A nemzetközi élcsapat most azon a gondolatmeneten rugózik, hogy ha már megint nem az ő kamerádjaik nyertek demokratikusan, akkor ez nyilván nem is demokrácia. Rendszerint roppant fantáziátlanul putyinoznak, picit hitlereznek, olykor kaczynskiznak is, de azt szordínósan, ugyanis Lengyelországban a jelentéktelenné zsugorodott baloldal asszisztálásával immár tartósan két jobboldali erő működik váltópártként – még némi pavlovi reflexszel előadott weimarizálódási retorikáért sem akarják hát az ördögöt a falra festeni. Miközben persze propagandaszinten változatlanul festik szorgalmasan: ez immár az identitásuk csontvázát jelenti.
A liberális baloldal különböző alakváltozatai a rendszerváltozás óta eltelt negyedszázad alatt olyannyira kimerültek, társadalmi mondanivalójuk oly mértékben elapadt, hogy állítások helyett mostanára szinte kizárólag tagadásokra szorítkoznak. A hazai gárdának például „összefogva-kormányváltva” is csupán annyira futotta, hogy csak Orbán ne – de hogy mi igen, az a gomolygó homályban maradt. Amikor ezt az elenyésző hiányosságot felvetette az ember, úgy replikáztak, hogy „de hát a Fidesz is csak azt hajtogatta, hogy folytatjuk”; csak éppen az emberek a jelek szerint ezt megértették, mert minden híresztelés ellenére a tettek beszélnek.
Amikor a hazájáért aggódó polgár újra és újra elmondja, hogy szükség volna rendes, tisztességes baloldalra, már szinte elszégyelli magát: miért foglalkozzék azzal, ami nem is az ő dolga? Ha mégis kifejezi ezt az óhaját, megkaphatja a szeme közé: de hát mi ez a kirekesztő jelzőhasználat? Ide jutottunk: kirekesztőnek bélyegzik, aki a tisztességet tűzi a zászlajára, azt fogalmazza meg demokratikus minimumként. Pedig egy nemzeti baloldali ethoszra valóban szüksége volna a hazának, mert valódi kontroll nélkül a kétharmados nemzeti jobboldal még a végén elbízza magát. Kósa Lajos is olyasmit mondott a tévében: nehogy már a honi baloldal talpra állítása is a kormány feladata legyen
Miközben – csendben mondom – a sokat csúfolt „nemzeti együttműködés rendszerének” van egy olyan kétségtelen ideológiai tartalma, hogy az orbáni gondolkodásmód mindent átvesz a szociális eszmekörből, ami használható és a nemzet javára van; viszont minden szociáldemagóg és álliberális ballasztot lefejt róla, ami a válság és nem a kilábalás felé tereli az országot. Ezért terjedt el szerintem a suta és idétlen „jobbos” jelzőhasználat e zavarba ejtő, korábbi fogalmakkal leírhatatlan politikai irányultság érzékeltetésére, hiszen alapjában véve legalább annyi klasszikus baloldali, mint jobboldali elemet tartalmaz.
A megszokott felezővonalak összekuszálásával (nevezzük ezt talán új pragmatizmusnak) Kétharmad-Magyarország óhatatlanul felbőszíti a változatlanul fix parlamenti égtájakban, gyökeret eresztett szekértáborokban gondolkodó megélhetési politikusok tömegét, a formális bal-Európát, a kényelmes luxusba már úgy beleszokott bal-Brüsszelt. Csakhogy Angela Merkel ugyanezt csinálja pepitában, amikor kiüresíti a szociáldemokrata vetélytárs programját, ellopja a kezdeményezéseiket azáltal, hogy az élükre áll. Merkelt harmadszorra választották meg a németek kancellárnak (ráadásul nem holmi ostoba női kvóta alapján); Orbánt a magyarok harmadszor kormányfőnek, világszerte példátlan módon másodízben kétharmaddal. (Diktatúrák ebben a sportágban nem játszanak; diszkvalifikálják magukat.) Kérem a tippeket megtenni: ki érti igazán a XXI. századot, és ki rekedt meg a vérgőzös-osztályharcos huszadikban?
