A szociális érzékenység bűnébe esve

Orbán Viktor tusnádfürdői szereplése ismét heves reakciókat váltott ki a politikai túlparton. Elsőre mégis túlzásnak hat, hogy – úgymond – rárontott volna a baloldalra, amit aligha magyaráz az új kormányszóvivő odaadó megfelelni akarása. A pártelnök ugyanakkor kétségtelenül riválisai elevenjére tapintott, amikor az internacionalista, autoriter, monopolista és antiszociális fogalmakkal mérte be a kormányrúddal bajlódó pártszövetséget. Ám presztízsromboló igyekezetnél többről van itt szó. A szónok téziseit, azok politikai távlatai és megállapításainak vaskos valóságháttere miatt, illő figyelemmel számba venni.
Egy pártkongresszus záróakkordjaként láthattuk kipirult arccal, végső harcra szántan Internacionálét énekelni a magyar szocialistákat. S ha (a kormányfő módjára) szívünkre tesszük kezünket, nagy meglepetést nem okoz, hogy soraikban némelyek megmásíthatatlan szándéka „avítt” nemzeti Himnuszunkat átkomponáltatni… Másfelől a világ proletárjaival mindenáron egyesülni vágyó MSZP Blairrel, Putyinnal és elvbarátaikkal lassan többet tett/tesz a közös szebb jövőért, mint a „gettómagyar” Máérttel. A határon túli magyarsággal való kapcsolattartás intézményrendszerének lavinaszerű elsöprése tanúsítja a baloldali koalíció kötődéseinek irányát, pontosabban: hiányát. A parancsuralmi beidegződéseket az október 23-i brutális rendőrfellépés példázza, valamint a konszenzuskeresés és hatástanulmányok nélküli megszorítások. E gyurcsányi „k..va ország” a monopóliumok valóságos Eldorádója. A hazai kis- és középvállalkozások hányattatásai cseppet sem zavarják (sőt!) a multinacionális cégeket abban, hogy tovább növeljék amúgy is kirívó részesedésüket a nemzeti össztermék előállításában; profithányadukról pedig jobb, ha szót sem ejtünk. A kormány minden jel szerint mégis energikusan támaszkodni kíván a Gazpromhoz hasonló, altruistának a legkevésbé sem nevezhető gazdasági szereplőkre.
S végül: a koalíció antiszociális, mert céltalan lemondásra, segélyekre és megélhetési bűnözésre kárhoztat munkaképes tömegeket. (Még a lesajnált Romániában is magasabb az aktív dolgozók aránya!) Az önfenntartás és méltóság nélküli tömeges tengődés a baloldal számára nemcsak sok évtizedes megszokott emlék, de választási megfontolásokból felette hasznos is, hiszen médiatúlsúlya jóvoltából sokkal inkább képes manipulálni a blokkházakban és hitelcsapdában vegetáló reményvesztett lakosságot.
Az MSZP identitásproblémái ’56 kerek évfordulóján jócskán kiütköztek. Nem csoda hát, hogy különösen a szociális érzéketlenség tétele erős felindulást és zavarodottságot kelt soraikban, s ami még súlyosabb, a szimpatizánsi körben is. Horn Gábor zaklatott megjegyzése szerint Orbán Bálványoson egyenesen „nemzetiszocializmust hirdetett”. Jól értem: elválasztó jel vagy fegyverkezési program nélkül?! De talán Marx kései örökösei sem hitték volna, hogy a magyar munkásság a rendszerváltás után – a szalonszakszervezetek csitítása mellett – mukkanni sem mer majd a nagytőke pórázán; s hogy az (egyre kevésbé forradalmi) élcsapat, a Párt meg egyenesen a multimilliomosok gyülekezőhelyévé válik!
A baloldal mégsem a saját portája előtt sepreget, hiszen a legjobb védekezés a támadás. Inkább erőlködik riválisát hitehagyott, színeváltó pártként pellengérre állítani. S még a „program nélküli Fidesz” vádjához is van gusztusa, noha paradox módon éppen az erkölcsi megújulást hirdető, hosszú távú felemelkedési koncepció vált taktikai értelemben a nemzeti oldal legnagyobb koloncává. Ám hogy a választási kilátásokat is meghatározó módon befolyásolta, az a társadalmi valóságérzékelés relativizált értéktartományokba terelésének előrehaladott folyamatával magyarázható. Az elszánt Fidesz-csapat voltaképpen kormányzati pozícióban sem a szokásos desszertet adta Kádár népe elé, „esélyegyenlőségi” segélyt és langy-homokos műplázát, csacsogó csepűrágót csipetnyi show-val, Buzerával. Helyette a bátorságos „Merjünk nagyok lenni!” recept került forgalomba, csakhogy ez a jóérzésű (Isaura szemműtétjére is gyűjteni kész), ám a szocializmus és vadkapitalizmus karjaiban öntudatlanná ringatott nép nem kért Orbánék megátalkodott programjából. A Fidesz – legjobb szándékai ellenére – éppen az új mércének is tekinthető, frusztráló jövőképpel zúzta porrá az „én is elértem ebben a nyavalyás életben egyet-mást” csalóka bizonyosságát. A roppant deficit ugyan – Csurka óta tudjuk – az átkosban keletkezett, azonban az emberek ezúttal is a „rossz” hír hozóira, az „álmok álmodóira” nehezteltek meg. A rajtakapott, legalábbis kínos önvizsgálatra szorított társadalom a kollaboráns hitványság, az igénytelenség vagy hazafiatlanság (lásd: kokárdás szavazás) implicit vádjainak terhétől csak egyféleképpen szabadulhatott, a teljes tagadással: Ezek a zöldfülű tacskók akarnak kioktatni minket?! A baloldalnak szinte nem is maradt más teendője, mint ébren tartani a „fiúk” ellen támadt indulatokat. Így kerültek egy oldalra az előző rendszer fenntartói és kárvallott tömegei. S a megugrani hivatott mérce leszállítására – a baloldal e silány, ám taktikus gesztusára – a társadalom hálásan rezonált. A módszeres tekintélyrombolással és álnok eufemizmussal szalonképessé tett ügyesek és a bulvársajtóval sújtott milliók egyaránt megkönnyebbülten sóhajthattak fel. S ha utóbbiak mégis csalódtak? Nem hátrálnak, mert könnyebb bizonygatni, hogy szimpátiából tartok velük, mintsem a tükörbe nézve elismerni: bizony, rútul megvezették. Inkább maradnak a sötétből fakót, a világosból piszkosszürkét összemosó média sokat sulykolt „alapigazságánál”: Végül is mindegy, ezek úgyis mind egyformák… S félő, hogy elegendő nagyságrendű bázisátrétegződést, a szavazási preferenciákban tartós változást a megszorítások közepette is csak az hozhat, ha milliók kudarcokkal-nélkülözéssel terhelt létleltárában sikerül tapintatosan tiszta lapot nyitni.
