Hónapok, sőt évek óta százezrek érzik tehetetlenül, hogy egy zavaros gondolkodású, labilis személyiségű pártelnök-miniszterelnök naponta teszi túl magát az erkölcsi törvényeken, a szokásjogon, mintát adva a tömegeknek: igenis büntetlenül lehet hazudozni, felelőtlenül gazdálkodni a közvagyonnal, eltékozolni a közösség bizalmát. Gátlástalansága felmentést ad másoknak is: úri huncutságnak tűnik immár kormánykörökben és kormánypárti vezetők között is az emberek félrevezetése, a „kapcsolati tőke” elvtelen használata.
„Ami erkölcsileg rossz, az politikailag is rossz” – írta Széchenyi István. Ezt azok kedvéért írom le, akik több évtizedes beidegzettséggel járatják a Népszabadságot; azt hiszik, hogy a Népszava most is a szakszervezetek lapja; s nem szívesen változtatnak pártszimpátiájukon. Tudom, közülük többen olvassák a Magyar Nemzetet: bízom abban, hogy ezt is elolvassák. Mert leggyorsabban és leghatékonyabban ők segíthetnek az országon ennek a maroknyi hataloméhes – a nemzet nagyobb fele számára már régen hiteltelen – csapatnak az elkergetésével.
Vegyük sorra az okokat. A gyűlöletkampánynak, a hazudozásnak a 23 millió román munkavállalóról és Kövér László köteléről – saját szavaiból tudjuk – Gyurcsány Ferenc a kitalálója, s okozója ezzel az ország megosztottságának.
Medgyessy Péter még nyilvánosan elismerte, hogy fejlődő gazdasággal, pénztartalékkal, jó állapotban vette át a kormányzást; Gyurcsány Ferenc ezt már számtalanszor letagadta, emberei is elhazudják ezt a tényt.
A határon túli magyarok állampolgársága ellen vélt pártpolitikai érdekből harcolt, okozója az immáron „lelki Trianonnak” nevezett kiábrándultságnak, majd képmutatóan száz nappal később, március 15-én a nemzeti összefogásról szóló miniszterelnöki üzenet felolvasására kényszerítette a magyar külügyi képviseletek munkatársait. A magyar–magyar kézfogás első számú akadálya ma a magyar miniszterelnök.
A gazdasági élet szereplői kritikus megjegyzéseikre válaszként megkapták Gyurcsány Ferenctől: mehetnek Szlovákiába. (Sokan mentek is, legalábbis autót lízingelni.)
Az egészségügy átalakítására tett lépések jellemzői, ahogy a Magyar Orvosi Kamara, az EDDSZ, a Magyar Gyógyszerészkamara és a gyógyszergyártó szövetségek véleménye nélkül, voluntarista módon döntöttek már eddig is. Papp Lajos professzor nyílt levélben írta meg az egészségügyi miniszternek, hogy az általa vezetett delegáció Hollandiában olyan vizsgálatokért lelkesedett, melyekből itthon egy évtizede végeznek több ezret Szegeden és Pécsett is. A miniszter asszonynak meg kellene látogatni a kórházakat, melyeknek jövőjéről, orvosok ezreinek, betegek millióinak sorsáról – esetünkben korai haláláról – dönt. Ha orvos lennék, Illyés Gyula szavaival azt kérdezném: „Micsoda Isten-barmai szabadultak a szakmába megint?”
Az ország nemzeti vagyonának kétharmada elkótyavetyélve, az utolsó harmad – a termőföld – most vár vevőkre. Pedig sokan tanultuk pártszimpátiától függetlenül, hogy aki a haza földjét árulja, az hazaáruló.
Honvédségünk már régen nincsen, a maradék java külszolgálatban, laktanyáikat részben külföldi tulajdonú őrző-védő vállalkozások vigyázzák több milliárd forintért. Mondják, hamarosan ők őrzik majd a rendőrségi épületeket is. Megáll a józan ész.
A megszüntetett fővárosi iskolák mindegyikéről kiderült, hogy jó állapotú, a közelmúltban százmilliókból felújított, frekventált helyen fekvő épületek, melyeknek már megvannak a vevőik. A kistelepülések iskoláinak bezárása előrevetíti a falu sanyarú jövőjét.
Az irodalom, a képző- és iparművészet, az építészet, a zene – csakúgy, mint a magyar tudomány – a kormány szándéka szerint a politika vándorvasára van verve. A kézi vezérlést a kormány által delegált alapítványi elnökök, kurátorok teszik „demokratikussá”.
Napirenden van nemzeti alapintézményeink szétverése – most épp a Magyar Rádiónál látjuk ezt.
