, nem a „túlzott, megalapozatlan bérkiáramlás”, tehát például nem a Medgyessy-kormány 2002. szeptemberi közalkalmazotti béremelése, hanem a 2003. júniusi forintleértékelés által elindított inflációs spirál. Ez vitte fel újra a kamatlábakat, és állította fejre az államháztartást. Egyben ezt a lépést tartom én a rendszerváltás utáni időszak legdilettánsabb, legostobább gazdaságpolitikai lépésének. Hihetetlen károkat okozott az országnak, ma is ezt nyögjük.
Nevezzük meg ennek a felelőseit! Például Demján Sándor vállalkozói köre, aki éppen Medgyessy béremelési lépéseit kárhoztatja, holott annak semmi köze nem volt a mostani krízishez. Az ipari lobbi kényszerítette ki a forintleértékelést, arra hivatkozva, hogy az erős forint gyengíti az exportőrök pozícióit. Tehát az exportra termelő nagyvállalatok nem hatékonyságot javítanak, nem a technikát fejlesztik, hanem szép kényelmesen besöprik a forintleértékelés hasznát. Hogy ezt végső soron kik fizetik meg? Részben a magyar munkavállaló, részben a magyar fogyasztó. De legfőképp mindkettő mint adófizető állampolgár. További felelősök a jegybanki monetáris tanács akkori tagjai. Megjegyzem, hogy Járai Zsigmond akkori MNB-elnök ellenezte a leértékelést, de kisebbségben maradt a monetáris tanácsban. A valutaleértékelés a monetaristák szemében főbenjáró bűn és ostobaság, mert csupán az elavult exportszerkezetet konzerválja. Ez a tétel Magyarországon is igaz.

megoldás a mostani válságra
A magyar gazdaság és társadalom három évtizede tartó vergődése csak akkor érhet véget, ha gyökeresen megváltozik a gazdaságpolitikai filozófia, szakítunk ama rögeszmével, hogy a bajok oka a dorbézoló tücsöknemzet mentalitás, merthogy a magyarok szeretnek jobban élni, mint amekkora a teljesítményük. A magyar gazdaság alapproblémája az elavult szerkezet továbbcipelése, a világgazdasági korszakváltás elmaradása. A mi szerkezetünk túlzottan importenergia- és nyersanyag-, valamint alkatrészigényes alacsony fokú transzformációs képességgel. Ezt kell átalakítani. Viszont az átalakításhoz először a monetáris szférát kell rendbe tenni, tehát meg kell teremteni a pénzstabilitást. A szigorú monetáris politika a megoldás kulcsa és nem a jövedelempolitika! A megszorítások csak fluktuációkat visznek a reálgazdaságba, és gerjesztik a válságot. Az 1995-ben meghirdetett Bokros-csomag nem kivezette az országot a válságból, hanem maga volt az akkori válság előidézője.
Végezetül még egy probléma. A válságból, illetve az örökös egyensúlyi zavarból való kilábalásnak megvannak a szigorú személyi feltételei. Ehhez profi közgazdákra, elméletileg is magas fokon képzett szakemberekre van szükség. Olyanokra, akik már megszabadultak a főkönyvelői közgazdaságtan tartozik-követel oldalban gondolkodó, idejétmúlt paradigmarendszerétől. Akik Milton Friedman, Theodore W. Schultz vagy a magyarok közül Jánossy Ferenc, Nagy Pongrác szellemi emlőin nevelkedtek.
Ahol egy orvos végzettségű, naiv fiatalember a gazdasági miniszter (az más kérdés, hogy magánvagyona összeharácsolásakor már nem volt enynyire naiv) mindenfajta elméleti közgazdasági tudás nélkül, ott csakis a dilettantizmus uralkodhat-tombolhat a gazdaságban.

A szerző közgazdász, egyetemi docens