Gyűlöletiparosok a balliberális oldalon

A Financial Times tegnapi vezércikkének címe a választási győzelemről: „A gulyásrevansista nagy győzelmet aratott”.

Ők mindent megtettek, hogy ezt a kormányt a legnegatívabb színben tüntessék fel. Az utolsó pillanatig dolgoztak, hiszen szokás szerint kritikátlanul elhitték hazai balliberális forrásaiknak azt a Himalája nagyságú hazugságot, hogy a közvélemény-kutatók félremérik a Fidesz népszerűségét, mert a megkérdezettek rettegnek kimondani az igazságot. A Financial Times április 4-i számában a magyar jobboldalt leginkább gyűlölő újságírójuk, Kester Eddy a választásokról szóló tudósítását Szigetvári Viktornak, az Együtt–PM kampányfőnökének ezzel az idézetével zárta: „Az emberek félnek megmondani valódi szándékukat a kérdezőbiztosoknak. Biztos vagyok benne, hogy szoros verseny lesz.” Ugyanő a választások napján adta hírül a világnak a „kormányváltóknak” a budapesti nagykövetségekhez írt és számára kiszivárogtatott levelét idézve, amely „bizonyítja, hogy a magyarországi választások minden eltelt órával kevésbé lesznek szabadok”.

Ugyanezt a véleményt visszhangozta szintén április 4-én a német közszolgálati Deutsche Welle adó Ara-Kovács Attila „külpolitikai szakértőre” hivatkozva, akinek állításait hazai társaihoz hasonlóan a nyugati média alkalmazottai a tulajdonosoktól elvárt módon mindenfajta ellenőrzés nélkül veszik át. A legnagyobb német hetilapnak, a Der Spiegelnek egészen véletlenül éppen a választások napjára eső számában jutott eszébe, hogy hatalmas cikkben rángassa elő a a nemzetközi sajtó által már nagyon régen is több százszor lerágott Szegedi Csanád-csontot csak azért, hogy az Orbán-kormányról és a magyar népről a témába ágyazott véleményét ismét elmondhassa.

Az International New York Times hétvégi számában figyelmeztetett Budapestről Palko Karasz és Alison Smale, hogy ha a Fidesz nyer ismét, az az eddigieknél is jobban „öleli magához a Jobbik antiszemita és nacionalista populizmusát”.

Ungváry Rudolf író a német közszolgálati rádió kulturális műsorában április 4-én adott hosszabb nyilatkozata első mondatában már megpendítette azt a húrt, amely Németországnak nagyon kedves, hiszen lassan kiderül, nem ő, de Magyarország felelős a második világháborúért: a mai magyarországi helyzetet a weimari köztársasághoz hasonlította. A gondolatmenet vége minden németnek világos: jön Hitler. Ki más?

Konrád György az olasz baloldali La Repubblicának április 6-án, a választás napján megjelent interjújában nagyon hasonlót állított, amikor azt nyilatkozta, ami nálunk van, az „nem diktatúra, de egy picit Führerállam”. Itt is Hitler.

A Trieszt környékén terjesztett helyi lap, az Il Piccolo internetes kiadásában vasárnap azt írta a választásról, hogy a megkezdése utáni órákban már látszik, botrány után kiáltanak a szavazóhelyiségekben tapasztalt rendellenességek és az urnanyitás utáni első adatok. A források talán itt sem a marslakók voltak.

Négy éve folyik a hadjárat. Az Európai Unióban, Washingtonban, bírálatok és meghallgatások formájában. A leragasztott szájjal, az újságok első oldala helyett fehér papírlapokat feltartó európai parlamenti képviselőkkel, a futószalagon tartott ottani „könyvbemutatókkal”, magyar fókuszú elítélőszeánszokkal, a Magyarországot – már leírni is unjuk – diktatúrának, idegengyűlölőnek, rasszistának, cigánygyilkosnak, antiszemitának kikiáltó hazai balliberális vendégekkel.

