Gábriel arkangyal és a Waffen SS

A német katonai síremlék senkit sem zavar, nekik megbocsátottunk, magunknak nem.

Közepén ott virít a Vaskereszt – akik számára az 1940-es években kezdődött az emberiség története, azoknak náci kitüntetés, egyébként III. Frigyes Vilmos porosz király alapította –, alatta a „Hűségetekre hűségünk a válasz” mottó, még lentebb azoknak a kötelékeknek a megnevezése, amelyekben a tömegsírban fekvő, több mint ötszáz német katona harcolt. Olvasható a 3. Panzerdivision Totenkopf és az 5. Panzerdivision Wiking is – mindkettő hírhedt Waffen SS-alakulat, a Waffen SS pedig valóban a náci párt fegyveres szárnya volt.

A sírkő 2014 tavaszán is érintetlen emléke a térségben elhunyt SS-katonáknak, egyszersmind keserves, árulkodó szimbóluma a mai magyarországi úgynevezett demokratikus baloldalnak. Bizony, annak. Pontosabban ama részének, amely a fővárosi Szabadság téren, valamint legfeljebb Pest egyes belkerületeiben démonok, saját maga fantazmagóriái ellen hadakozik, a valóságról, az országos magyar valóságról azonban fogalma sincs. Nem is érdekli. Ezért a tatai edzőtáborban a Panzerdivision Totenkopfnak is lehet helye, Budapest belvárosában ellenben Gábriel arkangyalnak sem. A helyzet ennél persze összetettebb. A megmagyarázhatatlannak tűnő kontraszt alapvető oka az, hogy a hazai szoclib (félre)vezető, vélemény(de)formáló értelmiség morálisan és mentálisan is döbbenetes sebességgel mállott szét. A baloldalnak az április 6-án elszenvedett iszonyatos, 133-38-as – aki ettől jobban alszik, annak 45-25-ös – vereség dacára nem is elsősorban a mennyiségi, hanem a minőségi hátránya ledolgozhatatlan. Egészen valószínűtlen, hová párologhatott ilyen gyorsan az az egykor hirdetett szellemi fölény, miként süllyedhetett el ennyire nyomtalanul a gondolkodásbeli tunyaságban és igénytelenségben.

Az utódokhoz képest tekintélyesnek tűnő elődök legalább hús-vér figurákkal, Szabó Albertekkel, Bácsfi Dianákkal riogattak, ha a föld alól is, de előkapartak egy-egy élő náci imitátort; a maiaktól bezzeg annyira futja, hogy egy szobornak tulajdonítanak a megrendelő/tervező/alkotó által soha nem is sugallt „üzenetet”, saját agyszüleményüket ténnyé szilárdítják, és riadtan tiltakozni kezdenek ellene. Nem egyszer, hanem százszor, ezerszer, egyetlen új, eredeti idea vagy felvetés nélkül, sokszorosan megcsavart, inkább kifacsart szófordulatokkal. Mintha Sárkányölő Szent György szobráról az állatvédők kifundálnák, hogy arra szólít, a hüllőket lándzsával szájon kell szúrni, méghozzá kivétel nélkül, és onnantól szakadatlanul szobordöntő akciókat szerveznének.

A megszállási emlékmű – a tautológia és a szóismétlés árán is mondjuk ki – csupán azt jelképezi, hogy Németország megszállta Magyarországot, amelynek így szuverenitása, önálló cselekvőképessége megszűnt. Ez ép ésszel trivialitás. Kevésbé ép ésszel botrány, történelemhamisítás. Megértem odaát az apátiát, a kilátástalanságot, a mindebből fakadó túlzott reakciókat is. A pánikreakciókat is. Azt is, hogy a magyarországi baloldalt mindig is rögeszmék mozgatták, irányították; de ez most nem rögeszme, hanem heveny agylágyulás, ami kicsit azért érthetetlen. Aki azt állítja, hogy Magyarországon fasizmus van, aki szerint a kormány egyszerre lehet horthysta és oroszbarát, aki április 6. előtt azt hirdette, az otthon maradók Orbánra szavaznak, majd a számos otthon maradottat beszámolta ellenzékinek, aki a holokauszt-túlélők leszármazottját, Schiffer Andrást lenácizza, mert nem hajlandó vele együtt reszketni – nos, azzal nem érdemes vitatkozni. Azt szánni illik. Mert a való világhoz kapcsolódó minden kapaszkodóját elveszítette.

