Fókuszban az amerikai filmipar

A távoli kontinens egészen a mai napig a vágyak netovábbjának bizonyul milliók számára.

Statisztikailag azonban még mindig elenyésző azoknak a filmeseknek a száma, akik az amerikai valóság sötét oldalát ábrázolják. Cronenbergen kívül csak egy-két olyan név található, aki hasonló témákban utazik – David Fincher, az anarchistának is becézett rendező a Harcosok klubjában (1999) egy abszolút nihilista és önpusztító embert mutat be, aki saját tudatalattijának áldozata lesz, és környezetét felforgatva mindenkiből halálosan veszélyes utcai harcost kreál. Itt már nincs amerikai álom vagy szorgos munka, sem a boldogulás keresése. Ami van, az erőszak, és annak végtelen és örök kultusza. A halálig. Ugyanebben a csoportban említhető még az amerikai film egyik fenegyereke, Joel Schumacher, aki az Összeomlás (1992) című, ma már kultuszfilmnek számító művében az átlagember lázadását mutatja be: aki a körülmények következtében eszelős gyilkossá válik, pedig eredetileg csak az őt közvetlenül érintő dolgok – forgalmi dugók, alulméretezett hamburgerek és gyorséttermek, ahol 11 után már nem szolgálnak fel reggelit – miatt borult ki.

Itt azért felvetődik a kérdés: valójában mi is a film? Ha művészet, akkor a művészetnek melyik ágához sorolható? A film, ahogy ezt általában megfogalmazzák, a látás művészete, tehát nem a valóság egzakt képi leírása. A film illúzió, semmi sem valóságos benne, néha olyan, mint egy álom, amelyben a filmről álmodunk. Gyakorlatilag azonban a film nem más, mint a forgatókönyv vizualizációja, képpé formálása. És ebben jelenleg talán a legnagyobb Quentin Tarantino, akinek színre lépésekor új korszak kezdődött a filmtörténelemben.

Tarantino elsősorban a narratíva mestere, a filmjeit uraló intellektuális dialógusok gyakran még az amúgy lenyűgöző képeket is felülmúlják. Filmjei esetükben saját metaforájuknak is beillenének, mert mindig mást jelentenek, mint amit elvárunk tőlük. Műveinek többsége nem csupán egy történet elmesélése, hanem filmtörténeti kirándulás is egyben, ahol bizonyos jelenetekben legendás rendezők előtt rója le tiszteletét. Alapjaiban azonban ez a tisztelet nemcsak rendezőknek, hanem egy egész évtizednek, történetesen a rendező által folyamatos nosztalgiával kezelt hetvenes évek másodrangú mozijainak (B-movies) szól. Tarantino arra tanít bennünket, hogy a film olyan mágikus közeg, ahol minden megvalósítható, ahol a történelem is átírható, mint a Becstelen brigantikban vagy a Django elszabadulban.

Amikor Hitlert és náci vezérkarát halomra lövik egy párizsi (hol máshol?) moziban, Tarantino nem engedi a közönségét odáig jutni, hogy olyan asszociációs kapcsolatba kerüljön a filmmel, amikor már valóságként éli meg, így állandóan felfedi magát hol úgy, hogy szereplőként rombol le minden oda nem illő illúziót, hol úgy, hogy történetei már az abszurd színház meghökkentő stílusában játszódnak. Így érdemelte ki a manipuláció nagymestere címet is. De ne felejtsük el: minden film egyfajta manipuláció, ahol a rendező kényére-kedvére játszik a közönség érzelmeivel, és nagy rendezők esetében ez a játék képes lenyűgözni alkotót és nézőt egyaránt.

Az amerikai filmipar egészét sokszor és sokszor joggal vádolják meg azzal, hogy hamis valóságot visz filmre, hogy elkendőzi a valódi társadalmi konfliktusokat, és behódol a mindenkori politikai hatalomnak. Így történetei nem az adott valóság művészi leképezését szolgáljak, hanem a hatalom által sugallt alternatív valóság tükörképei csupán. De van a világon olyan hely, ahol ez másképp működik? Hollywood javára legyen írva, hogy esetenként és nagy ritkán mégis képes olyan filmek megalkotására, amelyek talán fényévekkel is túlszárnyalnak minden hasonlót ezen a bolygón.

Szabó László Zoltán politológus, filmesztéta