Van abban valami végtelenül mulatságos, ahogyan reszket a mai baloldal attól, hogy a polgári erők netán szövetségre lépnek az elszegényedő milliókkal. S ha egy politikai erő kizárólag hatalommegtartásban és szavazatszedésben gondolkodik, nem tudja fölmérni a veszélyeket. A baloldal jelenleg föl sem teszi önmagának a kérdést, hogy számára ma az-e a nagyobb veszély, ha Magyarországon kialakul egy új jobboldal, vagy inkább az, hogy bázisa révén a jobboldal túl tradicionális ahhoz, mintsem hogy vadonatújjá váljék.
Vajon mi marad egy ilyen szövetség létrejötte után a baloldalon a nem túl eredeti tőkefelhalmozáson és Lendvai Ildikó ideges mosolyán kívül? És mi kerül át – ha átkerül – az elszegényedő rétegekkel való szövetség, a „plebejus politika” révén a jobboldalra? Ahol azért nemcsak turul van meg sámán meg Árpád-sáv… Hanem esetleg ott van Anonymus Gesta Hungarorumának ismerete és szeretete – hogy csak a turulnál maradjunk. És ott van az ősi magyar hitvilágról oly sokat tudó Diószegi Vilmos vagy a kiváló Mircea Eliade sámánizmusról szóló könyveinek elolvasása, hogy csak a sámánoknál maradjunk. És ott van a történelmi zászlóink előtti főhajtás nemzedékről nemzedékre hagyományozott megindult tisztelete, hogy csak az Árpád-sávnál maradjunk.
A mai magyar viszonyok azért tűnnek abszurdnak és azért megemészthetetlenek, mert egy természetellenes, nem szerves, késleltetett fejlődés mérgező végtermékei. Mi olyan megcsúfolt, rosszul működtetett, eltorzított polgári demokráciában élünk, amelynek fejlődési vonalát megtörték, évtizedekre megszakították, eltérítették. Elvileg létezhet modern polgári demokrácia egy olyan országban, amelynek kormányfője nem a saját igényei szerint kiválasztott vagy megépített házban, hanem egy zsidóktól nyilasok által elrabolt, majd kommunisták által kisajátított villában csücsül. Ha hazánk amúgy nagyszerű fejlődési pályán lenne egy Európa-szerte elismert, tekintélyt kivívott kormányfővel, lakóhelyének kínos múltját fölfoghatnánk felejtendő véletlennek is. De a rosszul formálódó jelen, amelyben kormányának tevékeny része van, a beszédes részleteket jelképpé súlyosítja. Egy épületnek lelke van, a falak történelmet lélegeznek. Ha magukba szívták a terror bűzét, azt vissza is lehelik. Kérdezzük meg magunktól, hol laknánk szívesebben, egy takaros solymári családi házban, vagy inkább abban a villában, ahol Kádár Rajkot kihallgatta. Persze, itt is elképzelhető egy zuschlagos válasz, miszerint minden vérnyom lemeszelhető.
1998-ban a jobboldal úgy érezte, hogy az évtizedekkel ezelőtt megszakított, eltérített polgárosodás fonalát fel kell emelnie. Erősebb szálakkal kötődött a magyar polgárosodás kiegyezés után meglóduló, a második világháborúig tartó fejlődéséhez, mint akár az Antall-kormány négy esztendejéhez. Az erős hagyomány lelkét és energiáit akarta, mert új valóságot akart teremteni. A munkát, nem hibátlanul, elkezdte, befejezni már nem tudta. Nincs jogom a jobboldalt a magyarság egészével azonosítani, mégis eszembe jutnak Németh László szavai: „Senki se mondhatja, hogy a magyarság rest volt megváltani magát. Inkább egy különös fajta végzet függött fölötte, amely sosem engedte, hogy amit a maga javára elkezdett, befejezze.”
És most? Most mi van? Csak nem Abszurdisztánban élünk, ahol a jobboldal plebejus, a baloldal meg oligarchikus?
A mai jobboldalnak két elvesztett választásból kellett levonnia a tanulságokat. Megtartotta az eredeti, a ’98-as választások előtt meghirdetett programjának támpontjait, de jócskán megváltoztatta tájékozódási pontjait. Nemigen tehetett másképp. Sokan mindebből annyit látnak, hogy céljait tekintve elég „baloldalias” lett ez a jobboldal. De valóban idegen lenne a polgári arculattól az, hogy a szegények felé tekintsen? Egyáltalán: megengedhette-e magának bármikor is egy polgári rendszer, az erősödő szocialista mozgalmak és szerveződések tudatában, hogy ne vegyen tudomást a leszakadó rétegekről, a szegényekről? Véletlen lenne, hogy a nyolcórás munkaidőről szóló törvény éppen a ’30-as években született meg Magyarországon? Az úgynevezett jóléti társadalmak számos szociális intézkedése mögött nem volt-e ott a félelem a bipoláris világban rejlő fenyegetéstől? A különböző érdekek nem csak harcolnak egymással, mint azt a marxizmus tanította. Interferálnak is, erősíthetik vagy gyengíthetik egymást. Az érdekek még a dzsungelben sem csupán ellentétesek.
