Könnyű bármit mondani, mert a mackók általában nem flangálnak a nagyvárosokban, Magyarországon is ritkán. Ha csak nem mardossa őket az éhség, messze elkerülik az embert, és nem véletlenül. Azon egyedi esetekben, amikor Romániából vagy Szlovákiából áttéved egy-egy védett vad, a magyar vadászok dicséretes gyorsasággal azonnal le is lövik őket. Szemernyi kétség vagy aggály nélkül. Most legutóbb egy Hubertus vadászkitüntetéssel megajándékozott puskás ember lőtt agyon egy idetévedt nyomorultat azzal a magyarázattal, hogy vaddisznónak nézte. Mire a rendőrség észbe kapott, a mackó koponyája kifőzve, bundája lenyúzva, emléke eltemetve.
Így kell ezt csinálni, a magyar vadászat, mint félreértett sporttevékenység, nagyobb dicsőségére. A honi vadászok, nem tudni, milyen minősítés illene rájuk, fütyülnek mindenfajta nemzetközi egyezményre, vadvédelemre, állatvédelemre, kihaló félben lévő fajok mentésére. A magyar vadász agya akként működik, hogy ha konfliktus van kilátásban, ami farkasban, medvében vagy ecsetfülecskéjű hiúzban testesül meg, és eltéveszti az államhatárt, azonnal lelőni, kibelezni, elpusztítani. Akkor nincs probléma.
Az biztos, hogy rajtam kívül még néhányan alaposan kiakadnak ezen az oktalan vérengzésen.
Hallom a jogvédők szipogását, Brüsszel nagyvonalúságát, hogy a sorozatgyilkosnak is van emberi méltósága, és a csúnya magyar igazságszolgáltatás nem biztosítja ezt, amikor úgy dönt, hogy aki életfogytiglanra van ítélve, maradjon is börtönben egész életében. Elfog a kétely. Őszinték vagyunk mi? Nehéz a párhuzam a medveirtás és a tényleges életfogytig közt? Nem annyira. Amennyiben nem vagyunk mocsári ösztönlények, próbáljuk elképzelni, hogy az állatoknak is van méltóságuk.
Első hallásra vadul hangzik, mondjuk egy fürge pók tekintetében, de mint emberek, nem lehetünk kutyanyúzók, macskagyilkosok, medvehóhérok, tigrisek és oroszlánok kipusztítói. Nem is érthető, mi ez a fel-fellobbanó gyilkolási kényszer. Néhány éve valahol a német–osztrák határon bolyongott egy medve ide-oda, s már különítményes szabadcsapatok őrjöngtek az erdőben, hogy csapdába csalják, és legyilkolják a szerencsétlen jószágot. Mikor végre kibelezték, nagy-nagy nyugalom szállta meg a népeket. Haj, hogy mennyire a helyzet magaslatán vagyunk, ha medvét kell nyuvasztani! Nemrégiben állítólag mackónyomot találtak a Dunántúlon egy falucska sarában. Nosza, másnap a bulvár szerint már a félelem és a rettegés tartotta a markában, na nem Las Vegast, hanem a falut. Mi lesz az erdőben gombászgató óvodásokkal? Bizony komoly kérdések ezek. Hát fegyverrel kell az erdőbe menni, pusztuljon az a vadállat, hangzott el az intelligens összegzés.
Az a vadállat, amelynek a testvérével, de legalábbis fajtabeli rokonával történtek a minap éppen bejárták a világsajtót. A kis medvebocs valahol Amerikában eltévedt, és kikeveredett a hatsávos autópályára. Szembe jöttek az autók dudálva és villogva, kerülgették a kismackót, aki elesett, felállt, és kétségbeesetten botladozva próbálta kikerülni a rémisztően hangos és ismeretlen veszedelmet. Közben elérkezett az autópályát lezáró kőfalhoz, ahonnan nem volt hová hátrálnia. Ki tudja, mi járt a kicsiny fejében, amikor is a fal túloldalán egyszer csak megjelent a mama. Az anyamedve egy percig nézete szűkölő fiacskáját és a roppant forgalmat, majd lenyúlt, nyakon kapta a kismackót, és óvatosan beemelte a fal mögé az erdő védelmében. Az utolsó képen azt látjuk, hogy egy másik medvebocs kidugja a fejét a mamája mellől, és ámulva nézi, merre is csavargott el öcsikéje. Aki fényképezte, meghatóan így nyilatkozott: Ez volt életemben a legjobb, ami megtörtént velem. Milyen szerencse, hogy kamera lógott a vállán, és nem vadászfegyver!