Akik életünk nagyobb részét a demokratikus centralizmusban, „APO” felügyeletével éltük, cseppet sem csodálkozunk Gyurcsány Ferenc nem is titkolt törekvésein. Akár rá is legyintenék, elunva a vitát a régi és új hazugokkal, ha nem tudnám, hogy el kell magyaráznom gyermekeim, unokáim nemzedékének s mindazoknak a honfitársaimnak, akik elgondolkodnak soraim értelmén, amit a kommunizmusról a korombeliek tudhatnak. „Ha hallgatunk a bűnről, ha öntestünkkel óvjuk, nehogy valamit is látni lehessen belőle – tenyésztjük a bűnt, s a bűn ezerszeres termést hoz a jövőben. Ha nem büntetjük meg, s még csak meg sem rójuk a gonosztevőket, nemcsak hitvány öregségünket oltalmazzuk, hanem kirántjuk az alapot, melyre az új generáció jogtudata épülhetne. A fiatalok azt szűrik le tanulságul, hogy a hitványság sohasem nyeri el büntetését a földön, ellenkezőleg, gazdagságot hoz” – írta Szolzsenyicin.
Feltehető a kérdés: mi hát a fontos a magyarságnak? A valamikor elkészülő autópályák, a négyes metró, a majdan dübörgő gazdaság ígérete? Ez régen úgy szólt: túlszárnyaljuk az Amerikai Egyesült Államok gazdaságát, s a határ a csillagos ég – miközben Franciaország nagyságú területet tettek terméketlenné a Kreml szakértői, pusztítva a Bajkál élővilágát, az Aral-tavat, a sztyeppét és a tajgát, elpusztítva, ami az ősi orosz városokból megmaradt. Miként a mongolok elpusztították országuk lámakolostorait, a jó tanítvány Kína elfoglalta Tibetet, a mi építészeink megalkották a falusi sátortetős ház kétszáz forintos típustervét. „A lélek (szocialista) mérnökei” megalkották a gulyáskommunizmus, a frizsiderszocializmus ideológiáját, s miután karhatalmistái belénk verték a péksegédből lett államminiszter igazságát: „Nem a zsömle kicsi, hanem a szátok nagy.” Megtanultuk, lapítottunk, de tudtuk, hogy – ismét Szolzsenyicin szavával élve – „egy társadalom erejének vagy erőtlenségének a meghatározója mindenekelőtt a lelki élet színvonala, és csak másodsorban az iparé”. Wittner Mária, Fónay Jenő, (az akkori) Mécs Imre és társaik tudták halálraítéltként – bár nem olvasták ezeket a Márai-sorokat: „Mindegy, kik beszélnek hazád nevében – te hallgass hazádra. Mindig, mindent adjál oda hazádnak. A világnak nincsen semmiféle értelme számodra hazád nélkül. Egyáltalán semmit ne várj hazádtól. Csak adjál azt, ami a legjobb életedben. Ez a legfelsőbb parancs. Bitang, aki ezt a parancsot nem ismeri.”
A Márciusi Charta a magyarság gondolkodó része számára a zászló régóta várt letűzése. Csoóri Sándor üzenetének lényege: cselekedjünk egységesen, gyorsan, hatékonyan. Nincs olyan jogszabály, nincs olyan gazdasági vagy külpolitikai érdek, ami indokolná a további tétovázást. A jogszabályok és pártviták nem lehetnek fontosabbak, mint az emberek élete, a nemzet sorsa. Látjuk, az erkölcsi rendet a jog önmagában nem képes sem megőrizni, sem helyreállítani. Az elmúlt félszázad egyik legnagyobb riportere, a lengyel Ryszard Kapuscinski figyelmeztetett arra, hogy mivel korunkban a politika mindenen eluralkodott, egyre gyakrabban nézzük a világot a politikusok szemével, mert ránk kényszerítik ezt a látásmódot, ránk erőltetik a maguk értékrendjét, a maguk deformált, egyoldalú, pillanatnyi érdekekkel tarkított valóságlátását. Az október 23-i rendőrattak óta azok előtt is világos, akik nem értették a szeptember 18-i provokációt, a gyáván felelőtlen televízióvezetést, a sunyi rendőrségi vezetőket, nem lehet illúziónk: egy beteg elme bármikor újra ránk zúdíthatja könnygázgránátjait. És lesznek elegen szadista gonoszok és félrevezetett, ostoba „csizmás Andrisok” (József Attila nevezte így a faluról felkerült, mindenre felhasználható rendőröket), akik nem tétováznak lőni, ütni, bilincselni. És lesznek parancsnokok, akik a dicső forradalomra büszkén emlékező ünneplők ellen két perccel az esemény befejezése után lovasrohamot rendelnek el, ráeresztve a könnygázgránátvetőket a haza igyekvőkre.