Különös, hogy a baloldal szótárában nem tudott meghonosodni a „baloldali polgár” kifejezés. Pedig Útközben című könyvében maga a kormányfő kísérletezett a bevezetésével. A baloldal számára a polgár szó azért használhatatlan, mert az újkor óta a szabadság, az önállóság, a tehetség és a törekvés szinonimája. A polgár a merev feudális struktúrák ellenében az volt, aki magánerőből, saját tehetsége, törekvései révén nagyobb részt kért a társadalom alakításából, mint amire születése okán számot tarthatott. Ő volt az, aki magasabb lépcsőre akart lépni, mint amelyikre csecsemőként odatették a társadalmi hierarchiában. Minden fejlődésregény a klasszikus polgári társadalmak lényegét jelentő egyéni tehetség és törekvés felhajtó erejéről szól.
Az a zavarodottság, amellyel a baloldal reagált Orbán Viktor tusványosi beszédére, feudális beidegződésekről árulkodik. Az Orbán-beszédben elég kendőzetlenül megfogalmazódott, hogy a középosztálynak nem jótékonykodásból, hanem saját jól felfogott érdekei szerint kell nyitnia az elszegényedő rétegek felé. Ha ugyanis a polgári erők nem lépnek szövetségre a leszakadókkal, akkor az oligarchikus réteg fogja a szegényeket a középrétegek ellen kijátszani. És ha az elszegényedő rétegek nem akarnak harmadszor is a becsapottak seregébe tartozni, akkor ne fogadják el a hatalmasok alamizsnáját. Egy csomag száraztésztáért nem érdemes eladni az elsőszülöttségi jogot. Az elsőszülöttségi jog a polgári társadalom nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy ha szegénységben élek is, a kitöréshez való jogomat, vagy a gyerekem jogát a kiemelkedéshez nem adom oda bagóért.
Egy működő polgári demokráciának szüksége van az alulról jöttek erejére. Egy működő demokrácia azt sugallja: bárhonnan jössz, bármilyen elveket vallasz (leszámítva a felforgatást), tehetségedre, szorgalmadra, képességeidre szüksége van a társadalomnak, mert ez megújulásának záloga. Vajon ezt érezzük-e ma Magyarországon? Ki érzi ezt? Ki érzi magát biztonságban a milliárdosok kicsiny szigetén kívül ebben az országban? Ki az, aki tervezni tudja a holnapot? A fiatalok, akiket szélnek ereszt maga a kormányfő? Az amúgy is magas adóterheket cipelő, de még újabb és újabb adókkal sújtott középnemzedék? Az idősebbek, akiket a kormány intézkedései lesodornak a szegénységbe, s akiket naponta ijesztgetnek egy életen át összegyűjtött javaik elvesztésével, de legalább a karácsonyig ötvenforintosra dráguló tojással? Elhangzott-e egyetlen szó az ingatlanadó bevezetése kapcsán azoknak az idős nyugdíjasoknak a megnyugtatására, akik évtizedekkel ezelőtt épített, vagy idősebb korukban végre megvásárolt saját házukban élnek, esetleg egy jó alaposan fölértékelt kerületben, és most rettegniük kell kis kertjük, maguk festette kerítésük, maguk meszelte házuk elvesztésétől? Fölmerült-e bárki pénzügyi zseniben az a gondolat, hogy a luxus nem attól függ, hogy a bankok és az ingatlanforgalmazók miként verték föl az árakat bizonyos divatossá váló kerületekben és utcákban, hanem attól, hogy X. család ott, abban az adott házban hogyan él, és milyen körülmények közt laknak? Milyenek a bútoraik, járnak-e étterembe, vagy filléres gondjaik vannak, hány luxuskocsit tartanak, vannak-e lovaik vagy még a kutyának is inkább a maradékot adják, van-e uszodájuk, vagy még az öntözésre sem futja nekik, ha aszályos év van? Ezt ki kérdezte meg? S ha nem kérdezte, miért nem kérdezte? Talán csak nem azért, mert kiszemelte a divatos kerületben lakó, közepes szinten élő családok és az idősek ingatlanait a pereputtyának?
