Szolidaritáselvű betegellátást!

Sokan, akár hálapénz révén, többet vesznek ki a szükség kosarából, mint amennyi jár.

Ugyanis az orvostudomány rohamos fejlődése (új gyógyszerek, korszerű terápiás és diagnosztikai eljárások) miatt ma már a Jóisten pénze sem lenne elegendő arra, hogy a közfinanszírozott betegellátásban minden beteg hozzájuthasson a modern orvostudomány minden korszerű diagnosztikai és terápiás eljárásához. Sajnálom, de ez a helyzet. Így van ez az egész világon, még a betegellátásra nálunk sokkal-sokkal többet költő gazdag országokban is. A korszerű betegellátás költségeinek a gazdasági növekedés üteménél gyorsabb növekedését csak akkor lehetne megállítani, ha betiltanák az orvostudományi technológiák fejlesztését. Ez nem megy. Sajna, az időutazás sem reális lehetőség, bár a költségek jelentősen csökkenthetők lennének, ha visszamennénk Hippokratész korába. A tény az, hogy ma a közfinanszírozott betegellátásban egy magyar állampolgárra évente körülbelül 600 amerikai dollár jut. (A fejlett nyugat-európai országokban 3-4000.) Ezt a 600 dollárt egy-két diagnosztikai képalkotó vizsgálat akár „el is viheti”.

Egy-egy új onkológiai gyógyszer egyhavi költsége akár 4000 amerikai dollár is lehet. Ezt ugyan többször, többen leírtuk már. De nem elégszer. A helyzet lényegét „az orvosilag lehetséges, de gazdaságilag nem megengedhető” dilemma fejezi ki. Nyilvánvaló, hogy – a forrásnövelés mellett – valakinek ki kell azt mondania, hogy a közpénzekből fenntartott betegellátásban itt és most mi jut a betegnek. Ez persze azt is jelenti, hogy más viszont nem jut! Azért nem, mert betegbiztosítási rendszerünk – elvben – szolidaritáselvű. Ha valaki többet vesz ki belőle, mint amennyi jut (ezért egyébként érthetően akár hálapénzzel is próbálkozik), súlyosan megsérti a szolidaritás elvét. Hiszen a többinek a kevésből még kevesebb jut. Ami pedig nem finanszírozható a közpénzekből, azért fizetni kell. Célszerűen az önkéntes, kiegészítő betegbiztosítás részeként. Azért is fizetni kell(ene), ha a közfinanszírozott rendszerben a beteg saját magának „választott” kórházat vagy orvost akar.

Az persze természetes, ha valaki önhibáján kívül nem tud (bár akarna!) járulékot fizetni, akkor ellátására az államnak kell fedezetet nyújtani. Hasonló a helyzet a gyerekek, nyugdíjasok esetében is. Az is nyilvánvaló, hogy egyes egészségügyi szolgáltatások (például életmentés, sürgősségi ellátás, anya- és csecsemővédelem, kötelező védőoltások, szűrővizsgálatok) finanszírozása az állam feladata. Ezek ugyanis állampolgári jogon járnak. Minthogy mára – éppen a járulékok mértékének folyamatos és jelentős csökkentése okán – a betegellátást a kötelező betegbiztosítás mellett jelentős részben az állami költségvetés finanszírozza adókból, megvannak az állampolgári és a biztosítás jogán járó betegellátási szolgáltatások elkülönítésének elvi alapjai. (Csak megjegyzés: az egészségbiztosítás csekély forrásait nem szabadna még szociális ellátásokra is költeni.) A helyzet tisztulása felé tett lépés, hogy az egészségügyi intézmények különböző – a közvetlen betegellátástól sokszor független – fenntartási költségeit az állam átvállalná.

Az általános kötelező betegbiztosítás jogán járó (azaz jutó) úgynevezett ellátási csomag Európa országaiban – igaz, gazdasági lehetőségeiktől függő tartalommal – természetes. Bár egészségügyi törvényünk az elmúlt 25 évben fokozatosan és folyamatosan idomult a való élethez. Ma már nincs szó benne a „legmagasabb szintű betegellátásról”, hanem így szól: „Minden betegnek joga van – jogszabályban meghatározott keretek között – az egészségi állapota által indokolt, megfelelő, folyamatosan hozzáférhető és az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő egészségügyi ellátáshoz”. Nincs szó már arról, mint a „szocializmusban”, hogy – papíron – mindenkinek minden a legmagasabb szinten jár. És benne van az is, hogy a törvény célja az „egyéni és a közösségi érdekek harmonikus érvényesülése”. Ez virágnyelven a szolidaritáselvet jelenti. A törvény jó. De a valóság az, hogy – elsősorban a hiánygazdálkodásból adódó paraszolvencia-rendszer miatt – a szolidaritáselv ma súlyosan sérül. Mert vannak, akik a „szűkség kosarából” bőven vesznek. Most a politikusokon van a sor. Nekik kell lépniük. El kell szépen mesélni a helyzetet!

(Szegényeknek ebben a média igazán segíthetne!) Az a bökkenő, hogy Magyarországon fránya parlamenti demokrácia van. A királyságban sokkal könnyebb dolguk lenne. Az ellátási csomagtól, az öngondoskodáson alapuló kiegészítő biztosítások rendszerének bevezetésétől gyomorgörcsöt kapnak. Ódzkodnak a helyzet elmagyarázásától – és ami a lényeg: a cselekvéstől –, mert könnyedén elveszíthetik a következő választásokat. Amin persze a mindenkori ellenzék serényen dolgozik. Az egészségügy szereplői csak annyit tudnak segíteni, hogy szakmai és finanszírozási irányelvekben meghatározzák, melyik betegségben hogyan lehetne a rendelkezésre álló forrásokat a lehető legracionálisabban felhasználni.

De lépni a politikusoknak kell. Társadalmi közmegegyezést kellene valahogyan kialakítani a járulékfizetés mértékéről, és az azért kapható ellátás mennyiségéről-minőségéről. És egy nagy levegőt venni. Különben folytatódik a kórházadósságok megállíthatatlan növekedése, a tehetősek átlépése a magánellátásba, a szolidaritásellenes, pazarló hálapénzrendszer. És az orvosok-szakdolgozók néma elvándorlása.

A szerző az Egészségügyi Szakmai Kollégium alelnöke