Nos, július 21-én – Merkel, Sarkozy és Balkenende példájára – ilyen gesztust tett a volt kormányfő Tusnádfürdőn, amikor a legkisebb közös többszörös elve szerint a társadalom legszélesebb tömegeit szólította meg, a nemzeti, demokrata, versenypárti és szociális értékkoordinátákkal jelölve ki a haladás alternatív irányát. Az igazodási pontok között nem hat szervetlennek a társadalmi szolidaritás eszméje. („Senkit sem akarunk az út szélén hagyni.”) A munka becsületének
visszaállításáról, a családi adózásról vagy a tehetősök önkorlátozó áldozatvállalásáról szóló korábbi fideszes hitvallások és egykori intézkedések is jelzik, hogy a szociális kérdést – ha bázisképző szándékkal is, de – jelentőségének megfelelően kezelik. Most pedig mintha csak Hankiss Elemér minapi intelme köszönne vissza: a legmélyebb törésvonal nem jobb- és baloldal között húzódik a magyar társadalomban, hanem szegények és gazdagok között. Erre rímel Orbán üzenete, miszerint a jobb- és baloldal alkalmatlan, idejétmúlt kategóriák. S csakugyan, ha a szocialista–liberális blokk szemfényvesztő ígérgetéseken túl nem tesz egyebet az elesettek képviseletéért. Azok immár inkább számíthatnak az új jobboldal támogatására, amely egyre szélesebb társadalmi csoportokra gyakorol – balról veszélyesnek ítélt – hatást. Ezért, hogy a kiváltságosok szűk köre s a szájuk íze szerint működő kormánykoalíció a társadalmi terhek és javak méltányosabb elosztására kényszerüljön, a középosztálynak szövetséget kell kötnie a lejtőre került tömegekkel, hangsúlyozta a pártelnök. Ahogyan egykor az amerikai demokráciában is a farmer- és munkástömegek oldalára állt a progresszív értelmiség a kisembert vacsoráló monopóliumok megfékezésére, sőt a szavazók szempontjait a piaci logika ellenére szem előtt tartó kormánypárt, a gondoskodó állam maga is. Hasonlóképpen a szociális-politikai számkivetettek integrálásán fáradoztak a G. B. Shaw és H. G. Wells által vezetett brit fabiánusok, a német katedraszocialisták vagy a keresztényszocialista mozgalom. Óvakodván a marxi alaptanítás beteljesülésétől: a tőke és munka kibékíthetetlen ellentéte idővel társadalmi robbanást okoz. Csakhogy mára az osztályharcos keménykedés éppúgy híján van eredményeknek, mint a tömegek kegyeit kereső puhány revizionizmus! Azonban nem kevésbé veszélyes távlat – s Orbán Viktor aggodalma is ez –, ha a kisbéres tömeg és a társadalomfenntartó középosztály a nemzeti minimum talaján vállvetve nem alkot összetartó, erős szövetséget, akkor a globalizált tőkeérdekeltségek veszik kezelésbe és szalámizzák miszlikbe a kiszolgáltatott milliókat. Ez esetben e közös célok és belső kohézió nélküli hazára is a banánköztársaságokra jellemző kriminális kumpária, a kapcsolathűbériség polipkarjai tekerednek. S ma már senki sem hiheti, hogy ez „nem fog fájni”.
A Fidesz Bálványoson látványosan a szociális érzékenység bűnébe esett, ami nemcsak a távlatos gondolkodás megnyugtató jele, de taktikai értelemben is helyes irány (még ha „antimodernista vallási-politikai fundamentalizmus” átokszóval illetik is érte). Mert a korábbiakhoz képest nem mint valami zord atya, tanulásra, munkára, áldozatos hazafiságra inti a biztos szavazótáborán kívül lévőket, hanem küldetéses meggyőződéssel kínál védelmet és közös felemelkedést számukra. (Akár egy morális állam védőszárnyai alatt. Legyen! De távolról sem a megittasult-megistenült „Tudjuk, merjük, tesszük” gátlástalan jakobinus ambíciójával.) A kérdés most már csak az: Őszöd és 2006 forró ősze óta, legalábbis ráérezve a szabadság és egyenlőség jelszó feloldhatatlan ellentmondásosságára, a hétköznapi polgár is levonta-e a szükséges tanulságokat a maga számára.

A szerző történész, egyetemi docens