A mai baloldal nemcsak kiváltságpárti, hanem egyúttal hajbókolóan gazdagpárti és egyéni törekvés ellenes. Föl sem fogja ezért, hogy a mai jobboldalnak nem csak azért kell nyitnia „lefelé”, mert onnan szavazatokat kaphat, bár ne legyünk álszentek, az sem utolsó szempont. A fő szempont azonban az, hogy erős polgári demokrácia nem létezik erős középosztály nélkül. Az erős középosztály pedig nemcsak fölfelé (lehetőségeiben), hanem lefelé is (a lehetőségek megadásában) is nyitott. Mi idehaza ritkán használjuk az angoloknál teljességgel bevett „alsó középosztály” (low middle class) kifejezést, helyette kisvállalkozót mondunk, vagy éppen kispolgározunk, mint a levitézlett ’68-as nemzedék. Pedig Magyarországra az alsó középosztály sokkalta jellemzőbb, mint a felső középosztály, hiszen amikor lehetett, a dolgos magyar embernek oda és csak oda lehetett eljutnia, keserves munkával. Néha úgy tűnik, nálunk talán nincs is felső középosztály: amit annak hiszünk, az az értelmiségi és a procc sajátos elegye. Nálunk minden procc azonnal fölvette a régi, tekintélyes felső középosztály összes allűrjét, pedig közülük sokan még az alsó középosztályba való feljutásért sem dolgoztak meg.
Nem azért áll rosszul a baloldal szénája, mert a jobboldal sebes paripán Csaba királyfiként tör előre, hanem mert ez egy befülledt társadalom. Semmiféle megújító erőre nincs szüksége. Nem kíván feltöltekezni a semmiből kiemelkedettek tehetsége révén. Tudni se akar róluk. Ennek a kapkodó kormánynak nincs megújulási programja, csak kényszerképzetei vannak és üldözési mániája. Megújítani sajnos nem a gazdaságot, hanem csak a jobboldal iránti gyűlöletét akarja. Pedig a gyűlölet ingovány, el lehet benne süllyeszteni az ellenségeket, de sem a posvány, sem ellenségeid hullája nem szolgáltat masszív alapot semmiféle építkezéshez. A magát baloldalinak tartó kormány mamelukjai nem szégyellnek azon élcelődni, hogy a polgári oldal kezet nyújt, szövetséget ajánl a leszakadóknak, mintha ez valami skandalum lenne, nem pedig az egyetlen lehetőség (egyébként számukra is!). Pedig a történelem arra tanít, hogy nem azok a polgári demokráciák lettek a legerősebbek, amelyek megpróbálták átörökíteni a feudális elkülönültségek rendszerét, hanem amelyek a tehetséget, a képességek kibontakoztatását tűzték a zászlajukra, és szakítottak a kasztosodás rossz hagyományával. A baloldal mai kasztosodása, nemcsak a közpénzek elosztásában, hanem a pályázati kedvezésekben, a díjak kiosztásában és az ösztöndíjak megítélésében, a megrendelések kiadásában, a saját klientúra ész nélküli támogatásában és az ellenzékhez tartozók leszólásában, lenyomásában is megnyilvánul. Amikor a recenzálandó könyvet a kritikus kezébe se veszi anélkül, hogy ne nyomozta volna le, az illető nem „a másik oldal” embere-e, szellemi értelemben az a vég. Amikor egy kuratórium fő szempontja az, hogy „a mi emberünket” kell jutalmazni, mert aztán jön a következő ciklus, és „ők” már úgyse adnak díjat a „mieinknek”, ott a kultúra a haláltusáját vívja. Észre sem vesszük, hogy milyen cinikus nemzedékek létrejöttét segítik ezek a hozzáállások: nemrég olvastam egy fiatal író sorait arról, hogy ő lehetne épp hozományvadász is, de ő inkább ösztöndíjvadász. (Lőtt is már magának egyet s mást.)