Ez napi politikai szinten is érzékelhető. A magyar baloldali elit és (nagyon) szürkeállomány nem vette észre, hogy az emberek április 6-án nem a kormányt váltották le, hanem az ellenzéket. Mert más ellenzék kell nekik. De nem, ők kitartanak. Töpörödött ábrázattal, lélekkel és elmével, de tovább küzdenek. Mivel nemhogy reális jövő-, de jelenképük sincs, a múlttal. A hetven éve valóban köztünk járt, de régen tovatűnt, az ötvenedik és a hatvanadik évfordulóra szinte el is feledett gonosszal. Amelyet most azért kellett feltámasztani, mert semmi más muníció nem maradt. Javasolnám a kormány valamely tagjának, akár a miniszterelnöknek, hogy szelíd ábrázattal, megengedő mosollyal, kissé már terápiás jelleggel jelentse ki, jó, emberek, rendben, nem lesz megszállási emlékmű, ha úgy kívánják, német megszállás sem volt, 1944 márciusában 18-ról 20-ra ugrott a naptár – ha hinném, hogy ez segíti a megbékélést. De sajnos már nem hiszem, a mögöttünk hagyott hónap e tekintetben erősen kétkedővé tett. Hisz ők odaátról megüzenték, nemhogy béke nem lesz, fegyverszünet és nyugi sem, folyamatosan keresik az okot a háborúskodásra.

A bevezetőben, lám, én magam is kínáltam egyet, de tudom, az nem megfelelő. Több okból sem. Egyrészt kívül esik azon a mintegy 93 négyzetkilométeren, amelyet őkelméék az országnak tekintenek, a 93 ezer négyzetkilométer helyett; Tatán van, messze, hetven-nyolcvan kilométerre, az autópályáról is le kell menni, falvakon áthajtani, a térképen is meg kellene nézni, merre. Strapás, na. Másrészt ennél is nagyobb baj, hogy a német katonai emlékmű jelenlegi formáját 1996-ban nyerte el – tehát a rendszerváltozás utáni első szocialista kormány idején, amikor ugyebár demokratikus, európai, a múltjával számot vetett, azt egészségesen feldolgozott ország voltunk. (Vagy nem? Ezt sem értem igazán. A mai vád, hogy nem néztünk még szembe múltbéli bűneinkkel, azt jelenti, hogy tizenkét esztendei szoclib kormányzás során sem tettük ezt meg? Vagy igen, de az mára már nem érvényes? Vagy a hazai baloldalnak esetleg nincs is múltja? Csak nekünk van?) Végül, további gond a tatai „Denkmallal”, hogy ellene azért nem érdemes tiltakozni, mert a németeknek már megbocsátottunk. Csak magunknak nem. Bár elnézést az esetleg bántó szóhasználatért, nem tudom, sért-e valakit, hogy hetven évvel 1944 után többes szám első személyben merészelek fogalmazni Magyarország polgárairól.

Akiknek egy elenyészően kis számú, egyre kisebb befolyású, ezért egyre hangosabb, elszántabb része azt mondja helyettünk, amit mi nem mondtunk, nem is gondoltunk soha: hogy Magyarországot szerintünk semmiféle felelősség nem terheli a második világháború iszonyatáért. Hogyne terhelné. De nekik ez kevés. Számukra Magyarország nem lehet áldozat is. Csak bűnös. Kizárólagos bűnös. Az utolsó csatlós, kronológiai és persze erkölcsi értelemben is. Aki ezzel nem ért maradéktalanul egyet, aki hajlamos árnyaltabban gondolkodni és érezni, az pedig náci. Ha holokauszttúlélők leszármazottja, akkor is.

A húsz, de még tíz évvel ezelőtti, nagy hatású véleménydiktátorok ennyit tudnak kezdeni ma Magyarországgal. Olyanok, mint az előző (föld)történeti korból itt rekedt őslények, hajdani, veszélyes ragadozók, akik mára esetlen, tohonya, bárgyú dinoszauruszokká váltak. Teljességgel hiányzik belőlük bármiféle alkalmazkodási képesség, hisz korábban kizárólag hozzájuk alkalmazkodtak. (A szándékos félreértések, félremagyarázások elkerülése végett: természetesen nem a kurzushoz kellene alkalmazkodniuk, hanem 2014 kihívásaihoz.) Pedig minden élőlény első számú önvédelmi reflexe az akklimatizációs készség; ennek híján bármiféle klímaváltozás a kihalás veszélyével fenyeget.