S hogy milyen a rendes, tisztességes baloldal? Valóban szolidáris: nem elvtársi összeköttetésekből milliárdossá lett, Ausztriába adózó milliárdosok, offshore-lovagok vezetik. Kiszabadulnak az álliberális béklyóból: haveri alapon nem juttatnak parlamenti apanázshoz olyan régi koalíciós csókosokat, akikre ebben az országban lassan már a családjuk sem szavazna. Egy baloldali tömörülés szolidáris olyan tekintetben is, hogy ha egy kamerád lebukik a fekete pártpénzekkel, nem eresztik el a kezét csupán azért, mert éppen vezetőszíj van rajta. József Attila nem azt írta, hogy „Elvtárs, segítsd a lebukottakat – még mélyebbre merülni ”
A sematikus gondolkodás persze a talpáról a tetejére fordítja a dolgokat: tiszta sor, ha kétszer kétharmad, az csak diktatúra lehet. Óperencián innen és túl leszögeztetik: nincsen elnézés, nincsen bocsánat – ha a démosz nem a „demokratákat” részesíti előnyben, akkor a démosz antidemokratikus, akkor akár a népet le kell váltani. És kicsit sem hazaárulás azt sem fontolgatni, kinek és hogyan kellene virtuálisan vagy valóságosan bevonulni Magyarországra, hogy a demokráciát „helyreállítsák”. Oroszországtól Észak-Koreáig mindenféle eszement hasonlat elhangzik és leíratik; s immár a krími párhuzam is fel-felbukkan.
Pedig még csak négy évet töltöttek ellenzékben – majd úgy a hatodik-hetedik évben, amikor az elsíbolt anyagi tartalékok végképp kimerülnek, és a demokrácia „helyreállításába” befektetni szándékozó tengeren inneni és -túli körök érdeklődése is erősen megcsappan, döbbennek majd rá: mindig van lejjebb; mindig van még egy lyuk a politikai nadrágszíjon. S talán az is eszükbe ötölhet: kontraproduktív volt rögtön az elején üveghangon a magyar demokrácia haláláról visítozni, brüsszeli rendcsinálásról és kívánatos antidemokratikus puccsokról vizionálni – alapvető dramaturgiai szabály, hogy a filmek végén bekövetkező izgalmakat csendesebb periódusoknak kell megelőzniük; nem lehet a rettegést, a gyűlöletet, a megsemmisítő szándékú indulatot mindig a csúcson tartani.
Fodor bent van az Országgyűlésben királycsináló (frakcióalkotó) tényezőként; a Kuncze-mítosz kipukkant: a volt SZDSZ bástyáiból némelyik ledől, némelyik dacol az idővel. Sokan elmondták: Orbán akkor jár a legjobban 2018-ban is, ha a lemondani vonakodó Mesterházy lesz a kihívója, a háttérben ott sürög Gyurcsány, kíséretében pedig néhány markáns levitézlett szabados demokrata. Ha Szanyi kapitány formában lesz a baloldali értékek markáns brüsszeli védelmezésében, ki tudja: a kétharmad helyett akár a négyötöd sem elképzelhetetlen. Igaz, ehhez hosszú, termékeny életet kell kívánnunk az örökifjú Heller Ágnesnek és Konrád Györgynek is, akik már eddig is olyan hatékonyan kézben tartották a baloldali személyzeti politikát. Lám, legutóbb is hogy összehozták a „kormányváltó” gyurcsányista összefogást: még Ron Werber is belebukott.
Abban bízom, hogy Konrád, a szép magyar jövő záloga sosem olvassa, amit róla írnak, ezért magunk között mondhatom: legutóbbi javaslata a baloldali főpolgármester-jelöltre kriptoorbánista bravúr. Abban mondjuk, hogy Horváth Csaba alkalmatlan, még egyet is értek vele – de hogy helyette a kihívó Kuncze, Bajnai vagy Bokros legyen, mert ők olyan fölöttébb higgadtak: nos, nevezzük ezt finoman az írói munkásság részének. Az MSZP-s Gúr Nándor, valamint a hírhedett Török Zsolt már érzékeltette, hogy ez nem szocreál: a ballib hazabölcsei immár le vannak váltva, akárcsak az isteni Ron. Schiffer András, a holokauszttúlélők lenácizott sarja pedig még pontosabban fogalmazott: aki ennek a baráti körnek a tanácsaira hallgat, biztosan kikap.
De ne legyen kétségeink: küzdeni fognak mindhalálig.
