Volt egyszer egy Erkel Színház

Tartjuk a jó irányt, belehúz a miniszteri kar, gyorsítanak Budapesten: bezárták az Erkelt. Ami annyira életveszélyes, hogy szombaton még kis házi gálácska, ősszel meg próbasorozat tartható benne. Jövő ilyenkorra biztos leromlik majd: vagy bengázerek, vagy az élet, a törődés hiánya pusztítja le. 1911. december 8-án avatták Közép-Európa ma is legnagyobb nézőterű zenés színházát, amely most hétfőn adta meg magát a tizenkét éve tartó fojtogatásnak.
Magyar Bálint első minisztersége óta hagyják egymásra szociálliberális tárcavezetők a teátrális sóhajjal kísért spórolási akciót, magyarán a magaskultúra „reformját”: bőven elég az Operaházat is fenntartani, életveszélyes az Erkel, lakatot rá, eladni. (Helyére szállodát, plázát, konferencia-központot, metróállomást, bármit.) A Fidesz-kormány nem eléggé cibált felelőtlensége, hogy – ráutaló magatartásával – hagyta volna a nézők nyakába szakadni a födémet, finom művészkutacsokra meg a zsinórpadlást. Nemhogy nem záratta be, de még évi félmilliárdok beleölését is eltervezte (ezen Görgey úr, a Rockenbauer Zoltánt váltó miniszter – nyilván joggal – úgy felháborodhatott, hogy rögtön elcsatolta ezen öszszeget az Operaháztól).
Győriványi Ráth György és Locsmándi Miklós fejében fel sem merült a bezárás; a Medgyessyék által visszahelyezett Szinetár Miklós is utóvédharcolt az Erkelért; Hegyi Árpád Jutocsa egy közismert legenda szerint már a Köztársaság téren se igazodott el. Vass Lajos pedig működésének első hetét a színház lelakatolásával teszi emlékezetessé… Persze ne varrjuk Vass nyakába a bezárást, ő legfeljebb vállalta, amit a kormányzat kétmilliárd, az Operaház intézményeitől mai értéken elvett forint vissza nem adásával eltökélt. És így már nincs miből működtetni az Erkelt, amely, igen, nyelte a pénzt, mint minden, a kultúra közszolgáltatásába tartozó, nem profitszerző létesítmény. (Fizikai állagát tekintve csak nyelte volna, ha érdemben költöttek volna rá.)
Egy országban, ahol kölcsönbankjegyekből összehordott sztrádán kívül semmi nem épült az utóbbi években, már az is esemény, ha valamit megszüntetnek. Igaz, méltó eseménnyé tehették volna, ahogy patinás helyhez illik: rendezhettek volna búcsúgálát, jótékony célút is, lenne mire kalapozni, de nem. Pedig e 96 dicső esztendő során Giglitől Toscaninin, Furtwängleren és Fricsayn át Carrerasig, Domingóig mindenki fellépett itt, aki számít. (És Bartók, akinek tavaly és Kodály, akinek az idén kellene az emlékévét ünnepelni, csak hát a folyamatos reform…) Ide, az Erkelbe fér kétezernél is több néző, itt kiváló az akusztika, itt lehet parkolni, s itt nem kell megfizetni az Andrássy úti palota gyönyörű puccát. Mert az Erkel nem szép, csak puritán. Az ormótlan büfében sztálinistának tűnik a freskó, a rövid támlás székek mellett nincs popcorntartó. És nincs forgószínpada, süllyedő is csak alig, és sokszor kézzel húzzák fel a díszletet. És szűkös és lepattant az öltöző (Pavarotti egyszer beszorult a mellékhelyiségbe), és az is igaz, hogy néhány helyen nem alapozták a fagyhatár alá. Mégis szereti művész és közönség, az Erkel őrzi nagy romantikus operaszerzőnk nevét, s maga is név lett: fogalom.
A színház közel egy évszázadában oly „megszorítások” is voltak, mint két világháború vagy egy darab tanácsköztársaság, mégis az ezernevű Erkel, mint a kultúra folytonosságának egyik jelképe, szilárdan állt a maga összepanamázott, toldott-foldott lábain: működött. Ám most indulhat végre a dózer, és a rég felfestett összeomlás beteljesül.
Érzelmes-nyilvános búcsúelőadás nincs hát (legfeljebb cikk, íme), a műszak és a művészgárda hamarosan lapátra kerülői adják meg a végtisztességet. És javára legyen írva, jelen a főigazgató is, és terhére, hogy elegáns fehér öltönyben sem sikeredik szebb jövőt vázolnia. A különben tényleg megnyerő modorú Vass Lajos, „az emberarcú szoci” – intézményesült operajátszásunk első művészetből felmentett főigazgatója – tétova szavaival nem garantálhatja a 2011-es, centenáriumi újranyitást. Egyszerűen azért, mert ma senki nem tudja, mi lesz az épülettel, hallhatóan ő sem. Ledöntik, és króm-üveg kultúrvásárcsarnokot húznak a helyére? Vagy áttervezik? Felújítják? Mennyiből és miféle pénzből? Kinek a tulajdona lesz, és mit csinál majd benne? Ki tervezné? Mikor kezdik? Mikor végzik?
Fogadnék: senki nem fogadna velem a szerény színháztoron, hogy új Erkel nyithat ki itt négy év múlva. Csak egy biztos: a kis pénzű fővárosi, vonzáskörzeti és vidéki közönség opera és balett nélkül marad, hisz a pótléknak befogott 41 tháliabéli előadás semmire nem elég. Ott, ahol se akusztika, se parkoló, se olcsó helyárak, csak negyednyi nézőterecske. És drága bérleti díj, a saját, jó gazda módjára karbantartott épület helyett…
A magyar kultúra rövidül most egy patinás színházzal. De az előadások szcenikáját kisujjban tudó műszakkal is, a Szász Lászlókkal is, akiket – kis túlzással, végszükségben – még Bánknak vagy Otellónak is beállíthattak volna. De talán rövidül a Kőműves Józsefekkel, Bubukkal, Mazsikkal, Bácskai Tamásokkal is, hisz a nyári fejléces borítékok tartalmát még senki nem ismeri. És rövidül az Operaház saját zenekarának, balettkarának, szólistáinak arányos részével, fellépésszámuk csökkenésével is. Az öt nyelven kéttucatnyi mű szólamait őrző kórusművészek közül sokakkal is. És akár az Operával is, amely eleve túlterhelt, s csak ima tartja életben az NDK-s, huszonnyolc éves színpadgépezetet, vagy már az sem, lásd januári Walkür…
Ami késik, az múlik is, ez a helyzet. Az építés még eldöntetlen, a pusztulás már faktum – gyere bátran, Magyarország! Mégis, az Erkel és a műfajok elfogultjaként szeretném hinni, hogy tényleg elközeleg a nagy megújulás, hogy van hitele a kimondottaknak, s hogy valóban a miniszterelnök asztalán a terv… De a jelek nem biztatók: lám, nincs nyilvános záróest, csak fű alatti, nincs rövid tényígéret, csak maszatos szakaszok, s a kormányfő az idén is Őszödön üdül.

A szerző operaénekes, 2002-ben az Erkel Színház vezetője