Tudomásul kell vennünk, hogy a magát baloldali érzelműnek tituláló kormánykoalíció szavakban és gesztusokban a szegények pártján áll, törekvései tükrében azonban egyre erőteljesebben olyan politikai akaratot testesít meg, amely cinikusan leszerződött a szegények letaposására, és fülledt, zárt világában csak a hasonszőrűeket segíti. A hatalom centruma alig figyel a párt józanabb hangjaira, és úgy viselkedik, mint a bolond öreg a mesében, akinek azt mondja a felesége: „Te ember, ég a házunk!” „Az nem lehet, hiszen a zsebemben van a kulcs.” A szavak – az elszólások különösképpen – mindig leleplezik a valódi álláspontot: emlékezzünk Medgyessy Péter „szegénységpárti” politikájára. Igen, a rossz fogalmazásával valójában az igazságot mondta ki: ez a baloldal a szegénységet pártolja, és nem a szegényeket, mert érdekében áll fönntartani és fokozni a szegénységet. Téved az, aki azt hiszi, hogy a milliárdosok világában a szegénység, az ország elszegényedése katasztrófának számít. A rejtett politikai akarat a jelek szerint éppen az, hogy a szegények, a kiszolgáltatottak, a lebutítottak, az újságot nem olvasók tömege szaporodjék. Hiszen minél tájékozatlanabb valaki, és minél inkább bele van verve az orra a mindennapi megélhetésért folytatott küzdelembe, annál inkább felejteni akar, tehát annál inkább alkalmas arra, hogy a manipuláció alanyává váljék. Arról nem is beszélve, hogy a középrétegek meggyengülése miatt hiába forgatja a szemét néhány kormányszolga, mert a jelenlegi hatalomnak úgy kell a középosztály lecsúszása, s vele az ellenzéki értelmiség szegénységbe züllesztése, mint egy falat kenyér.
A magyarok úgynevezett apolitikussága nem a közönyből táplálkozik, hanem az elkeseredésből. Magyarországon az emberek nem azért nem foglalkoznak a politikával, mert nem érdekli őket, hanem mert érdeklődésük hasztalan, érdekérvényesítésük szélmalomharcnak tűnik, jogaikat képtelenek érvényesíteni egy manipulációs technikáit a tökélyre vivő államapparátussal szemben. Egy országban, amelynek választási bizottsága bohóctréfát csinálhat egy százezrek által várt és akart népszavazási kezdeményezésből, miért is hinnének az emberek állampolgári jogaik valóságosságában? De könnyen jöhet egy szélvihar, amely semmi perc alatt elfújja az állampolgári akarat érvényesítésére és a kezdeményezésekre államilag ráhordott vastag, szürke port, s fölcsaphat a láng a lefojtott indulatok nyomán. Mint tudható: az állandóan frusztrált és ingerelt tömegek viselkedése túl széles skálán mozog, mintsem hogy cselekvése bemérhető legyen.
Minden ellenkező híresztelés ellenére a mai jobboldal nem radikalizálódik. (Amiért is sokan dühösek rá.) Ami balról, mondjuk a Nap-kelte stúdiójából vagy a kormányszóvivői mikrofon mögül radikalizmusnak látszik, az csak a jobboldal kontúrnyerése. Minél szétfolyóbb a baloldal, annál kontúrosabb lesz a jobboldal. Minden politikai erő, amely huzamosan kívül reked az ország sorsát döntően befolyásoló társadalmi cselekvések világán, olyan csatornákat keres, amelyek révén kanalizálni tudja mindazt az energiát, amelynek birtokában van. A jobboldal sem tesz másképpen. A társadalom jobbításának akaratát, a köz javaiért érzett felelősséget, a saját tradícióiból táplálkozó, a nemzeti érdekérvényesítést előremozdító elképzeléseit kanalizálni akarja. Ha ugyanis az ország felét jelentő jobboldal nem lát más megoldást az ország ügyeibe való érdemi beleszólásra, mint a népszavazást, azért nemcsak a népszavazás kezdeményezője, hanem a béna parlamenti működés és a hatalomba befülledt baloldal hermetikus zártsága is felelős. Még várható sok-sok parlamenti hápogás arról, hogy ó, mily nagy szükség lenne a jobboldalon lévő erőkre, az ellenzék szellemi hozadékára, például gazdasági programjára a leértékelt és potomért kiárusított ország megmentése érdekében. De mielőtt a baloldal panaszától meghatódnánk, gondoljunk arra: konszenzusra törekedni nem veszélyhelyzetben, hanem a veszélyek első megjelenésekor kellett volna. Lehet lobogtatni a tárgyalásra invitáló fehér zászlót – csak eközben illik a stukkert zsebbe süllyeszteni.
Talán segíti a tárgyilagosnak maradást, ha megjegyezzük, hogy amúgy – parlamentarizmus ide vagy oda – az érdemi döntésekből való kiszorulás a fejlett nyugati országok történelmében másfél száz éven át baloldali alapélmény volt. Nálunk ez most a jobboldal élménye. Remélhetően nem fog másfél évszázadig tartani.
A szerző irodalomtörténész, szerkesztő
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