A túlterhelt magyar bíróság néhány napon belül futószalagon tudott hozni ítéleteket, s mi a híradásoknak készséggel elhisszük, hogy a negyvenkilós idős néni a retiküljével összeverte a bukósisakos hatósági személyeket, ahogy azt ők öten is egybehangzóan tanúsították. A Morvai-jelentés mellé (gratuláció és köszönet a bátor jogásznőnek és társainak, akik az egész hazai jogászság becsületéért is küzdenek) olvassák el a Magyar Nemzetben Kormos Valéria kitűnő riportját a rendőrökről és életkörülményeikről – hogy értsék: őket sem lehet mind egy kalap alá venni, bár leesett az azonosítójuk. Ami szégyent az egyenruhásokra és minisztériumukra Gyurcsány Ferenc kézi vezérlése rákent, azt csak sokára (és vezetőik sűrű bocsánatkéréseivel) tudják lemosni. Sikerült viszont elérniük, hogy nem ünnepelhettük a világtörténelem egyik legszebb, legtisztább forradalmát félszáz év múltán sem.
„Kísérletezik velünk a nemzetközi pénzügyi szuperstruktúra, a globális tőke (hitelminősítő intézetek, nemzetközi pénzügyi szervezetek, multinacionális nagyvállalatok tulajdonosai és menedzserei) és a globális média” – írta Szalai Erzsébet szociológus a Népszabadságban. A szerző érvelése is elég meggyőző. Ugyanezen a napon adta közzé az elmúlt évek eseményeinek summázatát e kórismével egybecsengően, egész oldalas írásában Seszták Ágnes a Magyar Nemzetben. Alig akadna hozzátennivalóm. Kész a leltár.
Politikusellenes hangulat van országszerte, ezért kell világosan megkülönböztetni a jó és rossz politikát.
Orbán Viktor politikusnak, pártelnöknek, miniszterelnöknek, embernek és családapának egyaránt példás. Bizonyára akadtak-akadnak bírálni valók a munkájában. Nem tudom. Tény azonban, hogy 2002-ben még büszkék voltunk eredményeinkre, helyünkre a világban, büszkék a miniszterelnökünkre, akire mindenünnen lőttek – míg ma szégyenkezünk a kormánykoalíciót vezető, ötven-nyolcvan évre titkosított szennyesű, mai miniszterelnök miatt. Jó lenne tisztázni „a politikai elit” tagjaival (mily gyermeteg dolog elitnek nevezni azt a pár száz embert, kiknek jelentős részét legjobban a húsosfazék érdekli), hogy feleslegesnek tartjuk a beszédet, ha félelmünkben csak hamisan szólhatunk, lényegtelen kérdésekről vitázhatunk. Megadhatták volna a kettős állampolgárságot minden népszavazás nélkül. Nem tették. És azóta sem. Pedig amikor megszavazták saját képviselői juttatásukat, mindig tudtak együtt szavazni. Miként az Országgyűlés létszámának csökkentéséről is csak beszélnek. És az alkotmányozó nemzetgyűlésről is. Hogy mit kellene tenni? Csakis egyéni választókerületek legyenek. Kétszáz visszahívható képviselő éppen elegendő az alsóházban s negyven a felsőházban: nemzetiségi, szakszervezeti, kamarai, egyházi, egyesületi vezetők.
Mi sokan együtt voltunk a Hősök terén tiltakozni a romániai falurombolás ellen. Lassan húsz éve. Mindnyájan gyalogosan, és egymást mosollyal bátorítva. Sokan meggazdagodtak, mások magas hivatalba kerültek, akadnak köztük keserűek, csalódottak, többen hivatásos gyűlölködők – de a legtöbben a balekok maradtak. Akik most, látva álmaink megcsúfolását, s tudva, hogy Magyarországon uniós mércével a lakosság kilencven százaléka szegény, most azt mondjuk: ebből elég volt. A társadalmi viszonyok tisztasága fontosabb, mint a bőség. A piacgazdaság nem az emberi lét koronája. A tisztesség fontosabb, mint a pénz és a kijátszható jogszabályok.
Gyurcsány Ferenc és országrontó kommandós egysége menjen el! Most. Nekünk nincs törvényes, tehát legitim kormányunk. A választók megtévesztésével kerültek hatalomra. Ez kiderült. Csaltak. Mint a doppingteszten lebukott sportolók. Csak ők még nem adták vissza becstelenül szerzett érmüket. Köztársasági elnökünk írja ki az új választásokat! Most. Vagy hívjon öszsze alkotmányozó nemzetgyűlést; de ne éljünk tovább hazugságban és becstelenségben. Nem kívánja senki cselekvésében korlátozni a szocialista pártot, de ha a vezetőket nem is érdekli, a tagságnak és választóiknak meg kell fontolniuk: azt a csalással szerzett érmet előbb-utóbb vissza kell majd adni. Az értékeket soha nem szabad cserbenhagyni: ez az értelmiség felelőssége. És mindenkinek egyszer volt életével kell válaszolnia arra a kérdésre, hogy a hatalom és pénz igézetében szabad-e becstelen hazudozóvá válni. Ne hagyjuk, hogy teljesen tönkretegyék ezt az országot! A mi hazánkat.
A szerző irodalomtörténész, egyetemi docens
origo.hu
Budapesten egyre nagyobb a veszély