A Hősök terén a választások előtti Békemenet rokonszenvtüntetésén felszólaló Joseph Daul, az Európai Parlament (EP) néppárti frakciójának elnöke teljes joggal tette fel a retorikai kérdést: mikor ítélték el a szocialisták, hogy a szófiai szocialista kormány a szélsőjobboldali Attakával együtt kormányoz? A célpont csak mi voltunk, vagyunk és leszünk mindenkor, amikor Magyarországnak jobbközép kormánya van. Az imént használt jövő idő nem jóslat. Tény. Április 7-én, a választás másnapján Hannes Swoboda, az EP szocialista frakciójának vezére nemhogy gratulált volna a magyar miniszterelnöknek és pártjának második nagyarányú győzelméhez, hanem megfenyegette, hogy monitorcsoporttal figyelteti minden lépését. Tegnap az Európa Parlamentben Ulrike Lunacek, a zöldpárti frakció alelnöke, Rui Tavares zöldpárti magyarellenes jelentéstevő, Magyar Bálint, az SZDSZ adófizetőknek vissza nem fizetett pénzéből is profitáló expártelnök fújta az ismert nótát egy Palesztináról készült könyv kapcsán, amelynek szerzője, a Bécsben író Karl Pfeifer hazánk veterán antiszemitázója.

Az eddig vázoltak a dolgok egyik része.

A másik része pedig az a hála, amelyet eddig még nem fejeztünk ki támadóinknak. Ugyanis egy nemzetet a külföldről jövő támadás egybekovácsol, a támadók ellen fordulva a saját kormányát védi. Még akkor is, ha a támadás oka hamis. Sőt: ugyanez történik egy olyan országban, amely egy másik országot akar például katonailag lerohanni. Akár hazug indokkal, mint sor került erre az Egyesült Államokban, amely Irakot támadta meg, azt állítva, hogy ott tömegpusztító fegyverek vannak. A 2003-as háború előkészítésekor az amerikai fősodrú sajtó azonnal patrióta üzemmódba kapcsolva egyöntetűen, kínos kérdéseket fel nem téve állt a Bush-kormány mellé az inváziót támogatva. Hogy ne „rántaná össze” a népet egy olyan támadás kormánya és saját maga ellen, amely hazug vagy döntő részben hazug alapokon áll? Mindezt fokozza, hogy a magyar nép java része totálisan hitét vesztette a nyugati kormányok, nemzetközi és nem kormányzati szervezetek, emberi jogi aktivisták ideológiamentességének mítoszában.

Hol volt a nyugati kormányoktól, az ENSZ-től, az EBESZ-től és kapcsolt részeiktől az elítélés 2006 őszén? Amikor 1994 után szőnyegbombázást hajtottak végre az MTV-ben, erőszakkal lapokat szüntettek meg? Amikor az 1998-as választások idején a Fidesz szinte minden médiatámogatás nélkül indult kampányolni? Amikor még képviselőket és intézményi vezetőket is ájultra verettek, mint tették ezt Ehmann János bicskei MDF-es képviselővel 2002 tavaszán, vagy véresre verték Szász Károlyt, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének elnökét 2003 júniusában, vagy tették ugyanazt Révész Máriusz fideszes képviselővel 2006. október 23-án, vagy ígértek halállal végződő elbánást a televízió képernyőjéről újságírók ellen a száját élvezettel nyalogató balliberális média élvezetére? Vagy hazudták Mécs Imre SZDSZ-es országgyűlési képviselő vezetésével hivatalosan a Magyar Nemzeti Bank akkori elnökéről, hogy a kommunista titkosszolgálatoknak dolgozott, csak azért, hogy kimozdítsák posztjáról?

Tegnap a Galamus.hu portálon két írás foglalta el a fő helyet. Egyik címe: Kellemes pusztulást, Magyarország! A világon nincs ilyen gyűlölet, beleértve Afganisztán és Pakisztán törzsi világát. Az egymást öldöklők ott sem kívánnak pusztulást saját hazájukra.

A másik Rejtőzködők címmel jelent meg, azzal magyarázva e gyűlölettábor megsemmisítő vereségét, hogy „a nép nem rejtőzködő fele pedig háromnegyedrészt a diktatúrára vagy a fasizmusra szavazott Ez egy ilyen ország.”

Nekik és e maroknyi hazai csoport nyugati megafonjainak ugyanakkor előre köszönjük a nép javát összeforrva tartó ragasztóanyag rendületlen szolgáltatását: a jobboldal 2018-as kétharmada előre biztosítva van. És ez a minimalista változat.